|
Angyal
Hogy is kezdődött az egész? A tölgyfa, igen. A vén tölgyfa. Ha egy kis nyugalomra vágytam mindig odamentem feltöltődni. Az volt az én rejtekhelyem. Azon a napon is oda indultam el, mert sok rossz gondolat kavargott a fejemben. Az iskola, a család, a barátok… Igyekeztem mindenkinek megfelelni, de néha már elég volt. Akkor is egy vita után voltam a családdal, és kellett a friss levegő.
Mikor már majdnem odaértem megláttam egy alakot. Egy nőalak volt, és mintha színarany ruhát viselt volna. Nem akartam hinni a szememnek, és kiderült, hogy tényleg csak a nap játszott rajta. A kíváncsiságom azonban nem szűnt meg, így határozott léptekkel odasiettem és megszólítottam:
-Hát te meg ki vagy? Nem tudtad, hogy ez az én fám?- de ahogy kimondtam a szavakat, már meg is bántam. Ugyan hogy lenne az enyém a fa? És miért nem rendesen beszélek vele, nem is ártott semmit.
-Oh, én igazából nem vagyok senki. Ne is törődj velem. Nem akartam elvenni a helyed- válaszolta, de úgy, hogy magam sem értem, valami furát éreztem.
-Kissé elhamarkodottan szóltam, nem akartalak megbántani. Neved gondolom biztosan van, engem Istvánnak hívnak.
-Angyal a nevem. De nem hiszem, hogy ez túl jó név.
-Semmi baj nincs vele, bár tényleg szokatlan. Nem szeretnélek letámadni, de volna esetleg kedved meginni egy kávét? Ha már így összefutottunk.
Továbbindultunk a város felé, és a fura érzés egyre inkább megtelepedett bennem. Ez az érzés pedig a végtelen nyugalom volt. Hol beszélgettünk, hol csak hallgattuk a cipőink monoton kopogását. Végül odaértünk, és jobban megismertük egymást egy kávé mellett. Angyal érdekes ember volt, szinte rögtön átlátott engem, míg én nem lettem sokkal okosabb. Mégis úgy éreztem bízhatok benne.
Ahogy elváltunk már fájt a szívem, de megbeszéltünk egy újabb találkozót a vén tölgyfánál. Hazafelé a szavai, a hangja zenélt a fülemben, mint egy varázslatos dallam. Éreztem, hogy valami végleg megváltozott most.
Újra találkoztunk aztán megint és megint. Több volt ez a számomra, mint barátság. És úgy gondoltam neki is az, mert még a bugyuta vicceimen is nevetett. Emlékszem épp egy tó mellett mentünk el, és ott volt pár kacsa is. Gyorsan akartam valami humorosat mondani és ezt sikerült kiböknöm:
-Nézd azokat a kacsákat! Úgy eszik a kajájukat, mint csirke a nokedlit.
-Az nem úgy van, hogy mint kacsa a nokedlit?
Mikor leesett elnevettem magam, hogy mennyire buta vagyok, de ő is velem nevetett. És együtt örült, sírt, bánkódott, szórakozott, egyszerűen mindent együtt éltünk meg. Az egész teljesen idilli volt. Mint, egy álom. És akkor szerelmet vallottam. Annyira biztosan éreztem magamban, hogy nem bírtam tovább titkolni. A vallomás láthatólag nem lepte meg. Rám mosolygott, és csak nézett egy darabig, mire kezdtem megijedni.
-Valami rosszat mondtam? Én igazán nem akartam, csak tudod…- a gyomrom összeszorult, és nem folytattam tovább.
Teljesen kétségbeestem, de ekkor odalépett és megcsókolt engem. Azt hittem a mennyben járok, az a csók, az az érzés leírhatatlan. Eltöltött a boldogság, az öröm, csupa pozitív érzés.
Így teltek a hónapok, boldogságban, együtt. Úgy éreztem ennek sosem lehet vége. Mindennél erősebbnek tartottam a kapcsolatunkat.
Aztán eljött az a bizonyos nap. A tölgyfánkhoz siettem, egyéves évfordulónk volt. Bár kikelet volt, de hűvös szél fújt. Odaértem, de nem volt ott. Biztos csak késik- gondoltam magamban, bár ő sosem késett. Eltelt félóra, aztán egy is. Már majdnem indulni akartam, mikor egy kis kupac föld tetején megláttam egy borítékot, rajta a nevemmel. Egy akkor borzasztó üzenet fogadott:
„Kedves István! Csodálatos egy évet töltöttünk együtt. Te egy remek ember vagy, de nem rám van szükséged. Meg akartam mutatni neked, hogy igenis van benned jó, van miért szeretni magad. Szívesen maradtam volna veled, de sok feladat vár rám még. Végre hagyd a befelé fordulást, és menj ki a világba, mert sok embernek szüksége van rád. És valahol ott vár az igazi is. Ne félj hinni magadban! Tudom, hogy ez a pillanat fájdalmas, de ezután már minden csak jobb lesz. Ígérem neked. Mindig gondolni fogok rád, és itt leszel a szívemben.
Örök szeretettel: Angyal”
Ahogy a végére értem, úgy éreztem vége a világnak. Leültem a fa lombja alá, és csak bámultam magam elé órák hosszat. Aztán még egyszer elolvastam az üzenetet, majd ismét és még sokszor. Angyal nem akarna nekem rosszat. És ráébredtem, hogy végig saját magam álltam az utamban. A mentalitásom, a hozzáállásom mind csak rontotta a helyzetem. Ez a nap újabb fordulópontot hozott az életemben. És mindezt Angyalnak köszönhetem, aki talán tényleg angyal, talán nem. De egyvalami biztos:
Örökké hálával és csodálattal fogok gondolni rá. Bárhol is légy Angyal.
írta: Dr.Watson
|
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss hozzászólások
A gondolatjelek után szóközhiány van, egy-két vesszőhiány is előfordul (pl. gondolom biztosan – itt ugye van egy „rejtett hogy” szócska a gondolom után, ami elé mindig kell vessző: gondolom, biztosan). A fogalmazás még itt-ott kicsit nyers, kusza, de ne add fel, írj még. Gyakorlat teszi a meseter! :)