Csatlakozz te is!

Május 7. Vasárnap

Ma kaptam ezt a naplót a 9. születésnapomra édesanyámtól. Azt hiszem ez idáig a legjobb ajándékom! Megpróbálok minden fontosat leírni bele, végtére is ezért kaptam. Persze nem mutatom meg senkinek… Na, jó, talán a bátyámnak, de neki amúgy is mindent elmondok. Jaj, de még vár rám a torta, az illatokból ítélve karamellás lesz, a kedvencem!

Május 8. Hétfő

A tegnap este nem végződött túl jól… Hatalmas vihar kerekedett, a fák recsegve-ropogva dőltek ki, és ágak szálltak a magasban, hozzá-hozzá koppanva az ablakhoz. Régóta nem volt ilyen égiháború, az ég folyamatosan dörgött, én pedig ilyenkor nagyon félek… El nem tudom képzelni, mi lehet az, ami ilyen hangot ad ki… Szerencsére reggelre, a faszilánkok kivételével, nyomtalanul elmúlt. Nyugodtan mehettem hát, az iskolába. Ilyenkor mindig elkísér a bátyám, sőt, és tudom, hogy ez nagyon ciki, de még a kezemet is fogja… De szerintem még most sem tudnék nélküle eltalálni oda. Még a háziban is segíteni szokott, felolvassa nekem a megtanulandó szöveget, és ki is kérdez. Nélküle nem is tudom, mi lenne velem!

Május 10. Szerda

Már látom, hogy nem fogok tudni mindennap írni… Kiderült reggel, hogy a bátyám találta ki nekem ezt az ajándékot! Ráadásul megsúgta, hogy két hét múlva megkéri a barátnője kezét! Végül is megengedheti magának, 12 évvel idősebb nálam. Mindig mesél a dolgairól, gondolatairól… Mondjuk segíteni nem tudok, de szívesen meghallgatom. Remélem ez is elég neki… De úgy örülök neki, hogy ennyi mindent megoszt velem!

Május 15. Hétfő

Múlt hét végén osztállyal múzeumban voltunk, és megengedték, hogy megfogjam a szobrokat! A hideg vas ellenére minden mélyedést megkerestem, mert csak így tudom meg igazán, mit mondhatnak. Imádom őket, legyenek bár kőből, vagy fémből… Csak engedjék, hogy megtapogathassam őket.

Május 31. Szerda

Most már muszáj lesz írnom… Mit tegyek? Vajon fel fog épülni valaha is a bátyám? Az én hibám…

Június 1. Csütörtök

…Három hete reggel, ahogy eddig is, elkísért suliba. Egyszer csak valaki ráköszönt, ő pedig szóba elegyedett vele, de elengedte a kezem. Én pedig egyszer csak azon kaptam magam, hogy eltűnt! Botladozva elindultam, kétségbeesetten megkeresni őt a nagyváros káoszában. Egyszer csak hátulról utánam kiállt, hogy állj, én pedig azonnal hátrafordultam. Aztán egyszer csak dudálás, fékezés és sikítás… Odafutottam, félrelökve a már akkor odagyűlteket, és ott feküdt ő… A fejemet a mellkasára hajtottam, a szívdobogása egyre enyhült… A kezem valami meleg folyadékot ért, de nem akartam tudni, mi az… Aztán apa hazavitt… Sosem hajtott még ilyen gyorsan. Csikorogva álltunk meg a ház előtt, majd az ajtót feltépve kiugrott a kocsiból. Engem szinte kirántott, és már rohant is tovább a kórházba. Én meg ott maradtam könnyes szemmel… Csak este értek a szüleim haza egy ismeretlen férfival. Talán nyomozó lehetett. Mindhárman a nappaliba siettek, én meg utánuk. A férfi leült, és az olvasólámpát felkapcsolva, szemügyre vette a kis asztalkán halomban lévő fotókat. Egyesével felvette őket, és még mormogott is hozzá. Nem tudom, hogy kerültek oda a képek, nem volt erőm figyelni. Talán ő hozta. Végül ezt mondta: - A féknyomokból, a sérülésből, és a vallomásokból ítélve semmiképp sem volt szándékos a baleset. Természetesen önök ellen sem fogunk eljárást indítani (itt talán rám pillantott), a körülményekre való tekintettel… Nem bírtam tovább. Sírva felszaladtam a szobámba.

Június 4. Vasárnap

Tegnap voltunk őt meglátogatni. Csak ilyenkor vagyok hajlandó kimozdulni a szobámból. Még mindig kómában van… Sosem fog felkelni többé! Bármit is mondanak. És mindez miattam történt… Ha fel is kel, gyűlölni fog… Tönkretettem az életét. Akit a legjobban szerettem… Nincs többé miért élnem.

Június 5. Hétfő

Sajnos még élek. Tegnap óta nem tudok felkelni az ágyból, belázasodtam. Talán majd ez elvisz, ha magamat megölni nem tudom. Itt maradni nincs többé értelme. Mindent elrontottam, amit el lehetett… De így hozzá sem tudok elmenni! Apa és Anya szinte mindig nála vannak, velem alig foglalkoznak… De meg is értem.

Június 9. Péntek

Nincsen más vágyam, csak gyógyuljon meg… Nem érdekel, ha meggyűlöl! Csak ébredjen föl, és legyen minden ugyanolyan, mint azelőtt!

Június 14. Szerda

Semmit sem tudok róla, a szüleim nem mondanak semmit. Mire reggel felébredek, már csak az ennivalót találom az ágyam mellett, és ők sehol… Vajon mi történhetett? Ugye felépül?

Június 15. Csütörtök

Ma lenne vége az iskolának… Bár úgysem lesz többet hajlandó engem elkísérni. De mit számít ez?! Nem kell, hogy hazajöjjön, csak ne haljon meg! Éljen máshol, ne is tudjak róla, csak boldogan… El sem tudta jegyezni a barátnőjét… Miattam.

Június 16. Péntek

Csak ő gyógyuljon meg, nem kívánok mást…

Június 18. Vasárnap

Ez legyen az utolsó beírásom. Vége ennek a naplónak, ahogy életem e szakaszának is. A bátyám itt van, és szeret!

Tegnap egyszer csak ismerős hangot hallottam meg lentről. Maradék erőmet összeszedve, felkeltem, és siettem, ahogy tudtam, lefelé. Az utolsó lépcsőfokon megbotolva is ismerős karokba estem… Ugyanolyan haj, ugyanaz az arc! Kicsit odébb lépett, hogy letegyen, és éreztem, hogy még biceg. Azonnal elöntött a bűntudat… Még meg sem gyógyult, én pedig kisajátítom magamnak. Pedig meg sem érdemlem őt, nem is érdemeltem soha! De ő megölelt, és azt mondta: - Gyere el velem sétálni, mint régen! Örömmel igent mondtam, és kézen fogva elindultunk. Gyengeségem az ajtón kilépve elszállt, a nap melegen sütött, és én boldog voltam, mint talán még soha. Közben ő bizalmasan megsúgta, hogy tegnap megvolt az eljegyzés. Bánatom messze repült, ahogy meghallottam, és boldogan gratuláltam neki, néha meg-megölelve. Közben egy parkba értünk, ahol már nagyon rég voltam. Kacskaringós utakon a fák suhogása alatt elértünk a legnagyobb fához, ami elkülönülve állt a többitől. Odafeküdtünk alá, egymás mellé, hallgatni a természetet. Madarak repkedtek ide-oda, dalolva hívták egymást. Tőlünk nem messze valakik beszélgettek, én pedig megilletődve voltam a természet csendjének közepén… Aztán, egyszer csak a bátyám megszólalt: - Sokszor ki szoktam jönni a barátnőmmel ide, csak gyönyörködni a felhőkben, vagy a csillagokban… Az ég betakar, és mégis szárnyalni enged, miközben alatta fekszek… Te tényleg nem tudod milyen színű? – De igen, tudom, - válaszoltam – kék. - És azt, hogy micsoda a kék? – Igen. A szellő, a suhogás, a zaj, a madárdal. Mikor a világ szelíd és boldog… Mint most én.

írta: Béres Péter

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés