Csatlakozz te is!

– A hivatalból jövet találkoztam Peet öregemmel, beugrott peca csaliért. Pár napig maradnak a városban. Hétvégére meghívtam őket ebédre. Maryvel kifecseghetitek magatokat, míg kint járunk a Selidy-tónál horgászni - kacagott föl az idős úr.

Az asszony a boldogságtól kipirulva ölelte meg férjét. Ekkor értek be a hosszú ösvényről a kert kapuja alá. Lerry megfogta a kezét és elindul a ház felé.

– Egy pillanat- szólt Emily ezt még beteszem a régi házba, mindjárt megyek.

– Bent találkozunk szólt a férje, - azzal egy táncmozdulattal kiforgatta a kacskaringós út felé Emilyt, amely a régi házhoz vezetett.

Az öreg kis házban lerakta mindazt, amit hozott. Szépen elrendezte és elindult a hátsó kapu irányába. Szeme azonban megakadt egy asztalom, melyet eddig még nem látott. Az olvasólámpát felkapcsolva szemügyre vette a kis asztalkán lévő fotókat és leveleket. Egy kicsi, piros bőrkötéses könyv hívta fel figyelmét. Mikor elkezdte olvasni, bele telt néhány percbe, míg rájött, ez férje naplója. Arról az időről való, mikor még nem ismerték egymást. A hölgy kíváncsian olvasta, hiszen Lerry nem szívesen beszélt múltjáról. Emily tudta, hogy gyermekkora közel sem volt szeretetben teli és nyugalmas. A könyvecske elejére lapozott és olvasni kezdett.

„1954. március 14.

…

A dolgok egyre rosszabbak itthon. Mihelyt apám hazatalált a kocsmából, telehányta a házat, így takaríthattunk föl újra, mielőtt anya betegen átvállalta volna a munkát. Így viszont alig maradt idő fát vágni sötétedés előtt. Amikor haza értem a fával, öcsém félholtan feküdt a kanapén. 22. születésnapját ünnepeltük délelőtt. Kék zöldre volt verve, de még így is velem törődött. Azt rebesgette menjek ki a fészerbe, mielőtt apám engem is meg talál marni. Kivonszoltam magammal, alig kapott levegőt. Rázta a hideg, lázas volt s kintről süvített be a szél. Hatalmas vihar kerekedett, a fák recsegve-ropogva dőltek ki, ágak szálltak a magasban. Azt hittem nem éli meg a reggelt.”

„1954. április 20.

…

Öcsém ma elhagyott. Régóta tervezgette, és mióta anyánk elment, egyre jobban elvágyik innen. Azt akarta, hogy én is menjek vele, de nekem más terveim vannak, és bármennyire is fáj a múlt, apánkat nem hagyhatom itt. A legtöbb pénz elvitte magával, hisz messzire ment, északra. A kapcsolatot tartani fogjuk, de már most hiányolom.”

Emily elgondolkozva nagyot lapozott a könyvben.

„1964. július 12.

…

Ma megint kaptam levelet Bergshireből, és a levéllel együtt pénzt is. Megírta, hogy jól kereső munkája van, és nem nélkülöz semmiben, ezért többet tud küldeni, mint eddig. Összeházasodott azzal a elragadó lánnyal akiről írni szokott. Boldogsága l sugárzik a levéléből, és én örülök a boldogságának.”

„1972. február 20.

…

Ma meglátogatott az öcsém. Épp elvoltam otthonról, s mikor haza értem a verandán üldögélt komótosan egy asztal mögött. Csikorogva álltam meg a ház előtt, majd ajtót feltépve ugrottam ki a kocsiból. Úgy megörültem, hogy látom. El se hittem. Amikor oda szaladtam hozzá megölelni, fel se állt a székből, csak felnézett rám, és azt mondta: Szervusz! – mintha mindennapos lenne.

Amikor látta, nem győzőm kivárni, hogy elmesélje mi újság vele, hogyan csöppent ide, nekikezdett a történetnek. Egy közeli széket rántott maga mellé és belevágott. Mesélt a feleségéről, a munkahelyéről, hogy éppen költöznek, hogy van egy kutyájuk, a felesége virágágyásáról, a postás fiúról, egyszóval mindenről.

Végül elmondta, hogy miért van itt. Elmesélte, hogy egy hete munka ügyben indult útnak. Két hétről volt szó, ám az első héten szörnyű karambol áldozata lett, így kórházba került. A baleset igen súlyos volt, ezért meg kellett műteni, és a lábát amputálták. És valóban. Csak akkor vettem észre, hogy nem sima székben, hanem tolószékben ül. Az öröm eltakarta a szemem, és nem láttam, miért nem áll föl üdvözlésemre.

Ekkorra már könnyes szemmel ültünk ott mindketten. Amit ezek után mondott, megváltoztatott mindent. Lerry elmagyarázta (amit egyébként is tudtam), hogy nagyon szereti a feleségét, és hogy nem bírná elviselni, ha így kéne elé állnia. Elmondta mennyire nehéz lenne számára, és a felesége számára. Annyira rettegett attól, hogy így kell Emily mellett élnie tovább, kiszolgáltatottan, hogy arra a kérdésére, hogy segítenék-e neki, nem volt szívem nemet mondani. A jól kidolgozott terv még úgy is balgaságnak látszott, hogy százszor átbeszéltünk mindent. Megtanított a következő napokban mindarra, ami fontos. Lerry ügyes rajzolásának köszönhetően, szinte az összes tárgy pontos helyét és kinézetét ismertem. Arra kért, hogy menjek vissza én helyette, és legyek Lerry, aki boldoggá teszi Emilyt, akit úgy szeret. Még sokáig azt hittem ostobaság volt. Már, hogy lehetnék én az a férfi, aki egy nagyszerű nő párja, hisz én midig is egyedül éltem?! Erre ő csak bíztatott, hogy megérdemlem Emilyt, hiszen annyit fáradoztam apánkkal is, a hatalmas szívem had kapja meg azt a rengeteg szeretete, amit addig adott. Ő csak akkor tudna nyugodtan tovább élni, ha jó kezekben tudná Emilyt.

Így eljött a nap, mikor vissza kellet mennie Lerrynek Emilyhez. És én elmentem. Megbeszéltük, hogy rögtön írok, ha valami nem megy…”

Itt vége volt a naplónak… Emily kétségbeesetten lapozta végig a könyvet. És az utolsó oldalon ennyit talált:

„2004. március 7.

Köszönöm Lerry, örökké szeretni fogom!”

Emily azt se tudta hirtelen mit tegyen. Ekkor kitárult az ajtó, és Lerry kukucskált be.

– Most már gyere be Emy, megfázol. - szólt Lerry.

írta: Bártfay Luca

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés