Csatlakozz te is!

Egy újabb borzalmas hétfői nap közeledett a végéhez, az égen fekete felhők tornyosultak és a meteorológusok is elég csúnya vihart jósoltak, de valahogy ez sem tartott vissza, hogy hazautazzak a munkahelyemről. Épp, hogy elindultam az autóúton, hatalmas vihar kerekedett, a fák recsegve-ropogva dőltek ki, ágak szálltak a magasban. Már-már imádkoztam, hogy épségben hazaérjek, és nagy megkönnyebbüléssel léptem be a nappaliba.

A vizes kabátomat felakasztottam a kis barna fogasra, majd a telefonhoz léptem, és meghallgattam legújabb hangüzeneteimet. Egyik üzenet sem volt érdekes, majd egyszer csak megütötte a fülem a legjobb barátnőm zokogó hangja. Egyből letettem mindent a kezemből és csak azt figyeltem, amit mondott.

- Én, én nem tudom már ezt tovább csinálni… - hangzott fel az utolsó mondat, majd pittyent egyet a telefon, ami jelezte, hogy nincs több üzenetem. Egyből felkaptam és elkezdtem tárcsázni a számát.

- Gyerünk, vedd már fel! – mondtam a búgó hangnak.

Idegesen csaptam le a készüléket, majd a kabátom és a kocsi kulcsom után nyúltam. Futva tettem meg a rövid utat a bejárat és az autó ajtaja közt.

Csikorogva álltam meg a háza előtt, majd ajtót feltépve kiugrottam a kocsiból. Őrült módjára kezdtem el verni az ajtót, hogy nyissa ki valaki, de nem érkezett válasz. Belestem az ablakon, de senkit nem láttam odabent, de mégis éreztem, hogy muszáj bemennem abba a házba. Körülnéztem és nem volt senki az utcán, majd óvatosan felemeltem a mellettem lévő kis cserepes tuját, és felkaptam az alatta lévő kulcsot. Bementem a házba, de nem hallottam, hogy bárki is lett volna odabent.

- Emi, itt vagy? – szóltam fel az emeletre, de csak egy koppanás érkezett válasznak. – Em? Em fent vagy?

Már a lépcsőfordulóban voltam, de most semmilyen jellegű válasz nem érkezett. Gyorsítottam a lépteimen és lassan kinyitottam a dolgozószobája ajtaját, csak egy kis éjjeli lámpa égett a helyiségben, majd közelebb léptem a földön fekvő testhez.

- Em? – ráztam meg – Em, hallasz? – Nem kaptam tőle választ, csak könnyektől vörös szemmel nézett rám, és meredt előre.

- Ezt nem hiszem el! – telt meg könnyekkel a szemem, amikor tőle nem messze megláttam egy gyógyszeres dobozt, amiben már egy szem sem maradt.

- Figyelj, nézz rám, és maradj velem, hívom a mentőket. Próbálj meg velem maradni, rendben? Érted amit mondok? – Nem érkezett válasz, csak továbbra is nézett előre, de egy kicsit talán megmozdult a szeme.

A mentő hamar megérkezett, és még a helyszínen kimosták Em gyomrát, majd bevitték a kórházba, én még ott maradtam a házban, hogy összeszedjek neki néhány holmit. Majd szemügyre vettem még egyszer a szobát, ahol megtaláltam, és megakadt a szemem a sarokban lévő asztalon, ahol most rengeteg papír feküdt, majd közelebb léptem. Az olvasólámpát felkapcsolva szemügyre vettem a kis asztalkán halomban lévő fotókat. Mindegyiken ő volt a barátaival, majd néhány képen, amelyiken a leendő férjével volt könnycseppnyomok voltak.

- Mit tettél, hogy ezt művelte magával? – kérdeztem a képen mosolygó férfit.

írta: Jessie

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés