Csatlakozz te is!

Először tisztáznám kedves olvasómmal, ki is a történet elbeszélője, azaz én; egy ló vagyok. Egy elrabolt, majd saját magát megmentő ló.

Borús, nyári nap volt, ám az eső egészen sötétedésig nem esett. Azonban 22 óra tájban hirtelen hatalmas szél kerekedett, a fák vadul ringatózni kezdtek. A tomboló szél következménye lett, hogy a farm legnagyobb diófája gyökerestől csavarodott ki a talajból, egyenesen az istállómra. A halálfélelemtől vezérelve az ösztöneimre hallgattam – amik menekülő állat révén azt súgták, bárhová, csak innen el. Szerencsémre gazdám tökéletes körülmények között tart, a bokszban bőven van helyem mozogni, így tudtam kiugrani, majd felgyorsulva a leggyorsabb sebességre, amire képes vagyok. Nem néztem az utat, csak galoppoztam, amíg bírtam. Tíz-húsz kilométert tehettem meg, mikor kifulladva álltam meg pihenni egy számomra ismeretlen területen. A villámok, és az ég dörgése félelmetes duót alkottak. Nyerítettem, ágaskodtam, amit egy idős, ám határozott úr meghallott. Elszivárgott minden erőm, így tőle vártam a megváltást, hogy egy meleg, szalmával jól bélelt bokszba helyezzen.

Ehelyett egy koszos, büdös, sötét istállóféleségbe vitt, ahol többedmagammal találkoztam. Ahogy vezetett el a boksznak titulált börtöncellák mellett, felmértem társaim helyzetét: mindegyik szeméből sütött a félelem, a segítségkérés, és az összes ló csont soványra volt fogyva, alig álltak a lábukon.

Miután a „börtönőr” rám csukta – ám nem zárta – az ajtót, az istálló másik felébe ment, kezében egy dobozzal. Amint letette a dobozkát az asztalra, a telefon csörgése elvonta a figyelmét. Kaptam az alkalmon, kilöktem az ajtót, majd befogómon áttaposva újra világgá indultam. Próbáltam megtalálni a hazafelé vezető utat, ám szerencsétlenségemre soha nem jártam még errefelé. Erdők, majd mezők váltakoztak egymás után. Egy emelkedő megmászása után a régi városrészben találtam magamat. Hirtelen eszembe jutott, hol vagyok. Ez az az emelkedő, amin terepek során sosem mentünk át, mindig ezen az összefüggő töltésen belül maradtunk. Azt hiszem, már értem, miért.

Anna – a gazdám – már kétségbeesetten keresett a birtok vonzáskörzetében, a szakadó esőben, a tomboló viharban. Ahogy megláttam, rögtön felnyerítettem örömömben, s vágtában felé indultam. Előtte álltam meg, ő pedig azonnal átölelte a nyakamat, öröm- és megnyugvás könnyeket hullajtva.

Már csak arra kell rájönnöm, hogy adjam tudtára a többi ló helyzetét: elvégre nem hagyhatom, hogy így haljanak meg. Minden állat megérdemli, hogy az utolsó levegővételei egy szerető családnál történjenek, egy meleg helyen, úgy, hogy örömmel gondoljon vissza az elmúlt éveire.

írta: Anne B.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés