Hazafelé
A kislány ráérősen haza felé sétált. Esett az eső, már alkonyodott. Fel sem merült benne, hogy bemenjen a járdára, élvezte, hogy az aszfalt kátyuiban összegyűlt tócsákba gázol. Biztos volt benne, hogy meghülés lesz a vége, de nem érdekelte. Most csak az volt a fontos, hogy minél lassabban érjen haza.
Bármennyire cammogva lépdelt is, végül meglátta a tölgyfákkal szegélyezett utat, amely a házukhoz vezetett. A kertben virágoztak a fák, hűvös tavaszi este volt. Végül elérte a ház kapuját, belépni azonban nem akart. Csak várt, hallgatózott, miközben az esti szél továbbra is a hátára, a vállára, és nedves hajára kergette a kitartóan hulló esőcseppeket.
Egyszercsak kinyílt a bejárati ajtó, és a házból kiömlő, meleg fénycsóva közepén megjelent az édesanyja.
-
Hát haza értél végre! Futás befelé, hiszen máris csuromvizes vagy.
A kislány odaszaladt, és szó nélkül megölelte az édesanyját, aki máris befelé terelte őt, és gyorsan kicsukta az esőt, melynek monoton kopogó hangját azonban nem tudta teljesen kizárni.
-
Merre jártál kicsim? Már nagyon aggódtunk érted. Apa elment megkeresni téged, nem találkoztatok?
-
Nem, nem láttam őt.
-
De mégis hol voltál ennyi ideig? Megbeszéltük, hogy iskola után azonnal haza jössz.
-
A templomban voltam, hittanórán. – válaszolta szemlesütve. Az osztályból többen mentek, és hívtak engem is.
-
Ha szerettél volna járni, miért nem szóltál? Beírattunk volna, csak nem mondtad, hogy érdekel.
-
Csak kíváncsi voltam, nem tudtam milyen, ezért látni akartam.
-
Szeretnél járni?
-
Még nem tudom. Az atya azt mondta, hogy vasárnap reggelenként a misén is ott kell lenni a hittanosoknak. Én olyankor mesét szeretek nézni.
-
Szerintem aludj még rá egyet. Gyere, nézzük meg hogy áll a vacsora. Remélem most már apa is hamarosan haza ér.
A konyhában kellemes meleg volt. A tűzhelyen vígan rotyogott a vacsora, csirkepaprikás nokedlivel. Szinte majd mindennap hasonló vacsora volt, az édesapa nagyon ragaszkodott a magyaros koszthoz.
Az asztalnál ott ült ő, hallgatagon, de látszott rajta, hogy ma sem józan. A kislány nem szerette a bátyját. Amióta csak az eszét tudta, félt tőle. Soha nem érezte, hogy közel állna hozzá. Csak egy sokkal idősebb, majdnem felnőtt fiú volt, aki a szüleinek szomorúságot, neki pedig félelmet és szégyenérzetet okozott. Soha nem merte elhívni egyetlen osztálytársát sem, mert nem tudhatta milyen állapotban lesz aznap a bátyja.
-
Na haza értél nebántsvirág? – kérdezte a kislányt összeakadó nyelvvel, bután vigyorogva.
-
Ma este nyugalmat szeretnék! Javaslom, hogy vacsorázzunk meg, és utána menjél szépen aludni, hogy kialudd, amit ma a cimboráiddal megittatok! – mondta az édesanya kérlelőn. Ne szekáld a hugodat, kérlek! Apád is pihenni akar, ha majd hazaér, ma ne legyen veszekedés.
-
Ti mindig ráhagyjátok!- fakadt ki a kislány. Mikor költözik már el??
-
Nem a te dolgod. Hagyjuk ezt a témát mára. Nézd, megjött apa, vacsorázzunk inkább! – csitította az édesanyja.
A estebéd csendben telt, érződött, hogy nehéz szívek ülik körül az asztalt, kedélyes hangulatnak nyoma sem volt.
Később a család együtt nézte a tévét, az esti filmet nem sokkal később halk, részeg hortyogás kísérte a kanapé felől, ahol a család büszkeségére gyakran méltatlan elsőszülött aludta pityókás álmát.
Később a kislány már az ágyában várta az édesanyját, hogy betakargassa őt. Az esti rituáléjuk része volt, hogy megpuszilta, megsimogatta a kicsit, és gügyögött neki, mint babakorában. Mindketten élvezték ezt a játékot, és ilyenkor a kislány homlokáról tovatűntek az aggodalom felhői, nyugodt álomra hajtotta a fejét.
A reggeli ébredés mindig könnyű szívet hozott, szinte elfelejtette, hogy nem volt kedve hazajönni tegnap. Végül nem kapott szidást, amiért engedély nélkül ment el délután az osztálytársaival, és a bátyja sem volt elviselhetetlen az este során.
Mindössze a nappaliban kupacba gyűrt ruhák emlékeztették arra őt, hogy neki kicsit más a testvére, mint a barátainak. Ő nem játszhat a bátyjával, hiszen sokkal idősebb nála, és szinte minden este részegen jön haza a haverjaitól.
Nem baj – gondolta, majd ha nagy leszek, veszek anyuéknak egy másik házat, elmegyünk innen, és őt meg itt hagyjuk.
Ez a gondolat erővel, melegséggel töltötte el. Így már jobb kedvvel indult az iskolába. Kilépett az ajtón a tavaszi napfelkeltébe, amely színarany ragyogással töltötte be az égboltot. A madarak vígan zenéltek a fák ágai között, hirdették, hogy itt a kikelet. Egy ilyen reggelen valahogy minden szebbnek, reménytelibbnek tűnt. Talán ma józan marad – gondolta. Akkor anya biztosan nem lenne olyan szomorú. Ezzel a reménységgel a kis szivében kilépett a kapunk, és elindult a hosszú úton az iskola felé.
írta: Peller Dóra
|
Sajnos akad jó néhány helyesírási, vagy elírásból fakadó hiba, pl. a címben jól írod a hazafelé szót, az első mondatban pedig már nem; kátyu – kátyú, meghülés – meghűlés, egyszercsak –egyszer csak, hug – húg stb. A párbeszédeknél gondolatjel helyett felsorolást használsz, ami zavaró. A történet nagyon valóságos problémát ragad meg, a gyermeki báj szépen lágyít rajta. Reméljük, a kislány álma valóra válik. :)