Csatlakozz te is!

Idegességem egyre nőtt. Pillantásom újra és újra az eresztő ablak felé tévedt, miközben görcsösen szorítottam édesanyám tűzforró kezét. A homályos ablakon át láttam, hogy odakint hatalmas vihar kerekedett, a fák recsegve-ropogva dőltek ki, ágak szálltak a magasban. Fejemben baljóslatú gondolatok sora cikázott, sikertelenül próbáltam elhesegetni őket.

Visszapillantottam lázban égő anyámra. Homlokán duzzadt izzadságcseppek peregtek le, haja nedvesen tapadt a fejére. Résnyire nyitott szeme engem vizsgálgatott összevont szemöldöke alól. Magamra erőltettem egy félmosolyt, nem is vesződve vele, hogy valódinak látszódjon, és gyors mozdulattal forró homlokára ejtettem a vizes rongyot. Kirázta a hideg, majd elengedte magát, mély álomba merült. Néha-néha erőtlen teste görcsbe rándult a nem szűnő fájdalomtól. Aggodalmas tekintettel figyeltem őt.

A kint süvítő szél rázni kezdte az ablakokat, megtörve a szobában uralkodó feszült csendet. Zúgást hallottam és azonnal felpattantam az ágy mellől, az ablakhoz szaladtam. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel mellkasomból, mikor apám csikorogva állt meg a ház előtt, majd ajtót feltépve kiugrott a kocsiból. Remegő kézzel kattintottam ki a súlyos zárat, és az öltönyös férfi felé siettem.

Arcát aggodalom és keserű bánat elegye terhelte. Szorosan átölelt, vígaszt akart nyújtani magának és nekem egyaránt. Könnyek gyűltek szemembe, arcomat édesapám öltönyébe fúrtam, a gyermekkoromból is ismert pézsmaillat késztetett a megnyugvásra. Kibontakoztam az ölelésből, majd a ház felé indultam.

Erőtlenül rogytam le az ágy mellé húzott székre, kisöpörtem anyám szeméből egy kósza hajtincset. Édesapám elakadt lélegzettel lépett a szobába. Elsötétült arcát lehajtotta, gondterhelt szeme felesége beteg testét pásztázta. Remegő kezét felemelte, olyan gyengédséggel simított végig a nő arcán, mintha csak egy ijedten verdeső kolibrihoz nyúlna. Ártatlan mozdulat volt, mégis annyi odafigyelést láttam benne, ahogy a gorilla-testalkatú apám érinti a kisegérré fogyott anyámat. Apám vetett felém egy elkínzott pillantást. Szavak nélkül értettük egymás gyászát és fájdalmát, azonnal tudtam, kettesben szeretne maradni vele. Engedelmesen álltam fel, lassan lépkedtem ki a szobából. Az ajtót behajtottam, lábaimból kiszaladt az erő, én pedig a földre rogytam.

 A szobából apám suttogássá halkult, mély, dörmögő hangja szűrődött ki. Tudtam, hogy nem akarná, hogy hallgatózzak, hogy amit mond, csak kettejüknek szól. De képtelen voltam elmenni. Kisgyermekként mindig a hálószobájuk ajtajában kuporogtam, mikor nem tudtam elaludni, és csak hagytam, hogy álomba ringasson békés, gondtalan beszédük, vidám és egyszerre játékos csevelyük. Újra azokat az időket akartam, de nem maradt más, minthogy újra a küszöbhöz bújva hallgassam az apámat, ahogy végleg búcsút vesz szerelmétől.

 - Maddy – szólította meg a férfi erőtlenül. - Annyira sajnálom. Számtalanszor kértelek már, hogy tarts ki, hogy harcolj. Értem, Libby-ért, a családért. De értem, miért nem bírtad megtenni. Látom, ahogy küzdesz, ahogy minden erődet a gyógyulásba fekteted, pedig mindannyian tudjuk, hogy hiába. - Hangja elcsuklott, pár percre elnémult. Hátamat az ajtókeretnek fektettem, hátradöntöttem a fejemet, és napok óta először engedtem a feltörni vágyó könnyzápornak. Némán hüppögtem, hogy ne zavarjam meg szüleim búcsúját. - Én nem kérem többet, hogy harcolj. A küzdelem felemészt téged, a szenvedésed pedig minket.  Önzően képtelen voltalak elengedni téged, a szükségesnél tovább kapaszkodtam beléd, mert szükségünk van rád. De meg kell tennem. Nagyon szeretlek, Maddy. Nem tudod elképzelni, mennyire fogsz hiányozni.

A házra újra csönd telepedett, amit csak a vihar rázta ablakok zakatolása, és kettőnk egyenletlen lélegzése tört meg. Hosszúra nyúlt percek teltek el így, végül pedig az ajtó nyikorogva kinyílt, apám pedig megbizonyosodott róla, hogy hallgatóztam.

 - Végig itt voltál, kölyök? - idézte bánatos mosollyal az arcán ugyanazt a mondatot, amit mindig is mondott, mielőtt visszakísért volna a szobámba, mikor rám talált a küszöbön.

A visszatartott könnyek kibuggyantak a szememből, végigszaladtak az arcomon, majd az államról a kézfejemre ugrottak. Fájdalommal teli pillantással néztem fel apámra. Szemében ugyanazok az érzelmek tükröződtek, amik bennem is kavarogtak.

Lassan letérdelt mellém, majd meglepetésemre a karjaiba vett, mint akkor, amikor kicsi voltam és nem akartam aludni menni. Kiszaladt a levegő a tüdejéből, gyarapodott súlyomat nem tudta már olyan könnyedén emelgetni, mint hosszú évekkel ezelőtt.

Lusta léptekkel sétált velem a szobámig, óvatosan fektetett az ágyamba. Gondoskodóan megsimogatta a hajamat, majd egy gyors puszit lehellt a homlokomra. Mellém bújt és egy rég elfelejtett altatót dúdolt a fülembe, újra felidézve a régi szép időket. Engedtem, hogy nehéz szemhéjaim lecsukódjanak, és egy gyönyörű álmot hozzanak, amiben mind boldogok vagyunk, úgy, mint régen.

Zavaros álmomból erőtlen sikolyok vertek fel. Kidörgöltem az álmot a szememből, gyorsan talpra szegődtem. Az olvasólámpát felkapcsolva szemügyre vettem a kis asztalkán halomban álló fotókat. Végigsimítottam édesanyámat ábrázoló képen, majd talpra vergődve elindultam édesanyámhoz.

Apám már az ágy mellett térdelt, a könnyek hosszú csíkokat hagytak az arcán. Egy pillanatra sem vette le szemét nejéről, féktelen szomorúsággal figyelte a haldokló nőt. Mellé térdeltem, leplezetlen fájdalommal döntöttem fejemet a vállára. Látásom elködösült a könnyektől, de kisöpörtem őket a szememből, hogy ne vesztegessem az utolsó pillanatokat, amikor még lélegezni láthatom anyámat. A nő sikolyai egyre halkultak, rázkódó teste kezdett elernyedni, majd szemhéjai végleg lecsukódtak. Előtört belőlem a zokogás, ahogy szembesültem vele, örökre vége van. Lehajtottam a fejemet, rázkódtam a sírástól, az egyetlen, amit éreztem apám erőtlen szorítása a kezemen.

írta: Viccadict

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés