Csatlakozz te is!

A férfi belépett a szobába. Szeme megakadt a három padlón játszó gyermeken és az anyán, aki tétován kapkodva próbálta eltüntetni a kaotikus rendetlenséget. A nő a tarkóján érezte a baljós tekintetet. Lassan megfordult. Rémület futott át agyán, teste egy pillanatra megremegett. A férfi áthatóan nézte éjsötét szemeivel. Nem szólt. A fiúk az ajtó felé pillantottak. Érezték a „vihar előtti csendet”.
- Mit keres itt? – kérdezte az asszony dühös ingerültséggel.
- Nyitva volt az ajtó – mondta rekedt, mély hangon a tagbaszakadt férfi. Óriási kalapját még mélyebben a szemébe húzta, a hanyagul vállára vetett vastag, fekete köpenyt körbe tekerte magán, mintha fázna. Pedig a szobában meleg volt.
- Mindenhová bemegy, ahol nyitott ajtót talál? – mordult rá a nő idegesen. Megbénult a félelemtől.

A férfi hallgatott. Pár pillanatig farkasszemet néztek. Majd az asszony néma riadalommal gyerekeire mutatott, s kérdően felfelé fordította tenyerét. Az idegen megrázta a fejét. A három fiú felállt. Mintha hipnotikus állapotban lettek volna. A férfi meredten nézett a szemükbe, arca közömbös volt. A gyerekek sorban elindultak egy tömör, fekete fa ajtó felé, s hangtalanul bevonultak a másik helyiségbe. Mintha nem saját akaratukból cselekedtek volna. Kattant mögöttük a zár.

A férfi nehézkesen beleült az ócska, régi kályha melletti, nyikorgó hintaszékbe. Szemeit fáradtan lecsukta. Lassan ringatózni kezdett. A nő bénán állt, kezéből kihullott egy játékautó, amit még a helyére akart tenni. Nagyot koppant a kövön. Halálra vált a rémülettől, de a férfi nem reagált a zajra. Az asszony reszketett. Rázta a hideg. Óvatosan összébb húzta magán kopott ruháját. Kétségbeesve bámulta a zárt ajtót, amely mögött a fiai tartózkodtak. Próbált uralkodni magán, de a könnyek lassan csorogni kezdtek meggyötört arcán. Nem merte letörölni.

A férfi kinyitotta szemét. Megállította a hintaszéket. A nő ösztönösen hátrébb lépett. A másik szomorúan nézte, majd kezével közelebb intette. A combjára ütött, jelezve, hogy oda kell leülni. Az asszony megrázta a fejét. A férfi hirtelen felemelkedett, karját megragadva az ölébe rántotta a nőt, aki ordítani szeretett volna, de nem akarta még jobban megrémíteni a fiait. Hirtelen félelmében pofon vágta a férfit. A fekete óriás vasmarokkal szorította meg csuklóját. Egy pillanatra féktelen harag gyúlt szemében. A nő megpróbálta kiszabadítani a kezét, de a másik nem engedte.

- Befejezte? – kérdezte fojtott hangon a férfi, s enyhe rángás futott át borostás arcán, amint egész közelről láthatta a félelemmel vegyes dühöt az asszony tekintetében. Mutatóujját az ajka elé tette, mintha egy gyermeket intene csendre. Eleresztette a nő karját. - Nem mozdul innen. Rendben? – utasította kimerülten, szemei újra lecsukódtak.

Az asszony, ugrásra készen figyelte, mikor alszik el, hogy elmenekülhessen. A férfi nem aludt, bár nyugodtan, egyenletesen lélegzett. Patakokban folyt a verejték homlokáról, de kalapját nem vette le. A nő agyában kétségbeesetten cikáztak a gondolatok, próbált lehiggadni, hogy megőrizze józan eszét. Óvatosan megmozdult. A férfi éberebb volt, mint gondolta. Szorosan magához rántotta a derekánál fogva.

- Mit akar? – szűrte a fogai közt a nő enyhe undorral a hangjában, s próbálta eltaszítani magától a hatalmas, erős testet.
- Hallgasson! – morgott a férfi kimerülten, s tovább szorította az apró, törékeny asszonyt.

Mikor megérezte, hogy a másik ellenállása kissé felenged, a vállára kényszerítette a nő fejét. Szorosan fogta vékony nyakát. Az asszony szíve hevesen dobogott, dübörgött fülében a vér. Szabadulni akart bármi áron a görcsös szorításból. A férfi felnyögött.

- Fáradt vagyok.
- Mi közöm hozzá? – suttogta őrjöngésre készen a nő. Hangját belülről sikoltásnak hallotta.
- Sssst! – súgta a másik a fülébe.

Egy pillanatra mély álomba zuhant, de rögtön ki is nyitotta véreres szemeit. Hirtelen úgy tűnt, mintha nem tudná, hol van. Félálomban motyogta: A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Nagy távolban a malom zúgása csak olyan volt, mint szúnyog dongása. Régi, fájdalmas emlék. – Kétségbeesetten sóhajtott, mintha lelkéből tört volna fel a kín.

Egyik kezével még mindig az asszony nyakát szorította. Másikat óvatosan a hasára tette. Döbbenet futott át arcán. Vadul, kérdően nézett a nő szemébe. Ő csak lassan bólintott. Könyörgött a tekintetével.

- Kérem! – suttogta alig hallhatóan.
- Bocsásson meg! – kérlelte a férfi elcsukló hangon.

Lassan lehajolt, fejét a nő hasára tette, mintha hallgatózna. Fél percre zokogás rángott át testén. A nő megütközve nézte, mintha nem hinné, amit lát. A férfi hosszan rányomta lázas, repedezett ajkát az apró lényre, aki az ormótlan, minden formát gondosan elfedő ruha alatt rejtőzött. A nő tétován, már-már megbocsátóan rátette tenyerét az őrült óriás hátára. Megsajnálta. Ő vadul elkapta karját, s a kis kezet pár percre forró arcához szorította.

- Bocsásson meg! – nyögte újra bűntudattal szemében, melyből sütött a mérhetetlen magány, majd gyengéden felsegítette a nőt.

Imbolyogva felállt. Tett néhány határozatlan lépést a bejárat felé. Hirtelen megtorpant. Az asszonyt újra átjárta a rémület. A férfi megfordult. Lomha léptekkel a fa ajtó felé indult, amely mögött a gyerekek voltak, s kikulcsolta a zárat.

- Adjon egy pohár vizet! – kérte csendesen.

A nő gépies mozdulattal nyitotta ki a csapot, a vízcsobogás hangosan visszhangzott fülében, elnyomva vérének heves surrogását. Felé nyújtotta a bögrét. Keze remegett. A férfi mohón itta a vizet, szomját kis időre csillapította. Visszaadta a poharat. Még utoljára hosszan, szomorúan nézett az asszony szemébe. Búcsúzott. Hátat fordított a szegényes, de mégis oly meleg és otthonos szobának, de keze még megállt a kilincsen. Összehúzta magán a vastag fekete köpenyt, s kilépett a sűrű, hideg éjszakába. Halkan csukta be maga után az ajtót.

A nő dermedten, értetlenül bámult utána, majd remegő léptekkel indult a helyiség felé, hogy kiengedje fiait. Lassan kióvakodott a három gyerek. Anyjuk rémületét látva nem kérdeztek semmit. Kissé engedett a levegőben felgyűlt fülledt feszültség. Újra elfoglalták helyüket a szőnyegen, s folytatták ártatlan gyermeki játékukat. Az asszony a kályha felé fordult, néhány fahasábot dobott a tűzre. Megkavarta a szegényes, vacsorára szánt levest a fazékban.

Elgondolkodva nézett a bejárat felé, kezét hasára téve. Nem tudta eldönteni, hogy a különös idegen csak egy megfáradt vándor, vagy egy bolyongó lélek. Megrázta fejét. Biztos volt benne, mindez rémálom volt csupán.

Kiteregette kimosott ruháit. A ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba.

De mégis, szíve szerint, a meggyötört, magányos ember után indult volna, hogy visszahívja. Talán felmelegedne fagyos szíve ezen a különös téli éjszakán. 

írta: Musztrai Anikó

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés