Csatlakozz te is!

Vannak helyek, amik félelmet váltanak ki belőlem. Épp megérkezem az egyikhez, de most azt hiszem, inkább saját magamtól félek. Olyan emberekkel találkozom újra, akik egy teljesen más szinten élik meg az életet, mint mi.
Ne bonyolítsd túl ezt a gondolatom, hogy vajon kikről lehet szó, egyszerű földi halandók ők is, akárcsak te vagy én, mégis olyan érzéseket adnak - még ha idegen is vagy számukra -, hogy hetekig nem tudod kiverni a fejedből az élményt, és mindig megmosolygod amikor eszedbe jut.

A biztonsági őr kedvesen biccent felém, félénken visszamosolygok és lenyomom a kilincset.
Elsőre még te sem mondanád meg, hogy ahol vagy, egy rehabilitációs intézet. Minden olyan kedves és színes, tele növényekkel, élettel. Talán a neve is emiatt lett Életfa. Tudom jól, melyik a húgom szobája: szemben fel a lépcsőn, balra egy kanyar, hosszú folyosó, tizenhármas ajtó, mégis megtorpanok.

 - Szia, te ki vagy? - meglepetten fordulok vissza a különös hangra, akinek apró gazdája máris ott szökdécsel mellettem a lépcsőn. Egy fiúcska volt, hatalmas szemüveggel, mögötte kíváncsian csillogó mandulaformájú szemekkel.

- Annamari testvére vagyok.

Csodálkozva pislog rám egy darabig, majd váratlanul megölel, aztán hirtelen elrohan, épp arra, amerre én is tartok, és már hallom is:

- Ancsa! - üvölti. - Megjött a tesód! Mész haza?

- Kopj le, kis hülye - érkezik az egyszerű válasz a húgomtól, de ahogy a folyosóra fordulok, még látom, hogy a kis szemtelen fiú hajába borzol, aki ezután továbbrohan és gonosz kacaj kíséretében végigkopog az összes szoba ajtaján.

- Mizu? - kérdezi Ancsi, miközben egy puszit nyom az arcomra. A választ meg sem várja, már húz is magával a kis kuckójába. Gondosan becsukja maga mögött az ajtót, mert titkos kincseket fog mutatni nekem. Amik számára a legtöbbet érik, amikhez a hétköznapok szürkesége elől menekül: zene és édesség.

Tudod, ő csak két évvel fiatalabb nálam, mégis hatalmas köztünk a különbség. Nem azért, mert ő nem egészséges, én pedig igen. A fő különbség az, hogy ő tudja mindig élvezni az életet. Nevezhetném áldásosnak, hogy nem képes felfogni a rossz dolgokat, a túl bonyolultat, és mondhatnám, hogy emiatt neki könnyű, de igazából tudom, ez sok olyanban is gátolni fogja az élete során, ami nekem sikerülhet. Mert amíg nekem a legszebb hétvége abból áll, hogy egy meleg nyári napon kézen fogva sétálok a párommal, teszem azt a strandon, neki talán soha nem lesz alkalma megismerni a szerelmet. Persze mondhatod, hogy amit nem ismer meg, azt nem is hiányolhatja, de vannak dolgok, amik ösztönösen megtörténnek. Megérzed, hogy valami hiányzik, csak nem tudod kezelni, de a fájdalom marcangol. Ancsinak, ha gondja van, onnan tudjuk, hogy dadogni kezd, pedig a beszédével semmi gond nincs, és olyankor sokszor elmondja, hogy nagyon álmos. Ez annyit jelent: idióta szobatársat kaptam, aki egész éjjel magában beszél, csináljatok valamit, hogy eltűnjön. A döntés persze még akkor sem a miénk, ha megfejtjük egy-egy kis problémáját.

A gondozók - vagy ahogy ő hívja őket: ügyelők -, mikor ott vagyunk mindig a legjobb formájukat hozzák: a kicsiknek fagyit és dinnyét, a nagyoknak mozizást ígérnek, folyton mosolyognak, de talán nem csak színészek, mert minden szavukra ölelést kapnak válaszul.

Ancsi ma nagyon örül, mert azt mondja mindjárt itt a szülinapja és sok ajándékot írt már össze, amiket reggelre vár.

- Mennyit is kell még aludni? - nevet rám.

- Már csak tizenkettőt.

- Az akkor... reggelre lesz, nem? - Olyan aranyosan töpreng és közben úgy forgatja az ujjait, mintha tudna számolni. A színészetet szépen megtanulta itt, az már biztos.

- Nem. - Próbálok én is mosolyogni, de egy pillanatra megint elképzelem, hogy mi lenne ha... És mi lett volna ha... Nem szeretek belegondolni, mert túlságosan belelovallom magam, hogy van egy normális húgom, akivel mindent megbeszélhetek, akivel lehetnek titkaink egymás apró bűneiről, aki emlékszik mindenre, és aki csak épp annyira bolond, mint amennyire én vagyok. Nem jobban.

Miután kiszámoljuk a hátralévő napokat, szépen sorban, többször is,  megnyugszik, hogy már tényleg nincs messze az a szülinap, és aztán kicsal inkább az udvarra hintázni. Csak ülünk néma csendben, a szellő egész kellemes, el is tudnék aludni, de ez nem az a hely.

- Annamari! Megyünk fagyizni! - odabentről kiabál valaki, és Ancsi úgy ugrik fel, mint akire egy vödör jeges vizet zúdítottak, és már itt sincs. Neki ez is egy újabb apró kaland, amitől még egy nap szebb lehet. Néha én is azt kívánom, bárcsak olyan lennék, mint ő. Mindenkit szeret, nem képes haragudni, nem tudja mit jelent elárulni, becsapni valakit és hogy a magány fáj neki annyira, mikor hétvégéken nincs az övéivel. Olyankor csak jár a lába, és folyton kérdezi: mikor visztek vissza az intézetbe? Igazából, szeretne mindig éppen oda megérkezni, ahonnan még el sem indult.

Pár perc múlva újra megjelenik és egy tölcsért nyom a kezembe. Aranysárga gombóc, alatta talán csoki, és Ancsi pedig türelmetlenül várja, hogy meg is kóstoljam. Aztán visszaül mellém és oldalba bök:

- Na? Mikor indulunk?

írta: Ena

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés