Csatlakozz te is!

Este 10 körül járhatott az idő, már mindenki hazament, egyedül voltam az irodában. Nemsokkal ezelőtt, amikor kinéztem az ablakon, hatalmas vihar kerekedett, a fák recsegve-ropogva dőltek ki, ágak szálltak a magasban .Leültem a fotelembe, hátradőltem, lehunytam a szemem, majd egy fáradt sóhaj után megdörgöltem az arcom. Még nem pihenhetek. Az olvasólámpát felkapcsolva szemügyre vettem a kis asztalkán halomban lévő fotókat. Egy újabb gyilkossági ügy. Az eset mintha csak tegnap történt volna. Tisztán emlékszem arra, amikor tegnap egy kétségbeesett hívás érkezett a Lincoln Street 24-ből, egy Flisto nevű bárból. Ha lehunyom a szemem, még most is hallom azt a beszélgetést, amit már vagy ezerszer, újra és újra meghallgattam.
"Hallo, 911. Miben segíthetek?"
"Még mindig itt van. Meg akar ölni."-suttogott egy ziháló női hang.
"Asszonyom, nyugodjon meg! Ki maga? És ki akarja megölni?"
"A nevem Nathalie Millen..."
Csak idáig tartott a hívás, ezután már csak egy hatalmas reccsenés, lövések és sikolyok hallatszottak, de már senki nem válaszolt.

Visszacsuktam a mappát, majd a mobilomért nyúltam, hogy kikeressem Allan Millen számát. A gyermekkori legjobb barátom és egyben a bár tulajdonosa. És Nathalie férje.
Miután megtaláltam a számot, még néhány másodpercet vártam, majd tárcsáztam. Néhány kicsengés után felvette.
-Mi az Russ?-szólt bele valaki, akinek a hangja egyáltalán nem hasonlított Allanére.
-Már megint részeg vagy. Pedig be akartalak hívni az örsre, de úgy látom jobb, ha én megyek el hozzád.
-Ahogy akarod. A Flisto zárva lesz, de gyere be nyugodtan a hátsó ajtón.
Letette. Eléggé elhagyta magát. Oda kellett mennem, hogy lelket öntsek belé és, hogy beszámoljak neki az új fejleményekről.
Felvettem a zakóm, majd a kabátomat és egy sálat tekertem a nyakam köré. Leoltottam a lámpát az egész irodában.
Kifelé menet találkoztam Johnnyval, az éjjeli őrrel, aki megszokott módján ismét nem köszönt nekem, csak mogorván rám pillantott, motyogott valamit és már ment is tovább. Senki sem tudta, miért ilyen, bár sok pletyka keringett róla. Mint mindenkiről.
Odakint már kissé csillapodott a vihar, de eléggé fagyos volt az idő, a hó hatalmas pelyhekben hullott és aszél még mindig vadul fújt. Rögtön el is borított a fehérség tetőtől talpig.
Nem volt olyan messze a bár, nem akartam buszra szállni, nem is biztos, hogy járt ilyen időben, úgy gondoltam ennyi séta még belefér. Nem jártak sokan ilyenkor az utcán az ítéletidő miatt, így nem kellett aggódnom, hogy bárki felismer. Azon a környéken, ami felé tartottam, nem igazán kedvelték a rendőröket. Kerültem is már kellemetlen helyzetbe, amikor fényes nappal meg akartam látogatni Allant, így ok nélkül nem igazán mutatkoztam nála.
Most azonban szüksége volt rám. Tudtam, hogy ki lesz akadva amiatt, amit találtunk, illetve, amit nem és bár nem volt patyolat tiszta a múltja és tudtam, hogy titokban droggal kereskedik, de mindezek ellenére féltettem. Nem akartam, hogy sokáig egyedül maradjon. Ha józanul nem is csinált volna hülyeséget, az elmúlt három napban nem igazán volt az. Nem sokszor láttam még bedrogozva vagy ittasan, de az a néhány alkalom mély nyomot hagyott bennem, mert olyankor folyton az öngyilkosságról beszélt. Olyankor sokáig kellett beszélgetnünk, egészen addig, míg sírni nem kezdett vagy álomba nem merült.
Hirtelen megbotlottam egy sörösüvegben és kis híján elestem. Egy mellettem lévő rozsdás kerítésben tudtam csak megkapaszkodni, ami csúnyán felsértette a tenyerem. Csendben szitkozódtam, majd tovább folytattam az utam. Nemsokára befordultam egy sarkon, majd megpillantottam a Flisto rozsdás, kopott hátsóajtóját. Nyitva volt, beléptem a sötétbe és már tudtam, hogy vigyáznom kell, mert innen lépcsők vezetnek lefelé. Csak halvány fény világított odalent, a pincében vagy pontosabban Allan lakásán. A marihuána ismerős szaga már a belépésnél megcsapta az orrom. Allan a kanapén ült elterülve, kezében egy cigaretta és egy pohár whisky.
-Látom, nem javult a helyzet.-jegyeztem meg halkan, miközben levettem a kabátom és leültem mellé.
-Rohadt jó a megfigyelőképességed...Legalább hoztál valami hírt vagy megint csak prédikálni fogsz?  -mormogta, közben nem nézett rám.
-Sajnálom, de semmit nem találtunk. Még soha nem láttam ilyen helyszínt, mint ez. Minden tiszta volt. Se ujjlenyomat, se gyilkos fegyver. Csak egy pontos találat.
Allan arca eltorzult, majd egy ügyetlen, de indulatos mozdulattal a falhoz vágta a poharát. Dühösen a kanapéra vágott maga mellett. Már is megbántam, hogy ilyen nyíltan megmondtam.
-Hé,hé! Nyugi! Sajnálom Allan, érted? Sajnálom.-fogtam le a kezét, amit aztán kirántott a szorításomból.
-A francba is Russ, hagyj engem békén! Tűnj innen!-hördült fel.
Nem mozdultam, csak ültem mellette és néztem a fel-felszálló füstöt, ami kifújt. Fél perc múlva szipogást hallottam és lopva oldalra pillantottam. Sírt. Máskor mindig megpróbálta eltakarni az arcát, de most csak a plafont nézve zokogott. Furcsa volt az arca, de nem mertem hozzászólni.
-Én voltam.-suttogta hirtelen.
-Hogy micsoda?
Mindenre számítottam, csak erre nem. Most már nem tudtam megállni, hogy ne nézzek rá.
-Jól hallottad. Én tettem.- könnyes tekintete az enyémbe mélyedt.
-Istenem Allan! De... miért?-suttogtam.
-Most már úgyis mindegy.
-Dehogy mindegy. Lehetnek enyhítő körülmények, amikkel csökkenthető a büntetés...
-Nem fogok börtönbe menni Russ.
-Ugye nem akarsz valami hülyeséget csinálni? Ne ronts a helyzeteden.- fogtam meg a kezét.
-Már nem fogok. Néhány perc múlva minden megoldódik.-suttogta, cigarettájával egy injekciós tű felé bökve az éjjeliszekrényén.
A szemem megtelt könnyel. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen gyorsan összeomlik minden. Allan a hamutálba ejtette a cigarettáját, egyre nehezebben lélegzett. A telefonomért nyúltam, rögtön a mentőket hívtam, majd a társamat, Dave Wood-ot. Allan arcán mosoly jelent meg, amit nem tudtam mire vélni. Átöleltem és magamhoz szorítottam. A legjobb barátom. Még mindig nem hiszem el, hogy néhány perc múlva meg fog halni.
-Miért vagy még mellettem? Egy gyilkos vagyok.-nyögte Allan.
-A barátom vagy. A legjobb barátom és most te is itt hagysz.- könnyek csorogtak le az arcomon.
-Nem érek én ennyit. Mindig csak megkeserítettem az életed. Nemsoká mindkettőnknek könnyebb lesz.
-Te hülye!-mondtam neki indulatosan, de valójában nem rá haragudtam, hanem arra, amit tett. Arra a hülye méregre, ami nemsokára a halálba segíti.
-Szeretlek Allan.- suttogtam neki, mialatt éreztem, hogy lassan elhagyja az élet a testéből, közben mentők és rendőrök szirénáját hallottam közeledni. Dave csikorogva állt meg a ház előtt, majd ajtót feltépve kiugrott a kocsiból. A mentők is hamarosan követték. Allan arcán még akkor is ott volt az a furcsa mosoly, amikor Davenek sikerült kihámoznia a karjaim közül. 

írta: Sárosi Fanni

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés