Csatlakozz te is!

... már sötétedett, amikor eljöttem az orvosi szobából. Kutya bajom, de a tábornok ragaszkodott a teljes kivizsgáláshoz. Micsoda akaratos egy személy, de valahol megértem ennek ellenére is. Ahogy leültem még élesek voltak a képek a fejemben a történtekről: a reménytelenségről, a felkavarodott érzésekről. A csatatéren hirtelen hatalmas szél kerekedett, a fák vadul ringatózni kezdtek. Még most is beleborzongok, ha belegondolok, annyira valós, és annyira fájdalmas. Ennyit érne egy emberélet, ennyit, hogy egy pillanat alatt elveszítsük? Nem, nem tehettünk mást. Borzalmas belegondolni, hogy elveszítem. Talán az egyetlen ember, aki valaha is igazán ismert engem. Borzalmas belegondolni, még akkor is, ha ezzel másokat mentett meg. Engem is. Ez fáj a legjobban.

Kedves Naplóm!

Az éjszaka borzalmas volt, de csak annyira, mint mindig. Sokat gondolkozom, hogy mit jelenthet ez az álom, ami szüntelen visszatér hozzám. Egy gyönyörű helyen ébredem, ahol még soha nem jártam életemben. Egy hegyoldalban, van ott egy aprócska forrás, és egy kis ösvény is ami felfelé vezet, amolyan szerpentin szerűen. Félúton mindig megállok, csodálom a gyönyörű tájat egy pillanatra, de folytatom is az utam. Régen volt, hogy csak eddig jutottam, majd felébredtem, de az utóbbi időkben egy emelkedő megmászása után a régi városrészben találtam magamat. Aprócska épületek romjai maradtak csak meg, kőből persze, talán volt ott több is, csak az idő felemésztette. Itt mindig felébredem.  Lehet, csak ki kellene vennem pár nap pihenőt? Kitudja.

Legalább este megúsztam a beszélgetést, ami most rám vár. A tábornok ismét melegszívűen fogadott, de láttam rajta azt a szigort, amely nélkül talán soha nem ért volna el ekkora sikereket. Nem akarta, hogy elmenjek. Talán féltett, talán csak nem bízott meg eléggé bennem, hogy magam is helytállok, talán sosem tudom meg a valódi indokát. Meglepődött, mikor azt mondtam van valamim a számára. Amint letettem a dobozkát az asztalra, a telefon csörgése elvonta a figyelmemet, így nem láthattam a reakcióját, de nem zavart. A gyengélkedőről hívtak, hogy már stabil az állapota, nincs szüksége lélegeztető gépekre. Abban a pillanatban semmi más nem érdekelt. Letettem a kagylót, és rohantam, ahogy csak a lábam bírta, hogy mihamarabb odaérhessek. Tudtam, hogy még hosszú ideig fog tartani, még ismét magához tér, és még több ideig, amíg felépül. Bárcsak mellette maradhattam volna, de sajnos nem tehettem.

Egy pár óra után megjelent a tábornok is a gyengélkedőn, meglepte, hogy még mindig ott vagyok. Hallatszott a szaván, hogy továbbra sem tetszik az ötlet neki, de végül megadta az engedélyt, mehetek. Arra kért, tartsak vele az irodába, így hát megtettem. Nekem adta. Nekem adta az örökségét, amelyre más úgy vigyázna, mint egy kincsre. Nem értettem miért gondolja, hogy nálam a helye, még csak a családjának a tagja sem vagyok. Még most sem értem. Talán majd egyszer, de most indulnom kell.

Utóirat: Még most is ráz a hideg, ahogy belegondolok utolsó szavaiba amit hozzám intézett: "Rey, az Erő legyen veled". 

írta: Halápi Dávid Zoltán

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés