Csatlakozz te is!

            Allen az ablak mellett állt. Nézte a kinti világot, ami most hideg, és zord volt. Az esőcseppek halkan kopogtak az üvegen, majd némán lefolytak azon. Az üzlet előtt egy női lakkcipő tipegett el lassan és kimérten, amit siető léptek követtek. Az apró lábak a pocsolyába érve elsüppedtek, majd tocsogva a víztől továbbsiettek. Egy tejföl-szőke kisfiú sietett anyja után. Allen akaratlanul is elmosolyodott, de újabb zajra lett figyelmes. Három huligán kiabált az utca végén egy ártatlan férfival, aki mindössze annyit vétett, hogy nem úgy öltözött fel, ahogyan az nekik tetszik. A fiú felállt, majd becsukta az ablakot. A hangok máris tompábbak lettek, de még mindig behallatszódott a vandálok erőteljes hangja. Miután lehúzta a redőnyt, a pult mellé állt, az asztalról felvette a televízió távirányítóját, majd hangosabbra vette a készüléket.

            - Következzék mai híreink. Busz baleset áldozata lett hét fiatal, akik hazafelé tartottak éjszakai munkájuk után. A baleset okozója valószínűleg… - a kopaszodó idős férfi egy gombnyomásra befejezte addigi mondandóját.
            Allen egy asztalhoz ment, és az olvasólámpát felkapcsolva szemügyre vette a kis asztalkán halomban lévő fotókat, majd egy régi fonográfra pillantott, ami a képek mellett porosodott. A gépezetet bekapcsolván a tűt ráhelyezte a bakelit lemezre, ami halk, recsegő hangon megszólalt a jó öreg Elvis. Nyugtázva visszament a pulthoz, mögé sétált, majd leült a székre. Háttámlájának döntötte hátát, kezeit pedig tarkójára csapta, úgy nézte a plafont. A lámpa fénye tompán világította be a helyiséget. Arra egy szélcsengő volt kötve, amit - a szigeteltség hiánya miatt – a viharos szél ide-oda ráncigált. A fénypontok, amik a csengőkről verődtek vissza, cikázva szaladgáltak a falon. Minden olyan tökéletes volt abban a pillanatban.
            Az üzlet, amiben Allen tartózkodott a „Gyöngyszemek” nevet kapta. Nagymamája réges régen, még fiatalabb korában régész volt, így olyan helyeken is járt, amiről a fiú csak álmodhatott. Minden helyről hozott egy-egy emléket, amiket végül már nem tudott hova tenni, így úgy döntött, eladja őket. A boltba így kerültek be a ball sarokba a görög vázák, mellette a török faliszőnyegek, és az indián álomfogó háló, a jobb sarokba a francia festmények, a mellette lévő japán összecsukható legyezők, a kínai zenélő dobozok, és még sok más tárgy, ami antikvitása miatt egy vagyont ért.
            A fiatal hintázni kezdett a székkel, mikor is tekintete a kirakatra szegeződött. Megállt, felállt helyéről, majd oda lépett. Minden kultúrából volt egy-egy különleges tárgy, de a középpontban, díszeként egy medál csillogott. Vékony arany láncát lehúzta a nyakék súlya, ami akkora volt, mint egy kisebb bross, amit középén egy zöld holdsarló alakú drágakő ékesített. Emlékezett még rá, hogy nagymamája minden héten lecserélte a kirakatot, és mindig újabb tárgyakat pakolt ki, de az a medál mindig ott maradt. Mindig azért sóhajtozott, hogy vigye el valaki, de mikor bárki is el akarta vinni, ő hevesen tiltakozott, és ragaszkodóan megtartotta magának, bármennyit is ajánlottak érte.
            Levette bársonnyal borított helyéről, majd kezébe véve forgatni kezdte. Sokszor járt az üzletben, de mamája sose engedte meg – még neki se – hogy megnézze. Ez volt az ő legféltettebb kincse, amitől hiába akart megszabadulni, sohasem sikerült neki.
            Ahogy Allen jobbra-ballra forgatta, a medál hátlapját is megnézte, amibe egy számára ismeretlen írás volt belekarcolva. Ahogy simogatta nagyujjával fel-le, az írás mintha haloványan felizzott volna.
            - Ez meg mi?! – meredt a furcsa jelenségre. Nem tudta mire vélni, de kíváncsivá tette. Biztos volt abban, hogy csak a szeme káprázott, de a medálon szereplő írásmód számára még mindig ismeretlennek bizonyult. Fel akarta kutatni, hogy milyen nyelven is íródott, honnan származhat. Nem tudott a kilétéről sokat, csak annyit, hogy rokona sok mindent élt át vele. Több fiatalkori fényképén látta rajta a szóban forgó ékszert.
            Úgy döntött megtud mindent a medálról, amit csak lehet. A fogasról felvette kabátját, sálát nyakára tekerte, motoros bőr kesztyűjét pedig felhúzta. Az asztalról elvette a kulcsot, az üvegajtó irányába indult. Lekapcsolta a lámpát út közben, a „Nyitva” feliratú táblát elfordította, hogy az a külső szemlélődőnek a „Zárva” szót mutassa. Bezárta az egyetlen bejáratot, ami az üzletbe vezet. Kint megcsapta a hideg, viharos szél. Sálat arcára húzta, hogy kevesebb testrészét érje a csípős levegő.
            A Gyöngyszemek nevű boltjuk egy panelsor egyik házának földszintjét foglalta el. Nem volt külön parkolója, csak amit a lakók is használtak. Ott állt egy fekete Suzuki, ami ugyan szép kort élt már m, felülete nem volt horpadás mentes, és a lakk is lepattogott róla az évek során. Allen egyenesen ahhoz a járműhöz vette az irányt, felült rá, és már el is indult amint beindította a motort.
            Szeretett motorozni, ilyenkor szabadnak érezte magát. Az úton, amit megtett végig nagymamáján, és annak féltett medáljának történetén gondolkodott. Majd eszébe jutott a felizzó felirat. Következő, amit látott egy vele szemben haladó lámpájának fénye volt, ami egy pillanatra elvakította, ezzel megrendítve egyensúlyát. Gyors reakciójának köszönhetően hamar egyenesbe rántotta motorját, így nem karambolozott egy vészesen kihajló alacsonyabb faággal.
            A csúszós út, az egyre leszálló köd, és az esőcseppek folyamatos hullásának ellenére épségben odaért a könyvtárhoz, ami útjának célja volt.
            A könyvtár a város másik végében helyezkedett el. Annak idején egy vár volt, de mivel a háborúk végett már semmi hasznát nem vették, felújították, és létrehozták az épületet, ami most áll. Halovány citromsárga falait a fiatalok már a koszos labdákkal összesaraztak, és grafitivel díszítették fel. Ablakai szikszalaggal voltak beragasztva, amíg nem került sor rá, hogy kicseréljék.
            Csikorogva állt meg a ház előtt, majd ajtót feltépve kiugrott a kocsiból. Mielőbb be akart lépni az épületbe. Az ajtót kinyitva be is lépett az előcsarnokba. A recepcióhoz ment, ahol egy negyvenes éveiben járó nő ült.
            Felnézett orrán heverő szemüvege fölött, füle mögé tűrte kósza tincseit – Igen? Tessék?
            - Jó napot, az idegen nyelvű könyveket merre találom?
            A nő felvonta szemöldökét, majd számítógépéhez fordult, az egérrel kattintott kettőt-hármat, majd csak utána szólalt meg – Jó napot. – morogta orra alá - Második emelet, jobbra a harmadik sor.
            Allen bólintott megköszönvén kedvességét, majd otthagyta. – Köszönöm, viszlát! - Fellépcsőzött a második emeltre, majd követve a nő utasítását a harmadik sornál jobbra fordult. Sorakoztak a kínai, japán, német, dán nyelvkönyveken kívül másfajta idegen nyelvi könyvek, de egyik sem hasonlított a medálon lévőre.
            - Talán nem is írás. Lehet, hogy csak egy figura. – gondolta magában, és visszafordult, hogy elhagyhassa a sorokat. Ahogy kedvenc részlegéhez, a krimihez sétált, halk neszre lett figyelmes. Megtorpant, és fülelt. – Mi lehet ez? – nézett el a hangok irányába.
Valaki kopogott a könyvvel a polcon. Allen kíváncsiságtól vezérelve eltökélte, hogy megnézi ki zavarja meg a csendet. Ahogy egyre közeledett, a hangok úgy erősödtek, és a zaj forrása felől a sötétben pislákoló fény gyúlt.
            A fiú körbenézett, de nem látott senkit sem. Egyedül volt a második emeleten. A fény felé vette irányát, de mikor nem látott senkit ott sem, megtorpant. A könyv magától mozdult fel-le, és ahogy egyre közelebb ért, úgy az is egyre gyorsabban mozdult. A fény is erőteljesebb lett, ahogy a zsebében lévő ékszer izzása is. Értetlenül fürkészte a könyvet, majd kivéve zsebéből a medált. Ebben a pillanatban a könyv mágnesként suhant a fiú elé, ahol megállapodott. Lebegett a levegőben, úgy lapozta fel saját magát. Az oldalon, ahol végül megállapodott egy sárkány képe rajzolódott ki, aki búsan heverészett egy tágas teremben.
            A fiatal a könyv alatt, majd felett végigsuhintott a levegőben keresvén a mozgató szálakat, amivel a könyv a magasban maradt. Azonban sehol sem akadt meg keze, a bőrkötésű könyv továbbra is mozdulatlanul állt. Kezét végül a könyv lapjaira helyezte, de ebben a pillanatban furcsa érzés fogta el.

            Megrebbentek pillái, majd kinyitotta nagy mandula barna szemeit. Pislogott párat, majd világosbarna hajába túrt. Morgott egyet miközben felült, fájlalta fejét. Körbenézett. Sötét volt, de még így is jól ki lehetett venni, hogy hol is van. Egy tágas barlangban ébredt. Értetlenül nézett körben, próbálta beazonosítani helyzetét, de az ismeretlennek bizonyult. – Mégis hogy kerülök ide? - Az utolsó dolog, amire emlékezett, hogy megérintette a lebegő könyvet, majd mint egy porszívó, beszippantotta a hatalmas erő, és örvényként kavargott a semmiben.
            A barlang falát ábrák díszítették. Hasonló, mint amit a nyakéken vélt felfedezni, elolvasni, vagy épp kivenni azonban még mindig nem tudta. Egyáltalán abban sem volt biztos, hogy azok voltak, amire gondolt, hiszen olyan sötét volt, hogy csak hunyorgással látott el orra hegyéig.
            A barlangot hűvös szél járta át, ami kellemetlen szagokat hordott maga után. Olyan volt, akár a záptojás. Jobban megszokva a sötétséget, már a kellemetlen illatok hordozóit is meglátta. Allennél talán csak két fejjel lehettek magasabbak. Épp a nedves talajon aludtak összekuporodva. Karjaik nagyobbak voltak az átlagnál, kemény testüket szőr lepte be, amit állatok prémjével takartak.
            Ahogy egyre körvonalazódtak az alakok, kiejtette kezéből az ékszert, ami élesen csendült fel a síri csöndben. Hátrálni kezdett, mikor is sorra csillantak fel a szempárok, amiknek tekintetük Allenre szegeződtek. Morgás kíséretében minden ott lévő felkelt addigi helyéről, és a fiú felé vették az irányt feldúltan, akár egy bölény csorda.
            Allen hirtelen nem tudta, hogy mit is tegyen. Az esze azt kiabálta, hogy fusson, de lábai nem engedelmeskedtek, csak az utolsó pillanatban, amikor egy reccsenést hallott. A medál eltört, ő pedig nem akart a sorsára jutni. Hátat fordított az idegen szerzeményeknek, majd futásnak eredt. A felbőszült tömeg léptei földrengésként járták át a barlangot.
            Egy szűkebb járatba kanyarodott be, ahová üldözői nem tudták követni. Visszafordult, hogy meggyőződjön erről. Üldözői nem vették észre, hogy utat váltott, csak dühödten szaladtak tovább.            Allen ekkor lassított, de ekkor figyelmetlensége miatt nekiment valaminek. Puha volt külsőleg, azonban a koccanás fájdalmasnak bizonyult.
            Meghőkölt, és hátrált pár métert, megrázta fejét, szemügyre vette azt, aminek nekiment. Kétökölnyi nagyságú fekete és ezüstszínű szőrös gombolyag lógott le az itt alacsonyabban fekvő mennyezetről. Két apró denevérszárnyát kitárta, majd a sok szőr közt két kávéscsészealjnyi csillogó szem került elő gomb nagyságnyi rózsaszín orral. Álmosan pislogott párat, majd aprócska karmaival elengedte a mennyezetet, így zuhanásba kezdett, majd az utolsó pillanatban felröppent szemmagasságba. Fürkészve méregette a fiút. – Mi vagy te? – ahogy száját kinyitotta, az háromszög alakot formált.
            - Ezt én is kérdezhetném. – hőkölt hátra a fiú a csipogó hang hallatán. Nem gondolta volna, hogy a furcsa szerzet tud beszélni.
            - Én Dyran, a vámpír vagyok! – nyitotta ki nagyobbra száját, amiben két aprócska szemfog foglalt helyet.
            Felnevetett – Ne nevettess már bolyhos, a vámpírok egészen másként néznek ki!
            Körözött egyet a fiú előtt, majd ismét megállapodott vele szemben – Ezt hogy értsem? Még nem vagyok kifejlett példány, de igenis vámpír vagyok!
            - Nem, a vámpírok nem így néznek ki. – nevetett fel zavartan – Sokkal inkább úgy, mint én. Csak agyarakkal – rajzolt macskakörmöt a levegőbe - a szájukban.
            - Rosszul hangzik. Már te is elég érdekes lény vagy. Hogy nézhet ki egy magadfajta agyarokkal? – ahogy belegondolt a jelenségbe, megrázta szőr borította testét, végül újra rá szegezte zöld szemeit – Nem ide valósi vagy igaz?
            - Honnan veszed? Talán az öltözetemből? – gúnyolódott. Úgy tűnt, mintha természetesnek vette volna, hogy egy két ököl nagyságú pamaccsal szóba elegyedett, de valójában a hirtelen mozdulatainál mindig hátrált egy lépést. Valójában félt az újtól, az idegentől. Nem ismert senkit, és semmit, és az előbb történtek alapján bármikor előbukkanhatott valami számára furának mondható.
            - Akkor mégis hogy kerültél ide? - vonta kérdőre.
            - Egy medál segítségével. – zsebébe nyúlt, hogy megmutassa Dyranak, de az ékszer nem volt a zsebében. – Ó-ó. – eszébe jutott, hogy mi is volt az a reccsenés, amit a menekülés előtt hallott. Szó nélkül fogta magát, és visszaindult oda, ahol felébredt.
            - Hé! Várj! Várj már fura szerzet! – röpült utána a kis vámpír.
            Allen meg is állt, de nem akkor, amikor megkérték rá. A nyakék előtt guggolt, ami darabokra tört össze. Kétségbeesetten vizsgálta a megmaradt darabokat.
            - Na végre, hogy… - érte be, de mikor meglátta a törött tárgyat tudat alatt neki is rossz kedve lett, elszontyolodva nézte.
            - A nevem Allen. – közölte vele, hogy ne hívhassa többé „fura szerzetnek” - Ezzel kerültem ide. – vette fel a földről a sártól nedves medált - Legalábbis úgy hiszem. Most, hogy eltört, mégis hogy fogok haza jutni? – sóhajtotta letörten.
            - Hogy ez? De hiszen ez Drakoné! – állapította meg mikor leszállt a fiú ujjbegyére. Méretéhez képest könnyű volt, valószínűleg csak bundája miatt tűnt súlyosabbnak.
            - Drakon? Az ki? – vonta fel szemöldökét az ifjú.
            - Drakon egy… - nem fejezte be mondandóját, félt a reakciótól.
            - Igen? Hallgatom! Tudod ki ő? Ismered? Hol van? Meg kell találnom, haza kell jutnom! – zárta ökölbe kezét, így a denevér aprócska karmai is oda kerültek. A hirtelen mozdulat végett nem volt ideje elrepülnie.
            - Itt mindenki ismeri Drakont, ő a kilenc vezérünk egyik tagja! De nem ajánlatos oda menni. Kétheti járásra van innen, és az út nagyon veszélyes!
            - Nem érdekel, nekem akkor is haza kell jutnom a segítségeddel, vagy anélkül, de megteszem az utat. – engedte el vékony lábait, felállt, sarkon fordult, és a kijáratot kezdte kutatni.
            - Allen várj, nem jó felé indultál. – repült elé.
            - Ezek szerint úgy döntöttél, hogy mégis velem tartasz? – mosolyodott el.
            Dyran bólintott egy aprót – Elvégre egyelőre csak bennem bízhatsz. – hunyta le szemeit, szája mosolyra görbült. Elrepült mellette, és meg sem állt, mutatta a fiúnak az utat.
            Szó nélkül követte egy darabig – És mik voltak azok a lények, amik üldöztek nemrég?
            - Üldöztek? – felnevetett – Nem üldöztek. – repült felé fordulva hátra felé – A trollok csak megijedtek tőled, így menekülőre fogták.
            - Majdnem eltapostak. – zsörtölődött.
            - A trollok nem az eszükről híresek. Ők történ össze a nyakláncot is igaz?
            Bólintott. Nem volt több kérdése, ahogyan társának sem, hisz a vámpír is visszafordult az irányba, amerre mutatta az utat.
            A barlang továbbra is sötétben burkolózott. Hiába közeledtünk egyre jobban a kijárathoz. A falakon újra és újra megjelentek a motívumok, amik Allen számára ismeretlenek voltak, de a medálba vésett szöveg jobban érdekelte, mint amit a barlang falán látott. Talán nem volt semmi érdekes a medálra írva, mégis úgy érezte, hogy kapcsolatban áll vele. Megkérdezhette volna Dyrantől is, de úgy vélte neki nincs köze az egészhez. Inkább a nyaklánc tulajdonosával, azaz Drakonnal akart elbeszélgetni erről az egész helyzetről. Csak reménykedni tudott benne, hogy a helyes utat választja, és nem sodorja a szíve rossz irány felé.
            Amikor kiértek a barlangból, már este volt. A Világnak, ahol Allen épp tartózkodott három holdja világított az égen, amiket külömböző méreteinek köszönhetően különböztettek meg. A középes méretű foglalta el a jobb oldali helyet, míg a legkisebbik a ballt, a legnagyobb pedig középen ragyogta be az eget. Felhőtlen volt az ég, mégsem fénylett egy csillag sem, mint ahogyan az saját Világában lenni szokott. A földjük kopár volt, és sivár. Tavasz lehetett, de a fák lombjai nem rügyeztek, még csak levelet sem lehetett találni rajtuk. Mind öreg volt már, és mintha már egy tűzvészt is átélt volna. Az ágak végeihez elég volt csak hozzáérni, máris halk puffanással a földön landoltak. Hirtelen hatalmas vihar kerekedett, a fák recsegve-ropogva dőltek ki, ágak szálltak a magasban.
            Lenézett a mélybe, ahová egy óvatlan mozdulatban könnyen beleeshetett volna. Lent vöröslő folyó szegte ketté a hegyet, amin a barlang is tartózkodott.
            - Merre kell menni Drakónhoz? – kérdezte lényegre törően Allen.
            A bolyhos körözött egyet gondolkodva, majd rávágta – Talán a legrövidebb út, ha átvágunk az erdőn egyenesen a mocsárhoz, majd a hegyeken, és akkor érkezünk csak meg a kastélyába.
            - És ez tart két hétbe? – vonta fel szemöldökét.
            - Nekem igen. A szárnyaim miatt. – csapkodott magasabbra, majd visszaereszkedett szemmagasságába – De neked már kevésbé.
            - Nem akarok sok időt itt tölteni. Ez nem az én Világom.
            A vámpír csak bólintott – Sajnálom.
            Allen megrázta fejét, és inkább előre merészkedett, hogy minél előbb leérjen a hegyről. Mikor lába már a vízszintet érintette, a nap felkelt. A táj még sivárabb volt, mint amilyennek éjszaka látta. A szél a száraz kórót fújta jobbra ballra. Más növény nem is termett. Minden olyan fekete, olyan sötét volt. Allen nem ehhez szokott. A Földön, a saját Világában minden olyan színes, olyan csicsás volt. Tele volt emberekkel, itt azonban örült, ha egy bogarat látott. Minden olyan furcsa volt számára, olyan természetellenes. Már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán tényleg ébren van. – Mi van, ha csak álmodom? – kérdezte magától.
            Dyran, aki eddig Allen mögött repült most leült egy száraz faágra. Hirtelen mozdulattal félkört leírva fejjel lefelé kapaszkodott. Megrázta bundáját, majd fejét szárnya alá hajtotta.
            - Igaz is. Bolyhos, itt is éjszakai teremtmények a vámpírok?
            - Nem. – dünnyögte szárnya alatt – Rég nem aludtam, mindig megzavarta valaki álmaimat.
            A fiú úgy döntött hagyja aludni társát, így leült ő is, a fa tövéhez. Lehunyta szemeit, és szíve mélyén reménykedett benne, hogy mikor újra kinyitja szemeit, felébred ebből az álomból, és újra otthon lesz. A Földön, a nyüzsgő országában, unalmas kis városának a könyvtárukban feküdve, ahol legutoljára cserbenhagyta szervezete, és elájult.
            - Allen! Allen ébredj fel! – dörgölőzött hozzá valami puha.
            Lassan nyitogatta szemeit – Mit akarsz bolyhos? – kérdezte feszülten, amiért nem a könyvtárban ébredt.
            A nap, már magasan járt, az ég mégis narancssárgába burkolózott. Furcsa volt, hogy nem kék volt az ég, mint ahogyan azt már megszokta. A felhők a lila minden árnyalatában játszottak a fényhatásoknak köszönhetően. Nem alhattak túl sokat, a kis vámpír mégis tele volt energiával.
            - A nevem Dyran, nem bolyhos!! – csapkodott hevesebben szárnyaival.
Nem válaszolt, csak vállat vont – Merre van az erdő? – nézett körbe keresvén a helyet, amerre tovább kell folytatniuk útjukat.
            - A messzi távolban látod azokat a fákat? – fordult Dyran észak felé.
Követte tekintetét. Az erdő olyan sűrű volt, hogy a távolból csak egy fekete foltot lehetett látni, amiből ágaskodtak jobbra-ballra a vékonyka faágak.
            A fiú bólintott. – Szóval oda tartunk.
            Dyran bólintott, majd el is indult. Út közben egy dalt énekelt, aminek se füle, se farka nem volt.

„Az első Alice egy bátor volt, ki kezében egy karddal érkezett Csodaországba. Különböző teremtményeket legyilkolva egy vörös ösvényt hagyott maga után. Az az Alice az erdőben van elzárva, akár egy bűnöző. Eltekintve az ösvénytől, amit az erdőben csinált, semmi jele sincs annak, hogy valaha létezett.”

            Ha volt első Alice, biztos volt benne Allen, hogy lesz második is, de Dyran a dalt újra kezdte kis szünet után. Talán nem emlékezett a folytatásra. Nem szólt neki, inkább csak türelmesen hallgatta a kis éneket. Ahogy viszont egyre közelebb kerültek az erdőhöz, kezdte azt hinni, hogy a dalnak van valóság alapja. A fákba kardokat döftek, aminek tövében különféle méretű és alakú csontvázak hevertek ernyedten. Az erdő sűrű volt, így járható utat nem találtak. A fák között kellett átevickélniük magukat. A fák között, amiknek törzsei néhol mintha kétségbeesett alakok képét vették volna fel. Az ég felé ágaskodtak fényért, amit nem kaptak meg a többi társuk miatt. Némelyik fáról kötelek lógtak le hurokkal a végén. Hollók károgtak vészjóslóan a messzi távolban. Volt mikor feltűnt egy vörös ösvény is, ami a csontvázaktól kezdődött, és csak pár méterig tartott.
            - Ez a dal… Megtörtént? – kérdezte végül.
            - Ki tudja. – nem fordult vele szembe, csak az ágak között repkedett kikerülve azokat – Sok legenda terjeng róla, de a legendák csak legendák.
            - De ugye ez a hely nem „Csodaország”?
            - Micsoda? – fordult egy pillanatra hátra Dyran, majd egy kört leírva visszafordult, felnevetett – Nem, nem az. Ennek a helynek a neve Kyrrenthia. De volt egy hozzád hasonló teremtmény, aki Csodaországnak hívta.
            - Egy hozzám hasonló teremtmény? Úgy érted egy ember?
            A vámpír bólintott, de továbbra sem fordult felé – Ha ti így hívjátok magatokat, akkor igen, az. – írt le a levegőben egy hurkot izgatottan.
            - És hogy nézett ki? Ki volt az?
            - Én nem tudom, nem találkoztam vele. Csak a híréről hallottam.
            Allent egyre jobban fúrta a kíváncsiság. Vajon ki lehetett az? És hogyan került ide? Talán Ő is úgy, mint ő? És meddig tartózkodhatott itt? Visszakerült? Ha igen, akkor hogyan? És ő mikor fog visszatérni? De legfőbbképpen hogyan? Csak egy valakitől tudhatta meg a választ, Drakóntól, akihez éppen tartottak.
            Még nem értek ki az erdőből, de a fák elhelyezkedése egyre ritkult. Befelé dőltek törzseik, mintha menekültek volna az elől, ami a másik oldalon rájuk várt. Itt már nem láttak egy vérfoltot sem, csak elhagyatott fém sisakokat, törött íjakat, földbe szúrt rozsdás kardokat.
            Akkor már több tíz kilométert gyalogoltak. A Napot lecserélte a Világuk Holdjai. Az égen aznap sem volt látható egyetlen csillag sem.
            Allen akkor érzett először honvágyat. Még sosem volt távol otthonától, főleg nem egy ilyen furcsának mondható helyen. Ahogy az égboltot figyelte, lába beleragadt valamibe.
            - Allen vigyázz, ez már a mocsári terület. – pillantott hátra a bolyhos kis szerzemény.
            Lába bokáig süllyedt már, ahogy próbált tovább lépni, és ez csak egyre rosszabb lett. – Nem mondod?! – nézett rá mérgesen az információ késlekedése miatt. Térdig elsüppedt a mocsárba. Kezeit oldalra emelte, hogy legalább egyensúlyát ne veszítse el – Segíts kérlek! – kiáltott rá.
            Dyran körbe röpködött kétségbeesetten, majd közelebb repült hozzá. Lábát nyújtotta neki – Fogd meg a lábam! – ajánlotta fel.
            Allen nem hitt a terv sikerességében, de megragadta a vékony kis lábat.
            Dyran minden erejével azon volt, hogy kihúzza a fiút, de az csak rontott a helyzeten, Allen derékig elmerült a lápban. A nagy erőlködésben lába kicsúszott Allen kezéből, ő pedig bucskázott egyet a levegőben. – Most mit csináljunk? Mit csináljunk? Mit csináljunk? – körözött a levegőben mint egy mérgezett bogár. – Segítség! Segítség! Valaki segítsen! – repült magasabbra, de a kételyek lehúzták őt.
            A fiú egyre inkább érezte, hogy ez lesz a vég. Már gondolkodtatta, hogy hogyan fog meghalni, de ez az opcióra sosem járt a fejében. Egy ismeretben Világban, ingoványban. Segítségért könyörgött, de nem tudta kitől is kellene. Talán az ő istenéhez itt már nem ér el kérése. És miért segítene neki? Nem járt sose templomba, és még csak hinni sem hitt benne. Mindig szidta, és a hívőket is lenézte.
            - Hé, te ott! Kapd el!
            Allent olyan gyorsan érte a váratlan felszólítás. Azt se tudta hirtelen, hogy honnan jött a hang. Jobb karjára egy kötél csavarodott, amin keresztül próbálták őt kihúzni az ingoványból. Egy erős rántás, majd még egy, és még egy kicsi. Allen kikerült a mocsárból, és szilaj földet ért lába.
            - Végre. – kapkodott levegőért Allen a megkönnyebbülés végett. Még a földön maradt pár percig, hogy beszívja illatát.
            A kis vámpír leszállt Allen elé. – Minden rendben? – kérdezte totyogva egyhelyben.
- Mindenem megvan. – mozgatta ujjait, hogy megbizonyosodjon róla – Szóval elmondhatom, hogy igen, jól vagyok. – a kötélre nézett, végig követte szemeivel, hogy megláthassa a kötél gazdáját, aki kimentette őt.
            A kötél végét egy magas, markáns férfi fogta. Hosszú szőke haja volt, amit lófarokba tűzött fel, azúrkék szemei, pedig félelmet keltően villogtak. Fülei nagyok, hosszúkásak, és a végük pedig hegyesek voltak. Vállán íj, és hozzá tartozó nyílvesszőkkel. Ruhája olyan volt, mint a történelemkönyvekben a parasztoknak. Ez mégis sokkal elegánsabb, és kifinomultabb volt annál. – Minden rendben? – kérdezte az idegen, s jobbját nyújtotta, hogy felsegíthesse.
            - Igen. – fogadta el félénken a segítséget, s mikor már talpon volt, próbálta leszedni magáról a mocsárról maradtakat ruhájáról.
            - Ki vagy te? Nem idevalósi vagy, igaz? – kérdezte nyugodtan.
            - A nevem Allen, és igen, valóban nem idevalósi vagyok. – hangja megremegett ahogy válaszolt, nem tudta még, hogy meg-e bízhat a férfiban. Kezdte már unni, hogy mindenki ezzel a kérdéssel jön, de udvariasan folytatta a beszélgetést – És te ki vagy? És miféle szerzet?
            - Furcsa vagy. – rázta fejét – Az én nevem Azur, és egy elf vagyok. Ha ez mondd egyáltalán neked valamit.
            - Igen, mondd. Olvastam még kiskoromban rólatok, a fajodról egy könyvet.
            - Igazán? – hümmögött, de nem szólt többet amíg nem kérdezte.
            - Nem az erdőben éltek?
            - Számunkra ez az erdő. – bökött fejével oda, ahonnan jöttek – De már rég nem élünk ott, amióta kihalt. Vándorok vagyunk. Legalábbis azok, akik maradtunk. Ha újra a régi pompáját öltené fel, újra építhetnénk a falvainkat.
            - Mi történt? – vonta fel szemöldökét.
            - Nem csak az erdő, de egész Kyrrenthia kihalt. Mióta Drakónt elhagyta az a bizonyos ember, azóta a Világunk egyre csak hanyatlik. – szállt Dyran Allen vállára, ahol toporgott egy helyben egy darabig, majd megállapodott.
            - És mégis ki ez a Drakón? Azt már tudom, ő a kilenc vezér egyike.
            Azur szólt most – Minden vezér ural egy-egy hatalmas erőt. Van aki az időjárást, van aki az itt élők hangulatát, és olyan is, aki egyes lényeket ural. Drakóné a természet. Ő határozza meg milyen legyen a föld. Ilyen kihalt még sose volt. Maga alatt lehet.
            Próbálta megérteni, hogy miről is volt szó, de nem jutott sokra vele.
            - Hozzá igyekeztek? – mérte végig a két útitársat.
            Allen bólintott – Haza akarok jutni.
            - Indulnunk kell Allen. Még messze van Drakón kastélya. – röpült fel a vámpír.
            - Igaz. – bólintott, tekintetével követte társa szárnycsapásait.
            - Én segíthetek nektek. – ajánlotta fel az elf.
            Rá szegezték pillantásukat, kíváncsian hallgatták.
            - Ti nem ismeritek a mocsarat, én viszont itt nőttem fel. És egy ismerősöm is segíthet a hegy gyorsabb átkelése érdekében.
            - Miért segítenél nekem? – értetlenkedett a fiú.
            - Van egy olyan érzésem, hogy közöd van ahhoz, ami itt folyik. Én csak vissza akarom kapni azt a helyet, ahol felnőttem.
            Az ifjú bólintott – Rendben. Köszönöm a segítséget.
            Az elf meghajolt, majd megpördült tengelye körül, és utat mutatván előre indult. Allen követte őt, Dyran pedig jó előre repült, hogy felmérje a helyzetet a távolból. Közben újra dalra fakadt.

„A második Alice egy szelíd volt, ki egy dalt énekelt Csodaországban. Különböző hangokat kiénekelve, egy őrült világot hozott létre. Az az Alice egy rózsa, míg egy őrült férfi le nem lőtte. Vörössé lett, akár a rózsa, ha kinyílik, s mindenki imádta ahogy meghalt.”

            Ismét az a fura dalt énekelte, csak épp most a szövege változott meg. Bár ezt a fiú nem tette szóvá, türelmesen hallgatta a dalt.
            Dyran mintha csak természetes lenne, hogy ugyan azt a szöveget énekli újra és újra, folytatta. Allen már kíváncsian várta a folytatást, és hogy egyáltalán lesz e. De ugyan akkor arra is kíváncsi volt, hogy Dyran kitalálta, vagy tényleg létezik egy ilyen szövegű dal. Azur arcáról semmit sem lehetett kiolvasni. Nyugodt maradt, és a századjára elénekelt dal végén sem mérgelődött.
            A mocsárban nagyon kellett vigyázniuk, hogy hova lépnek. Elég volt egy rossz mozdulat, és máris a lápban ragadtak. Szerencséjükre Azur ismerte a járást, hála erdő béli eredetének. Mi lett volna a kis csapattal, ha nem Talán mind ott haltak volna meg.
            Allen fürgén követte az előtte haladó Azurt, de mikor megállt, ő nekiment – Bo…Bocsánat. – kért elnézést a történtekért.
            Azur szembe fordult vele – Későre jár. Ilyenkor veszélyesebb a mocsár, nem látjuk, hogy hova lépünk. Nem beszélve az itt élő manókról. Jobb lenne, ha lepihennénk.
            - Manók? – nevetett fel Allen – Ők nem veszélyesek.
            - Allennek igaza van. - szállt le egy fa kacskaringós ágára a vámpír - Ugye? – kérdezte félve.
            Azur először a fiúra, majd a bolyhos lényre nézett – Ha felbőszítitek, úgy jártok majd, mint a többiek. – bökött fejével egy csontvázhalomra, ami a mocsár szélén helyezkedett el, ami mellett korábban elhaladtak, de nagy jelentőséget nem tulajdonítottak neki. Akkor még nem tudta az ifjú, hogy mi is volt az valójában, de felhozván az eredetét, már tudta, hogy miért volt ott olyan dögszag, és hogy mi volt az a hegyes, ami megszúrta korábban.
            - Mit csináltak, hogy erre a sorsra jutottak? – kérdezte beleremegve a gondolatba Allen, hogy csapdából csapdába jár.
            - Sokat én sem tudok. A manóknak egy kis szikra is elég, hogy feldúltak legyenek. – telepedett le annak a fának a tövébe, amin Dyran ült.
            A vámpír egy félkört leírva fejjel lefelé került, szárnya alá bújtatta fejét, és máris megpróbált elaludni. Fészkelődött még egy kicsit, majd mozdulatlan maradt, csak lélegzetet vett.
            A fiú is követte két társa példáját, és leheveredett Allen mellé a fa tövébe. Megváltozott tegnap óta, amikor is még késő este is meleg volt. Most azonban hűvös volt, mínusz fokok lehettek odakinnt. Úgy döntött, hogy felmelegíti a helyet, így letört a fáról pár elhaló ágat, majd a földre dobta. Kis korában nagyapjával sokat túrázott, és mivel az öreg szenilis volt, így mindig otthon hagytak ezt-azt. Így tanult meg Allen a vadonban boldogulni. Két faágat illesztett össze, és úgy dörzsölte őket szikrát csiholva ezzel. A tűz melegséget árasztva lobogott a faágon, a füst pedig amit termelt egyre jobban gomolygott fel az ég aljára. Máris jobban érezte magát, hamar felmelegedett kihűlt teste.
            - Mégis mit művelsz?! – ripallt rá Azur – Oltsd el a tüzet gyorsan! – állt fel helyéről – Ha a manók ezt meglátják…
            Azur figyelmeztetése azonban későn érkezett.
            - Valakik közelítenek hozzánk. – suttogta Dyran.
            A sötétben sárga íriszek jelentek meg, amik rosszallóan csillantak fel. Egyre közelebb kerültek a csapathoz fürge lábaiknak köszönhetően.
            - Késő. – suttogta Azur, hogy csak én, és Dyran hallhassa..
            A manók hamar a tűz köré gyűltek. Húszan voltak. Mind akkora volt, mint Dyran, néhányan talán nagyobbak nála. Ruhájuk szakadt volt, és hiányos. Allen számára érthetetlen nyelven beszéltek.
            - Ömm… - kezdett bele zavartan a fiú, s Azur mellé araszolt – Te érted, hogy miről beszélgetnek?
            Az elf Allenre nézett – Azon rágódnak, hogyan öljenek meg minket. Gyors, vagy kínokkal teli legyen-e a halálunk.
            A fiú nyelt egyet – Értem. – egy lépést közelebb tett az apró lényekhez – Manók, kérlek figyeljetek rám! – szólította fel őket megremegő hangon.
            Egyszerre minden tekintet rászegeződött. Nem szóltak többet, csendben maradtak, ezzel is utalva rá, hogy hallgatják.
            Zavartan hátranézett az elfre – Értik, amit mondok?
            Azur bólintott, de csak figyelte az eseményeket.
            - R-Rendben. – fordult vissza az újra összesúgó manókhoz – Sajnálom, hogy tüzet raktam a ti fátokból. Meg kellett volna kérdeznem titeket, hogy meg tehetem e.
            Egyikőjük előrébb lépett – Nem tartozol ide, de ez még nem jelenti azt, hogy megrongálhatod más tulajdonát. – fordította le Azur szóvivőjüknek a mondatot.
            - Igazad van, tényleg nem. – sütötte le alázatosan szemeit Allen – Csakhogy ez nem a ti területetek. - Azur vészjóslóan nézett rá, de nem törődött vele, folytatta – Az erdő, a mocsár mindenkié! Inkább osztozkodnotok kellene.
            A manó idegesen kezdett jobbra-ballra ugrálni - Nem osztjuk meg! Senki sem osztozkodik! Mi hányszor kaptunk valamit is a többi fajtól? Egyszer sem! – indult mérgesen a fiú felé – És most készüljetek…
            - Beszéljük ezt meg! – emelte fel kezeit a fiú tiltakozóan.
A manó elkiáltotta magát, s a csapat felé intett. A többiek lábaikat szedvén az idegenek felé vették útjukat.
            - Látod? – fordult az ifjú az elf felé – Ezt nem kell lefordítanod. Futás! – kiáltotta ő is el magát, mire sietősen folytatta útjukat. Dyran elengedte az ágat, szárnyaival csapott párat, és már a fiú felett is repült sebtében. Azur követte példájukat, és utánuk eredt, de mivel ő jobban ismerte a mocsarat, így jobbnak látta, ha megelőzi Allent. Hosszú lábaiknak köszönhetően fölényes előnyre tettek szert.
            Azur a vállán lévő táskájába nyúlt, amiből kivett kettő fekete csuklyát. Az egyiket a fiúnak nyújtotta – Jobb lesz, ha most csendben maradunk. Próbáljunk észrevétlenek maradni, akkor talán nem vesznek észre minket.
            - És velem mi lesz? – szállt lentebb a vámpír szemmagasságba.
            - Ülj Allen vállára, és maradj is ott, amíg nem érkezünk meg. – adta ki a parancsot az elf.
Dyran engedelmesen a fiú vállára ült. Apró karmait vállába mélyesztette, hogy biztosan ne essen le. Nem lehetett fejjel lefelé, nem szokott még hozzá, egyensúlya így ingatag volt.
            Két éjszakáig gyalogoltak, még akkor sem pihentek, amikor a napok felkeltek. Ennek ellenére még csak a hegy tompa csúcsát látták akkor is, mikor harmadjára látták a Holdat.
            - Mikor érünk oda? – kérdezte Dyran nyűgös hangon.
            - Te panaszkodsz, amikor mi gyalogoltunk végig? – morgott Allen az orra alatt.
            - Bocsánat. – sütötte le szemeit szégyellve magát.
            - Aggodalomra semmi ok. – nézett hátra Azur, majd megállt – Ingrid! – kiáltotta el magát.
            Allen érdeklődve nézte, hogy mit csinál a férfi, és neki is kedve támadt volna kikiabálnia búját baját a Világnak, de ezt a vágyat inkább visszafojtotta.
            - Nem úgy volt, hogy csöndben kell maradnunk? - kérdezte végül.
            Azur felemelve kezét csöndre intette. A föld megremegett, majd azt követően a tompa hegy is. Magasabb lett, mintha feje nőtt volna. Két oldalt összefogott rövid, kifelé ágaskodó szénakazal helyezkedett el.
            Allen megtorpant. Szemei kigúvadtak, úgy nézte a furcsa jelenséget. Dyran hasonlóan reagált, csak ő a fiú válláról félelmében nyaka felé araszolt menedéket keresve. Egyedül csak Allen állt rendületlenül.
            A hegynek nézett lény oldalából kivált egy rész, ami a fejhez nyúlt. Fel-le mozgatta, majd a hang irányába fordult. Úgy nézett ki, akár egy ember. Tömzsi testalkata mellett kerek feje volt, és szőke haja. Arcát szeplők festették be. Hatalmas zöld szemeivel bár a csoportra nézett, mégis mintha nem is őket figyelte volna. Az ő szemében ők csak nagyobb bogarak voltak.
            - Bogár! Ingrid nem szereti bogár! – lehajolt egy magas fa tövéhez, ami neki derékig ért. Egy – számára – gyengéd mozdulattal kitörte törzsét, majd feje fölé emelte a fát, amivel aztán hadonászni kezdett – Bogár, fúj!
            - Mégis mi ez? – hitetlenkedett Allen – Ő lenne a te barátod? – kerülte ki az ágakat, amik rosszabb esetben össze is nyomhatták volna.
            Azur bólintott, majd az óriás felé közeledett – Azur vagyok! – kiáltotta miután kikerült egy fáról letört ágat – A barátod! – majd az ember felé mutatott – Ő pedig Allen, és Dyran, a vámpír. Mind a ketten a barátaim! – mutatta be őket is.
            A lány megtorpant, és közelebb hajolt hozzájuk. Gondolkodott, valószínűleg visszaemlékezett, hogy ki is Azur neki, majd elmosolyodott – Ingrid, barát! – nyúlt értük, majd felvette őket, és szorosan mellkasához szorította mind a hármójukat – Ingrid szereti barátok!
            Azur tűrte a fájdalmat, az ifjú azonban már kevésbé. Úgy érezte, mint akinek a gerincét akarják épp ketté törni. Szerencsére Ingrid még időben lazította a szorításon, így komolyabb baja nem esett.
            - Segítenél nekünk? – tért az elf a tárgyra – Szeretnénk a hegység másik oldalára kerülni.
            A lány fejét vakarta, majd háta mögé nézett, ahol a magas hegység terült el. – Ingrid segít. – bólogatott bőszen. A számára apró teremtményeket vállára helyezte – Kapaszkodjatok. – nem kellett kétszer kérlelni, elindult a hegység felé.
            - Köszönjük Ingrid! – simogatta meg nyakát Azur.
            Allen nem találta helyét a lány vállán, folyton le akart róla esni. Megkapaszkodott ruhájába, úgy próbált rajta maradni. Dyran előjött rejtekéről. Kíváncsian fürkészte végig az óriást.
            A hatalmas lény két részes ruhát hordott magán. Bőrből készült ez is, mint a trollok ruhája a barlangban. A felső és alsó rész csak épp hogy takart valamit belőle. Nagy hordó alakú hasa kilátszott.             Lábán nem viselt cipőt, elvégre vastag szőrréteg védte a kellemetlenségektől.
            - Hová mennek Ingrid barátai? – kérdezte végül megtörve a csendet.
            - Drakónhoz. – felelte Azur félelmetesen nyugodtan.
            Az óriás megállt – Nem! Ingrid nem! Nem megy Ingrid a közelébe! Drakon rossz! Drakon gonosz! Ingrid fél! – remegett meg, ami a rajta lévőknek olyan volt, mintha csak földrengés keletkezett volna.
            - Nyugodj meg. – simogatta meg újra nyakát az elf immáron bátorítás képen – Beszélgetünk vele.
            Ingrid bátortalanul, de tovább állt – Ingrid nem… Nem akarja… - suttogta maga elé.
            - Drakon gonosz? Ezt eddig nem mondtátok. – húzta félre Allen a száját.
            - Mert nem gonosz, csak rossz passzban van. – körözött egyet Dyran a fiú fölött.
            Azur helyeslően bólintott.
            - Akkor miért mondja ezt? – bökött fejével Ingridre.
            - Szívén viseli Kyrrenthia sorsát. – ingatta fejét az elf.
            Nem volt több kérdés, így mindenki némán ült. Azur továbbra is az óriás nyakát simogatta, míg Allen próbált rajta maradni. Dyran már unta az egy helyben maradást, így úgy döntött, hogy röpül egy keveset. Körbejárta az óriást, majd vörös szőrzettel visszatért.
            - Hát veled mi történt? – nevetett fel Allen.
            - Ingrid olyan szép. – sütötte le szemeit zavarában.
            Allen mindennek mondta volna. Aranyosnak, kedvesnek, butácskának, de hogy szépnek? Szépnek nem igazán. Nem értette, hogy mi tetszhet neki benne. Elvégre náluk a nőideál teljesen másfelé terelődött. A Földön, ahonnan ő jött olyanok voltak inkább kapósak, akik vékonyak, és kevésbé lepte szőr őket.
            - Biztos. – vont vállat Allen.
            - Ezt hogy érted? – nézett rá kerek szemekkel a vámpír – Szerinted nem az? Olyan kócos az aranylóan szőke haja! A derek akár egy szabályos gömb. És… - szőre még pirosabb lett, ahogy fejtette ki az órjás szépségét.
            - Rendben, értem! – nevetett fel Allen – Ha neked ez tetszik…
            - Miért? Neked milyen lányok tetszenek?
            - Nálunk ritka az ilyen… - gondolkodott a megfelelő, de nem annyira sértő kifejezésen - …gömbölydedek. Inkább olyanok, mint a nádszál. Arcuk pirospozsgás, hajuk pedig sejmes.
            Mindketten úgy néztek rá, mint borjú az új kapura – Érdekes. – vágták rá egyszerre elnyújtott hangon. Nem akarták megbántani, ezért Dyran inkább nekikezdett a dal harmadik versszakába.

„A harmadik Alice egy fiatal lány volt, gyönyörű alak Csodaországban. Különböző férfiakat elcsábítva, egy furcsa országot teremtett. Az az Alice az ország királynője, s egy beteges álom tartja hatalmában. Rettegve a teste pusztulásától, az ország legmagasabb helyéről uralkodik.”

            Allen tűrte nézésüket, és tisztában volt vele, hogy nem lehet mindenkinek ugyan olyan az ízlésvilága. Épp ezért fogadta el a tényt, miszerint ő a „furcsa” hármójuk közül. Elnézett, és úgy kémlelte az elhagyatott tájat. Ott azonban mozgásra lett figyelmes. - Jönnek. – suttogta –      A manók, követtek minket! – nézett Dyranra, majd Azurra.
            - Szép is lett volna, ha nem. – sóhajtotta az elf. Lenézett a manókra – Sajnálom. – az óriáshoz fordult – Ingrid, ott lenn bogarak!
            - Bogarak? Hol? Ingrid nem szereti bogarak! Bogarak, fúj! – kezdte lóbálni karjait a föld fölött – Tűnjenek bogarak!
            A manók sem voltak restek. Nem hagyták magukat leigázni, támadásba lendültek. Apró nyilaikat lőtték az óriás karjaiba és lábaiba. Kardjukat húsába döfték, de mind ez neki olyan volt, mint egy tűszúrás. Ingrid azonban ezt nem hagyta, sorra söpörte el az útjában állókat, míg nem maradt senki.
            - Ügyes voltál Ingrid. – dicsérte meg a lányt Azur.
            - Ingrid ügyes. – bólintott elégedetten az óriás, majd tovább ment céljuk felé.
            - Szegények. – csóválta fejét Allen, amikor észrevette, hogy a manók visszavonulót fújtak.
            A hegységnek vége szakadt, - Ingridnek köszönhetően - két nap múltán. Az óriás szívességet tett a fiataloknak. A kétheti gyaloglás helyett így csak öt napot kellett utazniuk. Ingrid letette válláról az elfet, és az ember ifjút. Dyran leszállt melléjük szemmagasságban.
            - Ez az. – fordult egy sziklás hegységen fekvő kastély felé a vámpír.
Drakon lakhelye egy fekete kastélyból állt, ami az ég alját szúrta át tűhegyes toronycsúccsal.      A sötét palota nagyobb volt Ingridnél, az óriásnál. Függőleges tagoltságú, karcsú pillérei, díszes kőrácsos ablakai voltak. A mozaikokra különböző ábrákat festettek, a legtöbbjükre hervadó virágot, kopár tájat, és földbe vert keresztet.
            Ingrid leült egy fa tövébe. Kijárt neki a pihenés. Talpon volt, amióta csak társaival találkozott. Lehunyta szemeit, próbált aludni.
            Azur övén lógó tokjához nyúlt, amiből előrántott egy kardot – Tessék, erre szükséged lehet. – nyújtotta Allennek.
            A fiú értetlenül nézett a férfira, nem értette miért adta még oda, hiszen nincsenek fenn a hegyen, a Drakon kastélyánál. Azur azonban a hegy lába felé nézett. Allen követte tekintetét. A magaslat lábánál mozgásra lett figyelmes. Nem látta, hogy ki, vagy mi épp mozgott, így hunyorítania kellett.
            A csapathoz emberek közeledtek, vagyis inkább csak hasonló lények. Bőrük fehér volt, akár a hó. Fekete bő ruhát viseltek. Arcuk beesett, eltorzult, szabálytalan külsőt vett fel. Szemeik kidülledtek, egyik nagyobb volt, mint a másik, de volt olyan is, akinek jobb vagy ball szeme helyett fekete cérnával keresztvarrás díszelgett. Lassan haladtak feléjük, csoszogtak, szinte vonszolták magukat. Nyöszörgő hangokat adtak ki, miközben mellkasukat veregették, mintha csak azt mondták volna: „Ide üss!”
            Allen már kezdte úgy hinni, hogy sosem ér véget utazása. Azurra nézett – Mik ezek?
            Még Azur is értetlenül nézett a közelgő lények felé, csak fejét csóválta.
            - És te Dyran? Te tudod? – nézett a fiú a szőrös vámpírra.
            - Nem tudom. – rázta meg magát, félve Ingrid hajszálai közé bújt.
            Egyre közelebb értek, míg nem körbe nem vették a csapatot, de még akkor sem álltak meg. Allen várt, és mikor a közelébe került egyikük, kardjával lesújtott rá. Kiskorában járt vívni, de az régen volt, így most újra fel kellett elevenítenie, hogyan is kell bánni a karddal. Ő azonban mintha meg se érezte volna, miután Allen kihúzta belőle a kardot, újból elindult felé.
            Ingrid is felkelt helyéről, ekkora nyüzsgésben nem tudott aludni. – Ingrid dühös! - Felállt, és végigmérte a támadókat, majd mint aki a földről hessegette volna el a hangyákat, úgy terítette le őket is. Nekicsapódtak a fáknak, karcolásokkal, nagyobb vágásokkal mégis megúszták. Újra és újra közelebb kerültek a csapathoz. Hiába volt Allen kardsuhintásai, és Ingrid elsöprő védekezése.
            Azur csöndben figyelte a harcot, csak ritkán avatkozott be, akkor is csak akkor, amikor már nagyon közel járt hozzá egy-egy lény. Aztán kísérletezett. Megvárta, míg csak pár centi választja el őket. Amikor nem bántotta, csak állt előtte, és ütögette saját mellkasát, Azur elsétált mellette. Pár lépést tett, majd visszafordult hozzá. Az alak követte őt. – Mi lenne, ha csak elsétálnánk mellettük? – vetette fel az ötletet.
            - Tessék? – lihegte Allen a fáradtságtól. Ötven bántalmazót próbált megölni már hiábavalóan.
            - Elsétálhatnánk mellettük. Nem bántanak. – mutatta be a jelenséget, amivel nemrég kísérletezett. Elsétált a groteszk külsejű alakok mellett, de azok nem bántották, csak követték őt, mint a kiskacsák a mamájukat.
            - Nemáááár! – legyintett Allen mérgében. Nem is gondolt bele, hogy nem akarnak neki ártani. Egyszerűen csak a külső alapján ítélkeztek – Hát legyen. – indult el Allen a hegyhez, ahol a kastély is állt.
            - Ingrid, te maradj itt! – adta ki az utasítást Azur – Pihend ki magad. – mosolygott rá.
            - Ingrid pihen. – ült le ismét korábbi helyére. Szuszogva el is aludt.
            Dyran ekkor repült elő rejtekéről.
            - Hát te? – nézett rá az ifjú.
            - Sajnálom, én csak… - körözött zavartan egyhelyben.
            - Majd később megbeszélitek. – intett előre Azur kezével, jelezve, hogy induljanak.
            Allen, Dyran, és Azur pedig nekivágtak a sziklás hegynek.
            Holdsugarak világították újukat mire felértek a hegy tetejére. A kapu felé igyekeztek, de akkor egy két méteres farkas állta útjukat. Vicsorgott, szemfogait meresztette feléjük. Arany szemei vészesen villództak a sötétben.
            - Ez…? – torpant meg Allen. Kardját majdnem kiejtette kezei közül, de aztán összekapta magát, karjait felemelte, s a kard pengéjét neki szegezte.
            - Egy vérfarkas. – vette elő nyilát és íját Azur. Felszegezte, és tüzelésre készen állt.
            - Várjatok! – szólt közbe Dyran – Sajnálom, nem tudtam sokat segíteni nektek az út során. De ezt én szeretném elintézni.
            - Hogy mi? Pont te? – vetette neki Allen.
            A kis vámpír azonban már a vérfarkas közelében járt. Szőrét felfújta, így úgy nézett ki, mintha vékony tüskék lepnék testét.
folytatás>>>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés