Csatlakozz te is!

"Egy emelkedő megmászása után a régi városrészben találtam magam. Az ablaktörlő egyfolytában mozgott a szélvédő üvegén, mert újabbnál újabb esőcseppek áztatták el a látóköröm. A feltűnő reflektorfényektől kissé hunyorítottam, de tovább doboltam az ujjaimmal a kormányon. Az eső hasonlataként, a szememből is záporoztak a könnyek. Más sem lebegett a szemem előtt, csak hogy mielőbb haza érjek. Mielőbb otthon, a melegben, egy bögre forró teával, és átgondolhassam a pár órával ezelőtt történteket. Még nem sikerült felfognom. Azt hittem minden egyszerűbb lesz ennél. Egyszerű, és érzelemmentes. De valahogy most nem tudtam egy csettintésre túl tenni magam azon, hogy valakit meg kellett ölnöm. Nem is értem, hisz nem ez az első, hogy vér tapad a kezeimhez, évek óta jártas vagyok az alvilági körökben az országban. Ám ezúttal még az én lelkemet is megremegtette a dolog. A kocsim csomagtartójában nem egy átlag eladósodott drogos fekszik, hanem olyan, akihez régebben közöm is volt. Évekig jártam ezzel a fiúval, és többek közt ő kényszerített ebbe az élethelyzetbe. De most viselje a következményét. A szeme láttára lőttem fejbe a feleségét, majd benyugtatóztam és belöktem a kocsiba, hogy leszállítsam a főnökhöz. William Glaser megérdemli a kínzást. Ő az egyetlen ezen az istenverte földön, aki rászolgált a kegyetlen bánásmódra. És ebben örömmel segédkezem, még ha kicsit fáj is.

Lehúzódtam földes útszakaszra, majd miután megállapítottam, hogy senki nincs a környéken, leállítottam a motort. Amint kiszálltam a járműből, már két nagydarab fickó nyitotta fel a csomagtartót, hogy ne nekem kelljen tovább ráncigálnom a rémült narkóst. Egy másodperc alatt kikapták onnan, és talpra állították. Kezeit a háta mögé kötöztem, száját pedig egy kendővel kötöttem le. Erősen ficánkolt, dühös volt. Látva hogy lefogják, közelebb mentem és levettem a kendőt az arcáról.

- Jó volt még utoljára látni. – köpöm a szemeim közé.

- Ezt még megkeserülöd te büdös ribanc! – förmed rám és kis híján leharapja az orrom hegyét.

Nem mozdultam, még csak pislogni se pislogtam. Ismerem annyira, hogy tudjam; a higgadtságom idegesíti fel a legjobban.

- Vigyétek innen. És ne kíméljétek! – szólok a munkatársaimra, és visszaülök a volán mögé.

Amint eltűntek a régi gyárépület ajtaja mögött, felsóhajtottam. Kissé csalódottan realizáltam, hogy eléggé eláztam a kint töltött percekben, és nincs túl jó idő, ezért sietnem kéne haza. Nem tanakodtam, újra sebességbe raktam a járművet, és vakmerően léptem a gázpedálra. Mint minden ügy után amit elvégzek, most is túltengett bennem az adrenalin. Talán túlságosan is, amikor a 10 perces út alatt már a harmadik szál cigimet szívtam el. Illetve az utolsónak csak a feléig jutottam el, mikor a házam kapuja előtt álltam meg. Elnyomtam a maradékot, az övembe csúsztattam az anyósülésen pihenő fegyvert, és kiszálltam. Körbe néztem. Az emeleti szobában égett a villany. Furcsa, tisztán emlékszem, hogy lekapcsoltam. Vagy mégsem? Időm se volt gondolkozni, hirtelen hatalmas szél kerekedett, és a fák vadul ringatózni kezdtek a szembe lévő parkban. És ha még ez sem elég, az eső továbbra is szakadt. Mintha dézsából öntenék. Az ajtóhoz siettem, a fázástól remegő kezekkel dugtam a zárba a kulcsot, és végre beestem a lakásom meleg légterébe. Lerúgtam magamról a cipőm, és a nappaliba siettem. Ledobtam magamról a kabátom, és a kedvenc kék pokrócomba burkolóztam. Melegség. Biztonság. Otthon. Megtöröltem a kezeim a nedves nadrágomba és felvettem a dohányzóasztalon éktelenkedő, oda nem illő tárgyat. Amit bizonyosan más hagyott itt. Egy piros dobozú Marlboro. Mosolyogva ráztam meg a fejem. Jól van, majd ha hiányzik neki úgyis eljön érte. Amint letettem a kis dobozkát az asztalra, a telefon csörgése elvonta a figyelmemet. Meglepődtem, de a kabátomhoz léptem és előszedtem a zsebéből a készüléket. A hívó nem volt túl kitartó, másodpercek után lerakta. Látva hogy ismeretlen szám, gondolom félre nyomta.

- Hallottam szép munkát végeztél.

A rekedtes hangra kissé megugrottam, de nem vette észre.

- Sima ügy volt. – felelem félvállról.

- Engem is elintézhetnél. Tudod, hogy szeretem a kegyetlen bánásmódot.

Már vettem a levegőt, hogy visszaszóljak, de a betolakodó közelebb volt, mint gondoltam. Hátam lassan izmos mellkasának feszült, karjait átfonta a testem körül. Felé fordultam, és a félhomályban megláttam gyönyörű szemeit.

- Dave, mintha már mondtam volna, hogy köztünk nem lesz semmi! Többet..

- És miért is? Elfelejtettem. - pimaszkodik.

- Mert túl veszélyes. Az ellenségem vagy. Ki fognak nyírni mindkettőnket.

- A szerelem öl. A dohányzás öl. Az alkohol öl. Az életet se élték még túl. Akkor miért ne szeressünk, miért ne szívjunk füstöt és miért ne igyunk kedvünkre? – teszi fel költőien a kérdéseket.

Csak nevetve ráztam meg a fejem. Túl okos fiú, ami teljesen ellentmond az amúgy arrogáns és bunkó stílusával. Külön csapatban játszunk, a két maffia egyesület lassan évtizedek óta elég nagy harcba van a másikkal, így már hetek óta az életünket kockáztatjuk. De hát nem lehet megszabni kibe szeressünk bele, nem igaz? Az egész csak úgy jön, mint derült égből a villámcsapás és váratlanul, bumm. Rabul ejt, elkap a szenvedély, és már meg sem próbálsz menekülni. Mert boldog vagy."

írta: Lendvai Hanna

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés