|
Bio
Van úgy, hogy az álmok és a valóság közé egy hatalmas húsvágó bárd ékelődik. Ez jutott az eszébe a tölgyfa árnyékának kellemes hűvösében.
Aznap délután minden idilli volt a tanyán: a színaranyra festett szélű felhők, a szélben zenélő nyárfalevelek, a villanypásztor megnyugtatóan monoton zúgása. Ezért a békéért költözött ide.
Ez volt a legnagyobb vágya, az öko, a bio, a 100%-os, amiről a vasárnapi kézműves piacozás közben csak álmodoztak még a legmerészebb fővárosi zöldek és a legtudatosabb fogyasztók is. Baráti köre félelemmel vegyes csodálkozással nézett rá, amikor közölte, megvette a telket, tanyástól, tyúkólastól, gémeskutastól, mindenestől. A szemébe gratuláltak, a háta mögött viszont aggódtak érte, és azt gondolták, az egyedülálló, gyermektelen negyvenes nők válsága tört rá.
Ő eközben szentül hitte, hogy a „vissza a természetbe” nem csupán egy üres marketing szöveg a szűretlen almalevek dobozain, hanem maga a megteremthető realitás. Utánanézett, a WC ugyan pottyantós, de az áram be van vezetve. Az internet megoldható. Egy hét alatt döntött, felmondta multis középvezetői pozícióját, visszaadta szolgálati kocsiját és bőszen nekiállt csomagolni. Kikelet utcai, zöldövezeti lakását is eladta, áron alul elvitték két hét alatt. Pénz nem számít, ha álmokról van szó, gondolta. Búcsúzásképp szónokolt még ismerőseinek és családtagjainak a fogyasztói társadalom elburjánzásáról, a multis rabszolgák elviselhetetlenül kipárnázott életéről, az örökös mókuskerékről, amelyből lám, ő, a bátor pionír kiszabadult. Ő volt a hős, aki saját erejéből lesz önellátó. „Mindent magamnak fogok megtermelni, zöldségtől a húsig” – büszkélkedett pár hét múlva a Facebookon. „Lekopogom, de jövőre kemencét is építek!” – dicsekedett és a fotón a leendő kemence helyére mutatott. A képen arcán diadalittas mosollyal áll, körülötte pár tyúk és két csipás kismacska, a háttérben frissen ültetett fák és mögöttük a tanya, amely az egekig magasztalódott a posztokban.
„Majd ha jöttök a tanyára, megértitek...” – üzente az értetlen barátoknak, aztán egy nyári napon megérkezett a meghívó „igazi tanyasi csirkepaprikásra”. Stratégiailag döntött a paprikás mellett, hiszen a fővárosban igazi kincset ért, ha valaki tanyasi csirkéből tudott főzni. A cégben a vidéki kolléganőktől rendelték a tisztított csirkét, hentesnél ilyet nem is lehetett kapni. A tanyasi csirke tehát a minőség csúcsát jelentette, egyúttal szimbolizálta mindazt, ami neki, lám, megvolt, a gyáva többieknek viszont nem. Minél kevesebbet érdeklődtek a tanyáról, annál inkább beleélte magát, képzeletében már-már katartikus élményként jelentetve meg, amikor barátai elé teszi az „igazi tanyasi” csirkepaprikást, ahogy kell, gurulós nokedlivel. Elképzelte, amint szerényen mosolyogva, kedélyesen megkérdezi őket: „Ugye, ízlik?”, ők pedig bocsánatot kérnek tőle, amiért nem követték, nem lájkolták, nem kommentelték eleget tanyás posztjait. „Majd most meglátják”- ezt mondogatta a macskáknak is, miközben kamillateával tisztogatta a szemüket.
A meghívásra meglepően sokan jelentkeztek, a visszajelzések számával nőtt benne is az izgalom. Tudta, hogy a csirkepaprikás nagy mérföldkő lesz: önellátó lesz végre hús tekintetében! Naponta nézegette, számolgatta, hány csirkét vágjon le, hogy jusson elég mindenkinek. Ahogy közeledett a látogatás ideje, mindent rendbe tett, porolt és takarított, igazi mintagazdaságot szeretett volna mutatni a többieknek. Mindent elrendezett, hogy a nagy napra már csak főznie és megterítenie kelljen, hogy mire megérkeznek a vendégek, frissen, finoman várja őket a paprikás.
Miközben ott üldögélt a tölgyfa alatt kezében egy könyvvel, arra gondolt, talán mégiscsak jobb lenne előző nap levágni a csirkéket. Talán jobb is, ha nem holnap vérezek mindent össze, gondolta, és a toll is sok szemetet csinál. Egyébként is túl kell lenni ezen, tovább nem lehet halogatni. Letette a könyvet, feltápászkodott, megkereste a bárdot és magabiztos léptekkel elindult a tyúkólhoz. A csirkéket azonban hiába szólította a nevükön, azok, mintha érezték volna a vesztüket, hangos rikácsolás közepette menekültek előle. Ettől feszült lett, „ne nehezítsétek meg!” – kiabálta, és rávetette magát az egyik tyúkra. A feszültségtől remegve magasra tartotta a szárnyaival kétségbeesetten verdeső állatot, mintha csak mutatta volna az egész pusztának, hogy ismét diadalt aratott. Miközben szorosan összefogva vitte az áldozatot a vesztőpadra, arra gondolt, kár, hogy nincs aki fotózza, vicces lett volna posztolni a másnapi esemény oldalára. A tyúk már meg sem mert moccanni, csak pislogott és csőrét tátogatta. Ő rátette a nyakát a tönkre, és felemelte a bárdot. Ezernyi fórumon olvasta, hogy kell ezt csinálni. A csirke lábaival a levegőbe kalimpálva kárált halálra váltan. Most, most!, gondolta. Kezei között egy vadul lüktető és remegő test, ami arra vár, hogy kivégezze. Élet-halál ura lettem, futott át az agyán, aztán az is, hogy nem bírja a vért. Hirtelen hányinger kapta el és szédülni kezdett, fekete pöttyök ugráltak a szeme előtt amerre csak nézett. Ez nem mérföldkő, dehogy is, döbbent rá. Innentől kezdve ezek a hétköznapok. Minden héten megfogni egyet, odavinni, megölni. Hatalmas, torokból felszakadó üvöltés. A bárd lecsapott. A csirke rémülten ugrott le és menekült el a tönktől, ahogy elengedték.
Másnap a vendégeket egy vájling hideg nokedli várta és egy üzenet. „Ne haragudjatok.” A következő héten újra jelentkezett a régi állásába, majd belvárosi albérletbe költözött. Pár hónapon belül eladta a tanyát. A Facebookról törölte magát. Többet nem találkozott vele senki a biopiacokon. Azt mondják, állítólag a Tescóból rendel, házhoz.
írta: Soós Viktória
|
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss hozzászólások
Köszönöm a kedves szavakat, örülök, hogy tetszett! :-) Gratulálok a többieknek is!