Csatlakozz te is!

Tűz a nap. Lágy szellő simogatja a fák leveleit, madarak csicseregnek untalan. Itt ülök, de nem tudom, mi tévő legyek. Kellemes zenét hallok a távolból, körülöttem fiatalok és idősek, vidámak és szomorúak, én pedig... Villámként csapott belém a felismerés! Szerelmes vagyok belé! Nem hittem  pedig ő, minden jelet, amit látott rajtam, amikor vele vagyok kész tényként kezelt. És amikor megcsókolt, bele is borzongtam. Talán, mégis érzek valamit.

-          Dakota! – ordítottak rám messziről, egy nő, hangja ideges volt. – Dakota!! – most már türelmetlen is.

-          Megyek anya! – felálltam a napozóágyból és besétáltam a lengőajtókon a teraszrészre.

-          Dakota! Hadd mutassam be az új szomszédainkat! Mr. és Mrs. Waren-t, és a fiúkat, Parkert! – ez nem lehet, de hisz…

-          Anya! Megbocsátanak? –kérdeztem, de a választ nem vártam meg és félrehúztam anyámat. – Anya őket már ismerjük!

-          Hogy? – kérdezte nevetve, és értetlenül nézett rám. – De hisz csak ma költöztek ide!

-          Nem, ők már 2007–óta itt laknak!

-          Na, ne viccelődj velem kislányom! – tette csípőre a kezét.

-          Miért? Hányadika van?- én meg széttártam.

-          Július 19.

-          Melyik évben? –kérdeztem kétségbeesetten és már indultam is befelé, hogy kerítsek egy naptárt.

-          2007, mi van veled? Várj nem hagyhatsz itt egyedül! – ragadta meg a karom, de én nem tágítottam eredeti szándékomtól ezért kénytelen volt elengedni. Berohantam a konyhába, ahol a falinaptár tényleg 2007. július 19.-ét mutatta. – Édes Jézusom! Az –az nem lehet! Óóó, biztosan csak álmodom, különben, hogy juthattam a parkból haza. Igen ez az egyetlen racionális magyarázat erre. De, de ha álmodom, akkor még fő sulira járok, és- és akkor apa még él, és Peter is. – felnéztem a falra, délután 4. - Még nincs késő, talán még láthatnám őket, a baleset előtt. – abban a pillanatban nem gondoltam- bár ez csak álom- a téridő kontinuumra semmire, úgy szerettem volna még utoljára látni apámat, és a bátyámat. Pont aznap történt amikor Waren-ék ideköltöztek, amikor apáék balesetet szenvedtek, azóta voltunk ilyen jó barátok Parkerrel. Összekovácsolt minket a halálhír. Emlékszem, amikor anyám térdre borulva zokogott a konyhapadlón a hívás után. Waren-ék egyből betódultak a konyhába velem együtt, és amikor anya kinyögte a történteket, rongybabaként estem össze Parker előtt. Imádtam a bátyámat, és apámat is. Utáltam magam amiatt, hogy reggel még veszekedtem apával, és, hogy már nem kérhettem bocsánatot tőle. – amikor erre gondoltam egy könnycsepp gördült le az arcomon. – Nem! Nem! –dorgáltam magam- Most nem hagyhatom el magam, el kell mennem a gyárhoz! – felkaptam a táskámat, hagytam egy üzenetet anyának a hűtőn, és kirohantam a házból. – Franc! Benn hagytam a kocsi kulcsot! – visszarohantam érte, és akkor megláttam Parkert a konyhapulton amint a falat pásztázza, és a képeinket nézegeti. Nem kérdeztem semmit, ő szólalt meg.

-          Anyukád látta rajtam, hogy unom a beszélgetésüket, ezért beküldött hozzád, de nem voltál idebent! – a kék szemei-amiket az évek során nagyon megszerettem- most az én szemeimet keresték. Én tudtam beléjük nézni, mert akkor látszani fog rajtam az amire délután jöttem rá, de nem merem megkockáztatni.

-          És, miért nem szóltál anyámnak róla? – kérdeztem és leemeltem a kocsi kulcsot, a kulcstartóról, ezt is apám készítette.

-          Hát, mert hagytál neki egy üzenetet,arról, hogy elmész! De be kell valljam ez elég szemét húzás tőled, hogy it hagyod őt egyedül az új szomszédokkal. - mindig imádtam, hogy kegyetlenül őszinte mindenkivel.

-          Ja tudom, bocs de tényleg mennem kell, ha nem baj. Találkoznom kell apámmal, és a bátyámmal. – gondolatban hozzátettem: utoljára. – kislisszoltam az étkezőbe és vártam, hogy hátha még megszólal. Ó, de hogy tudtam!

-          Nem mehetnék veled? Hiszen úgyis találkozni fogunk apádékkal!- jött utánam.

-          De, persze! – nem ellenkeztem, fölösleges, neki nem lehet ellenállni, amikor a múltkor megpróbáltam sajnos a legádázabb fegyverét vetette be ellenem. Utálom ha csikiznek!

-          Akkor szólok anyámnak, hogy elmegyek!

-          Ne! Ha az én anyám megtudja, nem enged! – fogtam egy tollat visszarohantam a konyhába. Odabiggyesztettem az üzenet végére „Parkerrel”.

-          Induljunk! – mondtam neki, amint visszaértem. Szokásomhoz híven, karon ragadtam. Talán a tökösségem, teszik neki bennem. Elhessegettem ezt a mondatot. Amikor kiértünk a házból, megkértem, hogy nyissa ki a kaput, hogy kijárhassak a kocsival. Megtette. Amikor úton voltunk éreztem, hogy cikinek érzi, hogy nem ő vezet. Nem vetettem fel neki, hogy vezethet, ha akar, elvégre ez az én kocsim. Útközben nem szólt hozzám, és én se hozzá. Fura volt mivel általában dumálni szoktunk megállás nélkül. De hát, neki ez az első találkozás. Megérkeztünk.

-          Megtennéd, hogy lezárod a kocsit? – kérdeztem, és áthajítottam neki a kulcsot, utána pedig elindultam befelé. Nem féltem, hogy elköti a kocsimat, ismertem. Beértem a portára, egyből köszönt is rám a portás.

-          Dakota Kimberlin! Édesapádhoz jöttél?

-          Igen, és a bátyámhoz is! – válaszoltam neki nagy mosollyal.

-          Rendben van lányom! Éppen ebédidő van! Tudod ilyenkor hol találod őket. – válaszolt sejtelmesen, persze én tudtam, hogy hol vannak. És elindultam arra. Most is mint mindig, fenn ültek a galérián és a korlátról lógatták le a lábukat. Sosem szerettek együtt enni a többiekkel, ráadásul apa mindig nagyon óvta Pete-t a többiektől, de legtöbbször fölöslegesen.

-          Apa! Pete! – ordítottam fel nekik.

-          Kicsim! – kiálltott le apa, a bátyám pedig mosolyogva intett, hogy menjek fel. Elindultam, felfutottam a lépcsőn és egyből letérdeltem melléjük és sírva borultam a nyakukba.

-          Annyira hiányzotok! – sírtam.

-          Tudom kicsim! Nap mint nap látlak fentről.

-          Akkor van mennyország?

-          Már hogyne lenne? –jegyezte meg röhögcsélve Pete.

-          Hülye! –mondtam neki hasonlóképpen és belebokszoltam a vállába. – Annyira hiányzol! – őt is átöleltem.

-          Őőő! – jötte fel Parker a lépcsőn. – Sajnálom, ha megzavartam valamit, de itt a kulcsod! – nézett rám és most ő dobta oda nekem.

-          Ő az a fiú akibe szerelmes vagy drágám? – kérdezte apa én meg tisztára elvörösödtem.

-          Nem ő csak a haverom! – magyaráztam bár totál feleslegesen, hiszen csak álmodom.

-          Mi van? Mi még csak ma költöztünk ide! Nem értem! – szólt közbe a „haverom”.

-          Semmi gond Parker majd, ha Dakota felébred megérted! – kísérte arrébb a bátyám, engem pedig az apám hívott el onnan.

-          Sajnálom, hogy az volt az utolsó dolog köztünk, hogy veszekedtünk aznap!

-          Semmi baj kicsim! – nyugtatott majd szorosan átölelt én meg megint elkezdtem itatni az egereket.

-          Annyira szeretlek!

-          Tudom! De fogadj meg egy tanácsot a halott apádtól. – nem törődtem ezzel a jelzővel, úgyhogy ezt most sem méltatom több szóra. – Ne hagyd elveszni az esélyedet ezzel a fiúval kicsim! Ne az álmodban, hanem a valóságban! Ha felébredsz, legyen az az első dolgod, hogy elmondod neki. – nem kellett kimondania tudtam mire gondol.

-          Megígérem! – elbúcsúztam tőle és a bátyámtól, aztán vártam, hogy felébredjek.

***

Tűz a nap. Lágy szellő simogatja a fák leveleit, madarak csicseregnek untalan. Itt ülök, de nem tudom, mi tévő legyek. Kellemes zenét hallok a távolból, körülöttem fiatalok és idősek, vidámak és szomorúak, én pedig... felébredtem.  – Mennyi az idő? – ránéztem az órámra, este fél hét! Mégis meddig aludhattam? Egyrészt örültem, hogy beszélhettem apámmal és a bátyámmal, még ha csak az álmomban is, de mindenképp jólesett. - Valamit meg is ígértem neki! Tudom mit! Hát végre is hajtom! – felálltam a padról, kicsit nyújtózkodtam,  fenekem rettenetesen fájt, elég kemény volt az a pad, főleg, ha azt vesszük, hogy vagy 2 órán át aludtam rajtam – Au! Na, menjünk! – felpattantam a bicajomra és igyekeztem az étterembe ahol dolgozott. Amikor megékeztem, leugrottam a biciklimről az meg eldőlt még a kereke is pörgött, de én csak mentem egyenesen a konyhába.

-          Parker! – néztem be, de nem láttam. – Hol van Parker? – kérdeztem az egyik pincértől.

-          Éppen emutat egy ételt az egyik vendégnek! – ahogy megtudtam, hogy merre van az a vendég, egyenesen odamentem.

***

-          Parker! – böktem oldalba.

-          Ne most Dakota ! – súgta oda nekem és magyarázott tovább, én pedig újra próbálkoztam de a válasz ugyan az volt. Elhatároztam magam, most vagy soha! Megrántottam a nyakkendőjénél fogva – mert most valamilyen különös oknál fogva öltönyben volt, pedig, ha ételt mutat be akkor is a séfsapkájában és a konyharuhában van – és megcsókoltam. IGEN ott mindenki előtt! Éreztem rajta, hogy kicsit meglepődött, de azt is, hogy élvezi, ezért abbahagyta a magyarázást, átölelt és visszacsókolt. A vendégek, pedig megtapsoltak minket, még azok is akiknek elrontottam a vacsorájukat. 

Nem kellett semmit mondanunk egymásnak, mert mindketten tudtuk és tudjuk, hogyan éreztünk és érzünk…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés