Csatlakozz te is!

Emlékszem, gyerekkoromban nagyanyám maga köré tekerte nagy, rojtos kendőjét, s mivel meglehetősen hideg volt már, dideregve, ám hívő lélekkel, gyalogosan igyekezett a templomba.

Ez a kósza emlék jutott eszembe akkor, amikor húsz évvel később anyám órákig sütögette a palacsintát, melyeket utána háromfelé osztott; s megkente az egyik csoportot lekvárral, a másikat cukros kakaóval, a harmadikba valamiféle isteni finom vaníliakrémet simított.

Elég sokszor megéheztünk és nem voltunk gazdagok. Volt is időnként anyánknak baja az étvágyunkkal... Ugyanakkor őt enni szinte elvétve láttuk.

Leginkább arra emlékszem - bár ezeket az emlékeket meglehetős vastag rozsda lepi már –, amikor a kertben dolgoztak ők, mármint anyám és nagyanyám, gyakran gyümölcsöt ettek a fákról vagy bokrokról; mikor mit, épp ami akkor érett.

Akkoriban még, hihetetlen, de nem zártuk a kaput sem, legfeljebb éjjelre. Nem is hallottunk olyat, hogy betörés, rablás, vagy például el sem tudtuk képzelni, hogy valaki csak úgy bejön, hogy ellopjon valamit, illetve bármilyen gonosz szándékkal kerülgesse a környék portáit. Inkább segítettek az emberek egymáson, na meg akkor jöttek, ha beszélgetni támadt kedvük az élet folyásáról. Olyan természetes volt, hogy a környékünkön körülbelül mindenki egyformán szegény és jó szándékú.

Talán pont ezért volt olyan nyilvánvaló az összetartás, segíteni akarás.

Az emberi rossz szándékról szinte csak felnőtt korban hallottunk... vagy mikor megjelent a tévé, és abban néha lehetett látni nem feltétlen vidám, hepiendes filmeket is, hanem olyanokat, ahol nem minden szereplő okvetlen pozitív.

Egyetlenegyszer jött be az udvarra egy tarkabarka ruhába öltözött vándormadár, akit nem igazán tudtunk hova tenni.

Mindenféle dolgokat kezdett beszélni, melyet mi, gyerekek nem is igazán tudtunk hova tenni. Olyan furcsán agresszív volt. Szokatlan dolog volt számunkra a kéregetés, de előbb-utóbb oda lyukadt ki a dolog, mikor a hívatlan vendég meglátta, hogy anyám palacsintát süt, kunyerálni kezdett. Kapott is pár darabot; ám ahelyett, hogy meghúzta volna magát, még jobban kinyílott a csipája, és ezt is kért, meg azt is kért... olyan dolgokat, amelyek nekünk sem voltak. Még pénzt is. Ráadásul a „nincs” válaszra még neki állt feljebb...

Anyám mondta, hogy nekünk magunknak is kevés az ennivalónk, és hogy nem lenne igazán jó, ha a családnak őmiatta nem lenne napokig mit enni.

A dolog kezdett kényelmetlenné válni, mi, gyerekek is félni kezdtünk kissé.

Ekkor nagy, kockás rojtos kendőjében érkezett haza nagyanyám a miséről.

Máig nem értem, miféle nagy hatással lehetett a vándormadárra nagyanyám, de elég volt rászólnia, hogy:

„– Hát nem szégyelled magad, minden háznál kéregetsz, teleeszed magad, többet eszel, mint az egész utca minden lakosa együttvéve, mert játszod a hatalmast. A kisujjunkat nyújtjuk, te meg rögtön az egész karunkat akarod? Na, eriggy dógodra, míg szípen mondom!”

Érdekes, addig hiába mondott anyám bármit neki, a fickó egyre rámenősebb lett. De nagyanyám csendes szónoklata után magában morgott párat, majd kifordult a kapun. Ettől fogva kicsit jobban tiszteltük nagyanyánkat, mint addig. Tekintélye volt. Felnéztünk rá, hogy idősebb kora ellenére neki elég volt ennyit mondania, s a kéretlen vendég odébb állt.

Akkor sokáig gondolkoztam azon, hogy mit jelenthet az, hogy a kisujjunkat nyújtjuk, s amaz rögtön a karunkat akarja. Később megértettem, azóta is eltéveszthetetlenül ráismerek az ilyen jellemű emberekre.

Mikor hétvégén a vidéken dolgozó apám hazatért, onnantól kezdve lett rigli a kapunkon... Ettől kezdve nem igazán bíztunk meg bármelyik betérőben.

írta: Jószay Magdolna

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés