Csatlakozz te is!

Ősz van. A hajnal mozdulatlan csöndjében kibomlott hajjal fekszik a földön. Lélegző angyal. Falevelek hullnak mozdulatlan testére. Ahogy magába szívja a levegőt, a levélkupac finoman megmozdul a mellkasán. Mint egy kismadár, aki el akar bújni a tél jégszívű rémkirálya elől. Csakhogy tudja, érzi, hogy nem menekülhet. Segíteni szeretnék rajta, de nem tudok. Csak egy árnyék vagyok, egy senki. Egykor régen szerettem őt, mikor még azt hittem, mindent tudok a szerelemről. Most már csak az elmúlás keserű ízét érzem a számban, és a tehetetlenség tépő fájdalmát. Már nem szeretem ezt az összetört angyalt. Már túl késő.

"Hatalmas vihar kerekedett, a fák recsegve-ropogva dőltek ki, ágak szálltak a magasban."

Mindent és mindenkit elpusztított az a vihar. Azt hittem, itt a vég. A testem, a csontjaim összetörtek. Mindenhol villámok cikáztak. A második világvége. Isten másodszorra már nem özönvizet zúdított a földre. A vihar elsöprő erejével büntette az embert. Azt mondják, lehetetlenség volt túlélni. De túlélők mindig vannak. Akárcsak Noé, akadtak jószívű, rendes emberek a Földön. Engem akkortájt a szerelem tett nemesszívűvé, sebezhetetlenné. Olyan pajzzsal ruházott fel, melyet a vihar sem volt képes eltiporni. És túléltem. Bár testem megsemmisült, s csak lelkem élte túl a véget. Árnyékká váltam.

"Csikorogva állt meg a ház előtt, majd az ajtót feltépve kiugrott a kocsiból."

Ez még Azelőtt volt. Túl sokat képzeltem, túl sokat vártam el tőle. Azt akartam, hogy úgy szeressen, mint én őt. De képtelen volt rá. Ő már másé volt. Azt hiszem, éreztem a fájdalmat, csak nem foglalkoztam vele. Csak őt láttam, csak őt éreztem, szinte eggyé váltam vele. A világvége előtti napokban elraboltam. A közvetlen előtte lévő nap kért meg rá, hogy hagyjam békén, ne kövessem őt mindenhová. Azon az éjjelen nem aludtam. Rájöttem, hogy nem tudnék nélküle élni, Ezért elraboltam őt, mikor a barátnőivel sétált. Csak attól féltem, hogy elrepül. Angyalnak hittem, akit Isten küldött, hogy feltérképezze, tényleg olyan bűnösek-e az emberek. Hogy létezik-e igaz ember a Földön. Akárcsak Noé. És igazam lett. Angyal volt.

"Az olvasólámpát felkapcsolva szemügyre vettem a kis asztalkán halomban lévő fotókat."

Egy nappal a Vég előtt. Zokogva borultam az asztalra. Egyetlen kép lebegett előttem: egy angyali arc, hófehér kőszobor, mozdulatlanságba dermedve. Meghalt. Kiugrott az autóból. Mégis megszökött előlem. Nem foglalkoztam azzal, hogy tudtam, én fogom okozni a második világvégét. Talán abban a pillanatban árult el az Úrnak. Az emberek rosszak. Nincs bennük jóság. A Föld menthetetlen… El kell pusztítani. Csak sírtam. Néztem a képet. Megöltem egy angyalt.

És most mégis itt vagyok, túlélőként, magányosan. Látom őt, minden éjjel, álmaimban. Testtelenül bolyongok a világban, hátha egyszer, valamilyen különös csoda folytán még egyszer viszontláthatom őt, ebben az új világban.

írta: Nana

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés