Csatlakozz te is!

                Ha valaki azt meri mondani, nincs ilyen, nagyon téved. Sajnos én ilyen vagyok, s a múltban ragadva élem napjaimat. Egyedül vagyok. Olyan egyedül, mint ahogyan a kalitkába zárt madarak. Csak arra az egyetlen napra emlékszem, amely megváltoztatta az életemet. Rémálmok gyötörnek, mintha valami húzna lefelé.
                Ha valaki azt mondja nekem egyszer, hogy ez velem igenis megtörtént, nem hinnék neki, de az álmaim sosem hazudnának nekem. Akkoriban gyönyörűek voltak a napok, a hetek, a hónapok az évek. Az sem érdekelt, hogy egyedül élek. Aznap a kandallómban égett a melengető tűz narancssárga fátyolt eresztve a szobámra. Nem kapcsoltam fel a nagyvillanyt, mert szeretem a sötét halovány fényű helyeket. A rádióban hallgattam a híreket, amelyekre kíváncsi voltam meg is hallgattam. Odakint már javában esett az eső és villámlott, lilásra festve az eget. Aztán kicsivel később, ahogy hallgattam a rádiót megrettenve hallgattam, hogy a fejem felett mik is zajlanak odakint valójában. A kandallómban a tűz a széltől majdhogynem kihunyt. Bemondták a rádióban, amelyet eltorzított a szél hangja s recsegve-ropogva mondták tovább a híreket: Hatalmas vihar kerekedett, a fák recsegve-ropogva dőltek ki, ágak szálltak a magasban. Kinézni nem volt időm, mert az ablakomat betörték az ágak. A kandallómban kialudt a tűz, a szél végigsüvített a házon, mint valami tornádó, ami sosem ál meg. Kirohantam a házból, de a szél majd elfújt láttam, hogy a garázs még állt. A széllel szembeszegülve próbáltam eljutni az ajtajáig, amint odaértem belépve rajta próbáltam megtalálni a kocsim kulcsait. Amint a kocsihoz léptem felsóhajtottam. Tudtam, hogy nem szabadna volán mögé ülnöm, mégis erőt vet rajtam a pánik. Féltetem az életemet és féltettem mások életét. Hogy hol is voltam én akkor? Ez kérdeznétek. Megmondom. A tanyasi világ kellős közepén, egy nyaralóban, amelyről azt hittem majd biztonságos lesz. Tévedtem!
                Az autóban egész végig azon gondolkodtam mit kellene tennem a térerő, itt nem segít, mert nincs. Ráadásul, senkit nem tudtam értesíteni, hogy mi is történik. Ahogy mentem az úton az autóba olyan erővel csapott belé a szél, hogy majdnem felemelkedtem vele az útról. Tudtam, hogy figyelnem kell az útra és próbálni nem felreppeni az égbe a kocsival együtt. De nem voltam elég gyors a széllel szemben. A szél erősebb volt nálam. Ezen túl már csak arra emlékszem, hogy fájó végtagokkal ébredtem fel egy korházi ágyon. A nővérkék nem értették, miért mosolyogtam, amikor azt kérdezték tőlem, hogy értesítsenek e valakit. Elhessegettem őket azzal, hogy nekem senkim sincs, akit megkereshetnének.
                Így telt el korházi kezelésemből pár nap. Nem tudtam semmiről és senkiről semmit sem. Nekem csupán csak az árulták el, hogy még örüljek, hogy egy fekete sportkocsis 30 év körüli férfi rám talált a vihar okozta pusztítás után. Megdöbbentem! Valaki engem, egy senkit, aki senkivel nincsen, jóban megmentenek? Már megint, az égiek szólnak bele abba, amibe nem kellene. Sosem értettem, miért kell nekem még mindig életben maradni. Kíváncsi voltam arra, aki volt olyan kedves megmenteni engem, de inkább nem szólam semmit. A Hálám így is úgy is örökké üldözni fogja az illetőt. Aztán megtudta, hogy mindenem odalett a viharban, az emlékeim az összes tárgyam mindenem. A kocsit csak úgy tudták megmenteni, hogy kivágtak belőle tehát sehogy. Aztán egy hosszúra nyúló napon mikor kiengedtek volna a korházból, valaki ott tartatott engem. Nem tudtam ki ő mi ő, csak azt, hogy nem mehetek el a korházból, mert valaki értem jön.  Megint a kétségek, hogy mégis kiről lehet szó? Hiszen nem ismerek senkit már régen nem volt egyetlen barátom sem, akik a közelemben lettek volna, vagy rám nyitották volna az ajtót. A kedves ismeretlen a fekete sportkocsijával csikorogva állt meg a ház előtt, majd az ajtót feltépve kiugrott a kocsiból. Belépve a korház épületébe azonnal a recepcióra sietett, ahol a nővér már mosolyogva fogadta az ifjú feketehajú bajszos férfit.
- Örvendek. – Szólt a nővér.
- Ugye nem ment még el itt van?
- Természetesen itt van. Mint elmondtuk neki, addig nem mehet haza, amíg ön meg nem érkezik.
- Mindent köszönök… Remélem nem lesz sokkos állapotban.
A nővér erre már nem válaszolt csak intett és a férfi elindult a szoba felé. Az ágyon ültem a becsomagolt cuccaimmal, ami éppen egy szatyorban elfért, és vártam, hogy végre elmehessek innen. Amikor az ajtó kinyílt, nem hittem a szememnek. Olyan volt ez, mint valami mese, aminek se eleje se vége egyelőre. Hatalmasra kerekedtek a szemeim, mintha szellemet vagy rémeket kezdtem volna látni.
- Mao… ne félj… ne ijedj meg annyira. Tudom most meglepő, hogy itt találsz, de amikor elindultalak megkeresni téged, mert azt mondták eltűntél a világ elől egy szó nélkül, nem gondoltam volna, hogy nekem kell majd megmenteni téged. – Felel mire elvigyorodtam.
- Látom megmaradtál önmagadnak… Te voltál igazán? Tudod sosem hittem volna, hogy valaha valaki keresni fog.
- Tudom. Azt hitted mindenki gyűlöl. Persze nem is csodálkozom. De tudod sikerült eljutnom addig a helyig ahol mostanában éltél, és rájöttem, mi mindig a szívedben voltunk. Akármi történt ott voltunk legbelül. Elhoztam neked a ház alól az emlékeket. Gyere velem haza.
                Nem kellett kétszer mondania. Vele akár a világ végére elmentem volna. Az egyetlen ember, akit úgy kedveltem, mint eddig senkit. Nem tudom mihez kezdtem volna most nélküle. Azt hiszem soha életemben nem lesz mellettem senki és mégis. Vigyorom szelíd mosollyá változott, s karjába kapaszkodva végre elhagytam a korházat. A fekete autója ott várt ránk, és amint beültünk engem elfogott a jótékony álom.
                Most itt ülök egy sötét szobában nála. Érzem, ahogy szeretete belengi a helyet. A fotóalbumok most az asztalon pihennek. Ezek maradtak meg a régi magányos kis életemből. A képek, amiket csak azért készítettem, hogy mindig velem legyenek az emlékezetemben azok akikben megbíztam. Ma már nincs szükségem rájuk, de mégis az emlékek, amik fájó rémképként telepednek rám, visszatérnek hozzám. Később az olvasólámpát felkapcsolva szemügyre vettem a kisasztalkán halomban lévő fotókat. Azokat a képeket, amelyeket már boldogan emelhetek fel, mert az élet megengedte nekem még egyszer, hogy új életet kezdhessek, valahol messze, de mégis sokkal közelebb a régi barátokhoz. A fotókról visszamosolygó arcok végre teljesen mások, mint az utálkozó, fellengző fotókon, a fotóalbumok legmélyén. A kandallóban ropogó tűz a fotóalbumokért kiáltott. Csak megfogtam őket rávetettem, végül porráégettem mindet... 

írta: Mion Urameshi

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés