|
Vasárnapi ebéd
Kissé hűvös volt aznap, amikor utam rég nem látott gazdag rokonaimhoz vezetett. Vasárnapi ebéd. Már a gondolattól is korgott a gyomrom, hát még akkor, amikor végig elemeztem magamban, hogy miféle finomságok várnak rám. Hiába, ha az embernek háromszintes családi háza van, ami ráadásul még a hangzatos „Kikelet” nevet is viseli, minimum a pezsgő és a kaviár egy ilyen ebédnél. Több rokon is meg lett hívva, azzal a címszóval, hogy régen ültünk egy asztalnál.
Amikor elértem a kapuhoz, az magától kitárult – ezzel is éreztetve szelíd jelentéktelenségem. A főbejárathoz érve félve kopogtam, és szinte azonnal ki is nyitották előttem. Az ajtóban Gabriella néném állt, a legszebb mosolyával felszerelkezve, meleg szívvel üdvözölt, és tessékelt befelé a házba. Bent aztán szemem-szám tátva maradt a csodálatos letisztult eleganciától, ami az előtérben fogadott. A fal egyik felén régi óra kattogott monoton zenét biztosítva ezzel a háznak. Gabi-néni nem hagyott azonban sokáig álmélkodni, beterelt a szintén letisztult, de elegáns étkezőbe. A hatalmas kerek tölgyfa asztal mellől már ismerős arcok köszöntek felém. Elfoglaltam a helyem, és tekintetem lassan az evőeszközökre tévedt. Színarany volt mindegyik – de legalább aranyozott. Nem éreztem helyénvalónak, hogy rögtönzött becsüs képességeimmel ráharapjak, hogy valóban puhafém-e, de nagyobb összeget mertem volna rátenni. El is határoztam magamban, hogy egy óvatlan pillanatban ráharapok majd én az ebéd közben, hogy senkinek nem tűnik fel. Imre nagybátyám sóvárgó tekintettel nézte a kanalat, mire Gabi-néni viccesen rászólt:
- Megszámoltam Imi!
A megszólított színe szinte azonnal rákvörös lett, szabadkozott egy keveset, de azt is inkább csak magának próbálta hazudni. Mi már mind ismertük a szarka-természetét. Gabi-néni nemsokára behozta a hatalmas leves-kínáló tálat. Körbe vándorolt az arany – de legalább aranyozott – merőkanál, és mindenki szedett az illendőség jegyében. Valójában az érdekességekre fájt mindenki foga. Én magam jól megszedtem a tányért a finom csirke levessel, mert úgy tanultam otthon, hogy amit szívből adnak, azt szívvel edd meg. Miután lekerült az első fogás az asztalról, mindenki epekedve várta, hogy mivel rukkolnak elő "nagygazdagék". Gabi-néni két lánya is segédkezett behordani az ételt, amit gyanúsan már a konyhába szervíroztak a tányérra. Amikor elém rakták a kupac tojásos-nokedlit szívből felnevettem. A salátát már mellé nagy tálban szolgálták fel az asztal közepén, és mellé házi savanyú-uborkát. A sok csalódott arc láttán azonban képtelen voltam az ebédemre koncentrálni, mert állandó nevethetnékem volt. Mindenki közül Gábor-bácsi – egy nagyon távoli másod-unokatestvérem apja – tűnt a legcsalódottabbnak. Bánatosan piszkálta a színarany – de legalább aranyozott – villájával a nokedliket, hogy hátha átváltoznak valami mássá. Nem tették, és csak kevesen látták meg benne a valódi iróniát és életpéldát, amit az a kupac nokedli szolgáltatott nekünk.
Mert valóban lehet valaki dúsgazdag, de ha egy egész családi találkozót kell etetnie, nagyon hamar elfogyna az összes pénze. Én a magam részéről kértem még egy adagot, és jóízűen megettem, példámon felbuzdulva még pár rokon is így tett. A desszertre – ami mákos-guba volt, már önfeledten beszélgettünk a múlt közös emlékeiről, és a jövő eljövendő csodáiról. Emlékezetes élmény volt mindannyiunk számára a Kikeletben töltött vasárnap délután, s csak az ment haza savanyú szájízzel, aki a sütemény után kért még nokedlit savanyú uborkával.
írta: Divo
|
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss hozzászólások
A „zenél”, mint ige volt megadva, a szavak ragozása engedélyezve volt, azonban az igéből főnevet csináltál (zene), ezt kivételesen elfogadtuk most, de legközelebb figyelj jobban a kötelező szavak jelentésére. A történet egyébként nagyon tetszett, jópofa volt. :D