Csatlakozz te is!

Nyár van, július, és ami azt illeti, eléggé unatkozok, így hát úgy döntöttem, méltatom annyira az emberi fajt, hogy megosszam velük egy napomat. De hogy mindent értsetek, beszéljünk először rólam (ki másról?): egyszerű cirmos, zöldszemű kandúrnak tűnök, de ne tévesszen meg a látszat, így is ezerszer különlegesebb vagyok, mint bármelyik élőlény a földön. Elég korán érkeztem meg a potenciális rabszolgacsoportomba, hogy elhitessem, csak egy ártatlan szőrcsomó vagyok. A házi kedvenc címet legelőször egy talpnyaló, elmondhatatlanul naiv uszkár kapta meg, de miután én megjelentem, átvettem az irányítást. A legelső nap tisztáztam vele, hogy ki az úr a háznál, persze ő csak nézett rám a gülü nagy fekete szemeivel, amiből már akkor is annyi üresség áradt, hogy mértékegység sincs rá (és azóta se lett). A legelső nevemet meg sem említem, mert az akkor legfiatalabb poronty intelligencia szintje nem ütötte meg az alap, öt éves szintet, és férfiúi mivoltomról se volt fogalma, így maradjunk csak az új nevemnél. Makora keresztelt át egy szomszédos rabszolgatartó társam gazdája, ugyanis szerinte olyan morcos tekintetem minden nap, mint egy bizonyos bozontos szemöldökű rajzfilmhősnek. Ez nem morcosság, csak a természetes felsőbbrendűségem kézzelfogható jele.

De hogy ne térjek el nagyon a témától, és még több jelentőségteljes információt kapjatok rólam: életem fénykorában, három, talán négy éves koromban gyalázatos dolog történt. Egyik nap, se szó, se beszéd, csak felkaptak, és elvittek valami egy helyre, ahol fura szagok voltak, de legfőképpen: kutyák. Azért annyira primitívek ők sem voltak, hogy ne tudják, az ajtó túloldalán egy orvosnak nevezett rabszolga van, mindközül a legrosszabb. Ebektől bűzlik a keze, végigtapogat vele, és hagy ne mondjam, hogy hova is eljutnak a hideg ujjai. Azok a kutyák, akik éltek már pár évet, pontosan tudták, hogy ennél a helynél a vesztőhely lehet már csak rosszabb.

Még az elején szögezzük le, hogy én nem féltem. Legkedvesebb rabszolgám nadrágját is csak azért lyukasztgattam ki a karmaimmal, mert nagyon unatkoztam a sok vakarcs között. Szamárság lenne azt hinni, hogy félek egy rabszolgától. Akkor sem pánikoltam, mikor elálmosodtam.. Egy király ott alszik, ahol akar.

A probléma akkor kezdődött, mikor magamhoz tértem. Mély levegőt vettem, ásítottam, de mikor nyújtózni akartam, éles fájdalom hasítottam belém, úgy… aljtájékon. Igen, jól sejtitek parányi agyatokkal. Megfosztottak minden méltóságomtól, és hogy átadjam egyszer majd méltó örökösömnek a trónomat. Ez volt az a nap, mikor örök bosszút esküdtem rabszolgáim, és az emberi faj ellen… Meg persze, mikor (ismét a kedvenc rabszolgám) azt mondta, hogy „nagy kaland vár rád”. És egy szégyentelen ugribugrinak szánt hámmal és pórázzal kirakott a palotám elé. Hát mi vagyok én, kutya? Egy dolog, hogy érdekelt a kinti világ, a szellő, és az aranysárga nap melege, meg a csipogók, amiket annyira megszorongatnék, de… Pórázon? Szégyenletes cselekedet.

Természetesen nem voltam rest visszafizetni ezeket a becstelen cselekedeteket. Meleged van? Tényleg? Leraktad a fagyit az asztalra? Túlságosan is szélen volt, pondró! Azt gondoltad, a konyhaszekrénybe rejtve biztonságban van a csirkecomb? Ostoba! Aztán persze jöttek a szitkok, mert bennük még mindig nem tudatosult, hogy alattam állnak rangban. Még ahhoz se elég fejlett lények, hogy szembesüljenek lelki tisztaságommal. Ez csak bosszú, ne vegyétek magatokra.

Sajnos, később többször is kétségbe vonták hatalmam. Ki se kérték a véleményemet, hogy igényt tartok-e utánpótlásra, ráadásul az idősebbik nőstényrabszolga az engedélyem nélkül hagyta el a palotámat, hogy világra hozza kicsinyét. Újabb zavarótényező jelent meg ezzel, aki előszeretettel lépett rá a farkamra, és tépte meg a szőrömet. Időközben az eddig említésre sem méltó, fehér pudli is megnőtt, és ha rendre akartam utasítani a kölköt, az a förmedvény méretéből adódó előnyét kihasználva, morogva megindult felém. A hűség olyasmi, amit rabszolgák iránt nem szabad érezni, de persze ők alsóbbrendűek, ezt már meg se kéne említenem. Később pedig újabb hívatlan vendég sétált be palotám kapuján, egy szőrös négylábú személyében. Itt érdemes megemlíteni, hogy neki azért haszna is van, a rengeteget hátrány mellett. Az imént használt „szőrös” kifejezés kicsit erős rá nézve, ugyanis ez egy meztelen állat. Kínai meztelen kutya, vagy mi a szösz. Az első hetekben tudta a helyét, nem is próbálkozott megközelíteni, tudta hol a helye. Sajnos, ahogy egyre több időt töltött a pudlival, elkanászodott. De legalább meleg a bőre, télen tökéletes megfelel arra, hogy ne fagyjak halálra. Néha pedig még a vad ösztöneim ébrentartásával is segédkezik. Csak sajnos túl hangosan vinnyog fel, ha leszorítom, és elkapom a torkát, ilyenkor is én kapom a leszúrást. Pedig ő kezdte. Egyébként, az agya pont olyan tartalmas, mint egy dinnye. Egy-két dolog van benne, de semmi különös. Legalább azt már újra megtanulta, hogy én uralkodok.

Oh, hogy várjunk, már kíváncsi vagy mi történt ma? Az erkölcstelen rabszolgáim megint az engedélyem nélkül hagyták el a palotát, mert valami strandra (létezik ennyi mássalhangzó egy szóban?) mentek. És csak este szolgálnak ki étellel. Semmi probléma, cserébe lelöktem a szekrényről az anyaállat legkedvesebb vázáját. Na, ki nevet a végén? Elégedett vagyok délutáni tevékenységemmel is: megírtam ezt a kis szösszenetet. Ide az első helyet, hol a nyereményem?

írta: Kovács Rebeka

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés