Csatlakozz te is!

Különös vasárnap délután volt. Mint ha csak a természet is érezte volna a bennem dúló keserű érzelmek felszínre törését. A vendégszobában ültem egyedül, magányosan. Napok óta nem mozdultam ki otthonról, s a telefon csörrenését is néma csendként éltem meg. Három hónapja már, hogy a szörnyű baleset történt. Én itt, a közös életünk legkedvesebb helyén váltam a világ felé közömbössé hiányától, míg ő egy rideg kórházi ágyon, kómában feküdt. A világ összes óráját és percét közelében töltöttem volna, de éreztem, ha néhány napig most nem maradok távol, végképp összeroppanok. Túl nagy volt a fájdalom. Mindketten az autóban ültünk, s ő vezetett. Egy figyelmetlen pillanat, majd rajtam csak néhány halovány karcolás, ő pedig máig sem tudhatom, ki fog-e még lépni az igazak álmának burkolt fellegéből. A tétlenség már-már lehetetlenné tett. Az olvasólámpát felkapcsolva szemügyre vettem a kis asztalkán halomban lévő fotókat. Némelyek az elmúlt nyarat idézték, de olyanok is kezembe akadtak, melyek még hét évvel ezelőtt készültek. Egészen belefeledkeztem a múlton való merengésbe, mire fülemet egyre nyugtalanítóbb zajok csapták meg. Az ablakhoz léptem, s mint ha csak lelkem tükörképével találtam volna szemben magam. Hatalmas vihar kerekedett, a fák recsegve-ropogva dőltek ki, ágak szálltak a magasban. Ahogy tovább töprengtem, egyszer csak ismerős jármű tűnt elő a zord időjárás közepette. Édesanyám közeledett. Csikorogva állt meg a ház előtt, majd ajtót feltépve kiugrott a kocsiból. Alig néhány pillanattal később, talán fel sem fogtam először igazán, már mellettem termett, nyakamba borult, s egyetlen szót ejtett ki ajkán, mely minden sivár képet ragyogóvá tett: „Felébredt!” 

írta: Marion

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés