Csatlakozz te is!

Az autó rohamléptekben szelte a csíkokat. A sofőr az utolsó lóerőig kipréselte belőle a kilométereket. Késésben voltak élete legszebb napján.

Legalábbis azt gondolnánk, hogy a legszebben. Ő a normálisnál idegesebben szorongott a kocsi hátsó ülésén, és ha tehette volna, ott helyben megállítja azt. Viszont nem lehetett. Akkor és ott nem. Mindenki azt várta tőle, hogy boldog és elégedett legyen. Mindenki, kivéve saját maga.
Pontosabban ő is azt várta, csak nem így. Nem ennek a férfinak az oldalán.
A jármű egy hatalmas fékezéssel megállt a bazilika előtt és miután kitekintett az ablakon, a maradék levegő is kipréselődött tüdejéből és eszeveszett próbálkozással próbálta pótolni azt. Alig egy perccel később már nyílott is az ajtó. Ha eddig viszonylagosan biztonságban is érezte magát odabent, az most egy szempillantás alatt köddé vált. Egy erős kéz nyúlt felé, hogy kirántsa, számára eddig védelmet nyújtó állapotából.

Némi habozás után megragadta a sofőr kezét és nagy nehézségek árán kikászálódott, gyönyörű, hófehér ruhájában az autóból. Ahogy kiért a friss levegőre a férfi el is engedte, ő pedig úgy érezte, menten elveszti egyensúlyát és nem lesz képes bemenni azon az ajtón. Ruhájának abroncsába kapaszkodva végül is visszaszerezte stabilitását és miután megigazította a ruhakölteményt díszítő bordó szalagot, még egyszer, utoljára körbenézett.

Nem tudta, még saját magának sem elmondani, miért tette, de tudta, hogy ezt kell tennie. Egy része még mindig a menekülést kereste. Azonban csalódnia kellett. Nem tudta, mit várt, de azt igen, hogy az biztosan nem volt ott.

Bokája felé emelte a nehéz anyag alját, majd óvatos és lassú léptekkel elindult felfelé, a bazilika, ezúttal sokkal rövidebbnek tűnő lépcsőfokain. Most, hogy még ki akarta élvezni szabadságának minden pillanatát, az a lépcsők fogytával egyre rohamosabban suhant el mellette.

Már csak egy utolsó lépés választotta el az ajtóig, mikor megtörtént az, amire valószínűleg korábban várt.

Rohanó lépteket és saját nevének visszhangját hallotta a háta mögül. Megfordult, és az a látvány tárult a szeme elé, amit már többször megálmodott, de soha, még csak elképzelni sem merte, hogy egyszer valósággá is válhat. Szoknyáját még feljebb emelve, elindult vissza, a lépcső aljáig, ahol a loholó férfi már várta.

- Szóval még nem késtem el. – mondta lihegve – Valószínűleg ezen a ponton már nem tudok semmit sem megváltoztatni, de valamit muszáj tudnod.

A nő szíve a torkában dobogott. Nem tudta pontosan, mi fog történni, de azt igen, hogy még nagyobb szenvedésbe fogja taszítani.

- Szeretlek Marion. Az életemnél is jobban.

Marion szemébe könny ült. Ez volt az, amire egész életében vágyott. Erről álmodozott már kisiskolás kora óta. Arról, hogy ez a férfi egyszer ezeket a szavakat suttogja neki. De nem így. Nem most, mikor már nincs visszaút. Tudta, hogy helyesen kell cselekednie.

Ruháját leengedte, majd jobb kezével dühtől vezérelve, egy hatalmas pofont intézett az előtte álló férfihoz. Azonban az értette az okát. Tudta, hogy ezt megérdemelte. Megfogta a nő leereszkedő karját, magához rántotta, majd lágy csókot nyomott annak ajkaira. Marion is viszonozta a gesztust, pedig tudta, hogy ez, ebben a helyzetben nem helyes.

- Ezt nem szabad. – suttogta könnytől elpárásodott szemmel – Most már nem.

- Tudom, de muszáj volt megtennem. Amíg még az utolsó remény is él, nem adhatom fel.

- És miért pont most jöttél rá erre? Csak egész eddigi életed volt meg rá, hogy ezt belásd, de nem, te az utolsó, visszafordíthatatlan pillanatban cselekszel. Jellemző. – vágta hozzá dühösen.
- Azt hiszed, nem átkozom magam emiatt? Ott volt előttem a lehetőség, egy gyönyörű élet lehetősége, de én elszalasztottam. Ezzel pedig fájdalmat okoztam mindkettőnknek. – most már Alex szemeit is könny kezdte áztatni.

- Ezen már nem tudunk változtatni. – a nő megtörölte szemeit, majd újra kezébe kapta ruháját és hátat fordítva a férfinak, elindult vissza, a templom ajtajához.

Alex még nézte, ahogy élete megtalált értelme egyesével veszi a lépcsőfokokat, majd zsebre dugott kézzel ő is hátat fordított és elindult arra, ahonnan néhány perce még reményekkel telve rohant. Hallotta, ahogy becsukódik a bazilika ajtaja, és a vendégsereg egy emberként éljenzi az „elveszett” menyasszonyt.

Az esemény lezajlott, Marion egész estére felöltötte hamis mosolyát. Azonban valamivel hajnali 3 óra előtt kezdett sok lenni a dolog. Ahogy a táncparketten állt, a körülötte vígan táncoló násznép túlüvöltötte a zene hangjait, forgott vele a világ, a teremben lévő alakok mind elmosódtak, ahogy felnézett. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kiverekedte magát a tömegből és elindult kifelé az épületből. Odakint addigra hatalmas vihar kerekedett, a fák recsegve-ropogva dőltek ki, ágak szálltak a magasban. Elrohant a menyasszonyi autóhoz, betuszkolta ruhájának széles abroncsát és már fordította is a kulcsot a zárban. Könnyei záporán és a szakadó esőn át alig látta az utat, de szerencsére épségben hazaérkezett. Csikorogva állt meg a ház előtt, majd ajtót feltépve kiugrott a kocsiból. A bejárat előtt elidőzött, míg ebben a nyugtalan állapotban bele talált a kulcslyukba, azonban mikor végre sikerült, berontott és leszáguldott a lépcsőn, egyenesen az alagsorba. Az olvasólámpát felkapcsolva szemügyre vette a kis asztalkán halomban lévő fotókat. Mindegyik régi, fiatalkori emlékeket őrzött. Az egyiken megállapodott. Egy sárgás szélű, megkopott képen, amely őt és Alexet ábrázolta. Melléhez szorította és csak még jobban kezdett zokogni. Ekkor a semmiből valaki megérintette a vállát. Riadtan perdült meg, de a nyugalom szép lassan árasztotta el, mikor felismerte a kezek tulajdonosát.

- Reméltem, hogy idejössz. – suttogta Alex és gyengéden karjába fonta a nőt.

írta: Rami

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés