|
Míg a szívem meg nem szűnik dobogni
Hatalmas vihar kerekedett, a fák recsegve-ropogva dőltek ki, ágak szálltak a magasban. Homlokom a hideg ablaküvegen próbáltam hűteni, eső cseppek tompa zaja hallatszott s az udvarban örvény keletkezett a sok esőtől, de sem az eső vadsága, sem a kint tomboló vihar nem múlta felül a bennem zajló harcot. Az olvasólámpát felkapcsolva szemügyre vettem a kis asztalkán halomban lévő fotókat. Szánalmas – morogtam magamnak, s újra a kint tomboló viharba temetkeztem. Nem állok készen az emlékekre. Bonyolult ember vagyok, bonyolult élettel néha hisztis, néha makacs. Van, hogy úgy bántok meg embereket, hogy észre sem veszem. Nem szeretem, ha játsszanak velem, ha hátba döfnek. Gyakran érzem úgy, hogy rajtam kívül minden ember tudja, hogy mit akar kezdeni az életével, legyen szó csak a kiszemelt pasiról, vagy várni a buszra vagy éppen megszáradjon valaki körömlakkja, én még ezekben sem vagyok biztos, egy dologban viszont igen, ha valakit megszeretek akkor azt nagyon tudom szeretni és számíthat rám egy életem át, ám patt helyzetben állunk mindketten, nem tudjuk mi a helyes döntés tegyük kockára a barátságunk pár évért? Vagy sikerülne tán egy életet is leélnünk? Motorzaj zavarta meg csöndes magányom, Ő volt az. Csikorogva állt meg a ház előtt, majd ajtót feltépve kiugrott a kocsiból. Hátraugrottam az ablaktól, a szívem vadul vert, egyszerre volt melegem, s remegtem az idegtől. Tehát döntött és így döntött! Egy életnek tűnt, míg levánszorogtam a lépcsőn a szemembe könnyek gyűltek, s egyre csak azt hajtogattam „nem szabad így látnia, szedd össze magad!” Ajtót nyitottam és Ő ott állt szőke haja tincsekben tapadt az arcához, remegett, de képtelen voltam eldönteni, hogy a hideg esőtől vagy talán Ő is az idegességtől. Rám nézett nem szólt semmit, annyi mindent szerettem volna neki mondani, de semmi nem jutott eszembe kusza foszlányok törtek elő, de értelmes mondat nem. Nem emlékszem, hogy Ő vagy én törtem meg hamarabb csak arra eszméltem, hogy átkarol, és úgy kapaszkodom belé, mint ha az életem múlna rajta, elázott tincsei égették forró bőröm, majd puha ajka az enyémre tapadt.
Talán elrontottunk mindent, talán nem ez már a jövő zenéje, én szeretem és szeretni fogom, míg a szívem meg nem szűnik dobogni.
írta: Pandamaci
|
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss hozzászólások