Csatlakozz te is!

Tűz a nap. Lágy szellő simogatja a fák leveleit, madarak csicseregnek untalan. Itt ülök, de nem tudom, mi tévő legyek. Kellemes zenét hallok a távolból, körülöttem fiatalok és idősek, vidámak és szomorúak, én pedig... Villámként csapott belém a felismerés!

Vagy inkább valamiféle sejtelem, ami mindig ott motoszkál az agyamban, mióta csak portyázok a felszínen. Hogy mi az igazság? Valóban az igaz célért küzdök? Valahányszor becsukom a szememet, azok arcát látom, és azok sikolyát hallom akik ellenem törtek, és azokét akik vérét vettem, hogy védjem az enyéimet.
Vajon várta valaki haza őket? Miért oly buzgó mind a harcban? Veszedelmes ellenségek. Holott mind emberek vagyunk.
Más ember ként tértem vissza a körzetembe, és remélem hogy ezt senki sem fogja érezni rajtam. Nem hagyhatom. Nincs helyek kételynek a szívemben.
Nem messze megroppant egy gally. Hittelen, mintegy válaszkén, kezemmel megint a fegyveremet keresem a vállamon. Nyugtalan vagyok. Ilyenné válik az ember, amikor egész életében a lapuló, ismeretlen ellen küzd. Én erre tettem fel az életemet, hogy meg védem az embereket, bármi legyen is az ára.
Most mégis, talán csak az élet űz belőlem tréfát. Hiszen itt ülök egy békés parkban, lent a körletem szívében, egy tökéletes szimulációban, amit az elmúlt világ mintájára teremtettek meg. Bár, ki tudja már, hogy valóban ilyen volt e? Olyan régen történt az egész, hogy nincs már élő ember, aki mesélhetne róla.
Jobb kezem még mindig ökölben van. Az életem a küzdés lett. Mindig készen kell állni mindenre. Minden apró neszre megfeszülök és ugrok, mint egy megrémült vad. Kényelmetlenül érzem magamat az emberek gyűrűjében.  Annyi tekintet szegeződik rám. Hiába a csukja az arcomban, tudják ki vagyok… Nem szoktam meg ezt a közelséget, de el kell viselnem hiszen a rendem feje, haladéktalanul vissza rendelte a harcosait. Itt kell lennem, nincsen választásom.
Én ahoz szoktam, hogy az élet odakint egy pillanat alatt becserkész, szabályosan kényelmetlenül érzem magamat a pajzson belül. Az én otthonom fent van, a halál földjén.
Feltámadt a szél. Hozzá nem szokott szemeknek, a fű, a virágok, a fák ritmikus hintázása, és az apróbb állatok neszei, ahogy elsurrannak, ellibbennek körülöttem, elbódítanak. A levegő tele van ismeretlen tavaszi virágok aromájával, minden apró szellőből egy szippantás új színt mutatnak a kacér tavasz palettájáról.
Forr itt az élet, és valamiféle elégtétellel tölt el a gondolat, hogy én ennek a csodának a védelmezője vagyok, ennek a szentségnek a megtartására esküdtem fel, és most, még ha csak egy rövid időre is de megtapasztalhatom mekkora csoda ez, és mekkora megtiszteltetés harcolni érte. Ilyenkor azt értem, a célom igaz. Ez egy visszaigazolás, és bizonyíték.
 Vagy csak annyira akarom, hogy képes lennék a látszat fenntartásáért a legvékonyabb cérnát is rángatni, hogy visszatartsam az elkerülhetetlent. Amikor kiderül, mi az igazság.
- Szerzetes! Hé, harcos bácsi! – Hangok… ismeretlenek, főleg a gyermeki hangok. Már-már zavaróan közel van, a hangja bele hasított a fejembe. Gyors lépteket hallok, bizonyára az édesanyja rohan utána, hogy távolabb tessékelje az apró kisembert.
- Elnézést szerzetes, a fiam még sosem látott… senkit, odafentről. – Sietett magyarázkodni. Futhatott, mert a hangja zihált. Mosoly suhant át az arcomon. Egy női hang… egy lágy női hang, a hajnal édes és búgó hangja. Megnyugtató.
- Ma’ksgara yenoa. – Köszöntöttem őket, majd felálltam és feléjük fordultam. Erőt kellet vennem magamon, hogy ne időzzek el a nő lágy vonalain. Szólni szerettem volna, de nem tehettem. A kódexem tiltotta hogy beszéljek az emberekkel, ez amolyan szerzetesi fogadalom volt. Összekulcsoltam az ujjaimat magam előtt, mélyen fejet hajtottam, majd megfordultam és elindultam a tisztás közepe felé.
Feszengve éreztem magamat, a nyílt és fényes pusztaságon. Odafent, egy ilyen nyílt terep halálos veszélyeket rejteget, és nem tehetem félre itt sem az ösztöneimet.
- Miért megy el? Nem mesélhet nekem? – Kérdezte a kisfiú már-már hisztérikusan az anyjától.
- Mert nem beszélgetget velünk, kicsim. És szeretném, ha megértenéd, hogy nem szabad zavarni őket. Nem mehetünk a közelükbe. – A nő hangja ellentmondást nem tűrően hangzott, pont úgy ahogy csak egy nő, vagy talán inkább csak egy anya tud parancsolni. – Az ő szent dolga megvédeni minket, és bűn megszólítani is! Nem beszélhetünk velük, érted drágám?
- De anya… én is szerzetes akarok lenni, ha nagy leszek… meg akarlak védeni téged, anyám. – Messziről is hallottam a párbeszédet, még így a halkuló zene mellett is. A hallásom embert meghazudtoló, és ez sokszor mentette már meg az életemet. Nem sok szerzetes térhet vissza a körzetébe… Nagyrészük meghal az első pár évben, és felkerül az őrzök falára ami egyre csak nő és nő, a gonosz pedig nem múlik odafent.
A tisztás másik oldalán ott magasodnak a menedéket adó fák. Szilárdan állnak ott, mint ezernyi bástya, magasodnak és követtik a hegyoldalt, ami felfelé ívelt pompás zöld, áthatolhatatlan levél szőnyeget alkotva, amíg meg nem húzza éles kontrasztját a lemenő nap arany szegéje a hegy peremei felett.
A mai utam felfelé vezetett a csúcsra, egy kis eldugott ösvényen vissza az otthonomba, a kolostoromba ahol felnőttem és harcossá váltam.
Az évszázadok alatt, sokat változtak a dolgok, még az örök és időtlen szerzetesek életében is. A védelemre esküdtünk fel, erre tettük fel az életünket. Amikor a világok háborúja soha nem látott pusztulást hozott, és az emberiség kétfelé szakadt, azok, akik a föld alá kényszerültek új rend felállítására törekedtek.
Az utópia nem engedélyezte a nemzetségeket, a hatalmi szerveket, a pénzt, és a vallást. Eltűnt az emberi irányítás, és a hatalommegosztás. Helyette életbe lépett egy jól megírt program protokoll, ami teljes mértékben mesterséges, és számítógép vezérelt lett. A körzetek lakóit szigorúan ellenőrizték, és a pajzs fenntartását automatizálták, így oldották meg hogy senkinek ne legyen hatalma, hogy mindenki egységes legyen. A szerv ellátását, a lakói biztosították. A környezet mesterséges, a pajzson kívül a föld végeláthatatlan alagút rendszerei húzódnak mérföld hosszan, óriási természetes csarnokokba torkollva. Valamennyiben egy-egy körzet található, struktúrájában ugyanolyanok.
A felszín világai veszélyesek, és hihetetlenül primitívek. A háború tulajdonképpen félbe maradt, amikor egy mesterséges járvány elkezdte megtizedelni, majd elbutítani az embereket, egészen a ma ismert ősember értelmi színvonalához közeli állapotba taszítva a civilizáció maradványát.
A baj forrása, egy tőlünk külön váló emberekből álló szervezet, amely a felszínre telepedve szabályosan hordát szed ezredekbe, hogy folytassa a háborút, amit több száz éve félbe hagytak a járvány miatt.
De vajon miért hivatott a rendem feje? Mit akarhat, ami annyira halaszthatatlan, hogy képes volt ide rendelni az összes kiemelkedő harcosát? Rengeteg küldetést kaptam már, de a lényeg mindig ugyan az volt. Kísérlet a felszíni hatalom megszűntetésére.
Egyesek szerint – a bűnösök szerint - átkozott hivatás ez, hiszen ártatlanokat ölünk, hogy uraikat elérjük és igazságot szolgáltassunk. De mégis milyen úr az, aki a szolgái mögé bújik, az utolsó pillanatig?
Egész életemet erre tettem fel, kisgyermek korom óta arra készültem, hogy majd én leszek azaz egy, aki véget vet a harmadik generáció sötét korának, és elhozza a változást, a felszabadulást, amikor az emberiség újbóli fejlődése megkezdődhet.
A nap már alábukóban volt, a szürkület hosszúra nyúlt árnyékaival riogatta a nappali állatokat, hogy ideje volna elvonulni, hogy helyet adjanak más, éjjeli fajtáknak.
Ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy ez az egész szimuláció mégis mennyire ugyan olyan, és mégis merőben más, mint a felszín valódi környezete. Megmagyarázhatatlan. Igaz, oda fent szinte nem maradt egy növény vagy állat sem, de a napszakok váltakozása még mindig normálisnak mondható. Kivéve talán azt, hogy a szélsőségek hihetetlenül embert próbálóak.
Az út felfelé az ösvényen lassú, mert ilyenkor minden szerzetes lelassítja a tempóját, hogy kellő tiszteletet adjon a hely szentségének. Ez a környezet olyan ős öreg hatást kelt, hogy az ember a lélegzetét is visszafolytja, és lelassítja lépteit mintegy adózásképpen a régmúlt harcosainak emlékére. Szent hely volt ez, bár leginkább csak a rendek vándorainak, mintsem a körzetek lakóinak. Nekik tilos volt erre az ösvényre lépniük.
A mi rendünk volt az egyetlen, amely hatalmat szerezhetett volna az emberek felett, és éppen ezért volt szükség a teljes körű elzárkózásra. Az egyetlen nyelv, amin megszólalhatunk az emberek társaságában, azaz ősi illem nyelv volt.
Már majdnem a csúcson voltam. A park halk zenéje, amely a háttérből sejtetően csengett már szinte teljesen elhalkult, itt most már a lélegzés egyenletes üteme, és a léptek nesze volt az egyetlen hangforrás, amely szűnni nem akarva tartotta vissza az idő múlását.
A rend kapuja zárva volt, amikor megpillantottam az utolsó lágy kanyar után, a távolban. Itt már az ösvényt benőtte a moha, látszott rajta hogy ritkán van használva. Ide más senki ember fia nem merészkedik fel. Lépteket hallottam. Ismerős, nehézkes lépteket. A kapu nem sokkal később megrezzent, a retesz kioldott, és a kapu bal szárnya feltárult.
A rendem feje már várt rám. Ujjait összekulcsolva nyugtatta maga előtt, szerzetesi ruhája pedig kortalanul ugyanolyan egyszerű és letisztult volt, mint azon a napon, amikor bevonultam beteljesíteni a kiválasztottak sorsát.
Vajon mi ez a buzgóság? Mi történhetett, ami ki mozdította Boa’rent az ő ráérős, elzárkózós természetéből? A jól megszokott derűs mosolyának most nyoma sem volt az arcán. Sőt hozzá képest szokatlan módon gondterheltség, és fáradtság csillogott a szemében.
Oda érve, az ősi illem szabályai szerint én köszöntöttem az idősebbet elsőként. Összefontam az ujjaimat majd mélyen meghajoltam. Boa’ren mester viszonozta, majd aggódva körbe kémlelet, végül intett, hogy lépjek beljebb. Nem szólt semmit. A csend tapintható volt, és a szabályzat szerint nem szólalhatok meg, amíg a rendem feje meg nem szólít.
Boa’ren magához hűen nem siette el a dolgokat. Kimérten visszazárta a kapu reteszeit, majd sietve elindult befelé, a kolostor mélyébe. Én követtem, és közben elidőztem a finoman fonott fa oszlopok szépségén. Régen jártam itthon. Jó érzés a tudat, hogy az otthon melege mit sem változott az évek alatt.
A kolostor felépítése merőben mást volt, mint a hagyományos. A hegy egyik kiugrására épült, épp ezért az egész épület mesterien követte a hegy görbe, ívelt vonulatait felfelé. Innen lentről nézve, nem volt más, mint egy felfelé tekeredő csigaház, nagy és sötét páccal kezelt tornácokkal és kiszögelésekkel, hosszú mesterien fonott fa oszlopokkal és pillérekkel biztosítva több irányból is. A nap itt magasan járt nappal, és mindig fényben úszott az egész torony, lélegzetelállító látványt nyújtott a rend csigaháza. Csak így hívták.
- Kései óra ez most, de a hírem halaszthatatlan. – Kezdte Boa’ren megfáradtan. – A felszínen vándorlásokat észleltünk, mozgolódnak a hordák. Több fivéredről nincs hírem, és az a gyanúm hogy a hatalom keze van a dologban. – Megcsóválta a fejét. – Több barlangrendszerbe betörtek már, és félő hogy előbb utóbb nyomra fognak bukkanni. Azt pedig nem hagyhatjuk. A mi szilárd társadalmainkat nem fertőzhetik meg, az végzetes volna.
A fertőzés levegőben terjed, nem elkapni lehetetlenség. Épp ezért, csak az válhat kiválasztottá, akiben meg van az immunitás. A köztudatban az él, hogy mesterségesen egyelőre még nem tudott senki sem előállítani ilyen vakcinát, de valójában körülményesen ugyan, de megoldható a védettség. Igen, egy újabb kérdéses pont…
A felszíni erők hatalma úgy hiszi, hogy a vírust azok az összeesküvés-elmélethívő kutatók csoportja szórták szét a régi világban, akik úgy gondolták, hogy az emberiség ezen ideje lejárt, és ideje volna törleszteni, megtizedelődni, és tiszta lappal indulni egy újabb, és jobb világ érdekében.
A történetük szerint, ezek az emberek egykoron itt éltek lent a burok alatt, hiszen csak ők maradtak életben. De a leszármazottak egy kis csoportja ki vált, és felvándorolt a felszínre, hogy a milliárdok erejével elsöpörjék a hazug és tömeggyilkos közösséget, az utópia lakóit.
Természetesen ezek a tiltott történetek egyike volt, amiket az átállók terjesztettek el, egy esetleges lázadás reményében. Bolondok, és unatkozó, élénk fantáziájú emberek mindig is voltak, és számomra elképzelhetetlen, hogy az a fertőzött kannibál horda, amely untalan fenyegeti a körzetek biztonságát valójában védelemre szoruló, ártatlan áldozatok. Hiszen a történelem során, nem egy pajzs lakóit pusztították el, és gyalázták meg.
Igen. Ezzel áltattam magamat, akárhányszor csak eszembe jutott az ügyem, és annak tisztasága. Hinni akartam benne, talán mindennél jobban, hogy amiért küzdök, amire feltettem az életemet, és amiért annyira lemondást kellet vállalnom igaz, és nemes.
Boa’ren sejtelmesen össze húzta a szemöldökét, és pásztázni kezdte az arcomat.
- Zavarodottságot látok a szemeidben. – Mondta lassan, és jól hangsúlyozva. – Épp olyat, mint aki szívében kételyek vannak. Mi történt veled oda fent?
 Rátapintott a lényegre. Megérezte. Ren mester volt az, akit lehetetlen volt átverni. Azonnal látja az emberen, ha történt valami. Mondjam el neki az aggályaimat? Vajon megértené? Vajon osztaná e a nézeteimet, vagy kiűzne tiltott kérdéseimért?
- Az arcukat látom, amikor lehunyom a szemem. – Elfordítottam a fejemet, talán még féltem is a választól, de Ren mester talán még erre is számított.
- Nagyapád kételyeid hordozod a szívedben, de ne aggódj a te utad tiszta, te kiválasztott vagy. Mi kellhet még több? – Megérintette a vállamat, a szemembe nézett. – Mindannyian kételkedünk, az ilyen sötét órákban. Viszont feladatom van a számodra. Egy körzet keleten, teljesen elnémult, nem tudni mi történ vele. A mai estét itt töltheted el, most még gondjaid nélkül biztonságban hajthatod le a fejed, de holnap hajnalban útnak kell indulnod, hogy megnézd mi történt ott pontosan. – A kezembe nyomott egy borítékot, amin a vörös pecsét még alig száradt meg. – Ezt olvasd el, ha a kételyeid megkísértenek. Számítottam rá, hogy ez meg történik, tudod fiam talán alaposak is a gyanúid, de bizonyíték nélkül a szádat szorosan tartsad, különben az életeddel fizetsz!
Boa’Ren jól játszott a szavakkal, minidig is mestere volt. Én pedig a sorok között olvastam kiválóan, és talán pont ezért voltam én a rendem aduja. Szót értettem az öreg méregkeverővel.
Aznap éjjel,alvás helyett a plafont bámultam, és nagyapám szavai csengettek a fülemben. Lelki ismeretfurdalás gyötör, amikor arra gondolok hogy az utolsó napon amikor még velünk lehetett, a büntetése előtt, én a rendet választottam. Pedig mindig azt zengte, hogy eljön majd az idő amikor a kételyeim eszembe juttatják majd a szavait.
A szavai… mindig élesen a lényegre tért, sosem tudta befogni a száját, és ez okozta a vesztét. Ő nem akarta, hogy elvigyenek Renhez. Mindig gondoskodott róla, hogy minél távolabb legyek a kolostortól, de amikor elvitték a keze lecsúszott a vállamról.
De talán neki volt igaza…

A hajnali napfénynél, a tükörben állva még egyszer jól meg néztem, kivel állok szemben. Az örökös harc a túlélésért és mindaz, amit a szívem rejt megöregített. Valami féle örök szomorúságot ragasztott az arcomra, amitől sosem tudok szabadulni, mindegy milyen környezetben vagyok.
A fekete keretű zöld szememben megszállottság csillogott. Egy olyan ember nézett vissza rám a tükörből, aki már sokat látott.
Fanyar mosollyal felkötöttem a fekete hajamat. Akaratlan megdörzsöltem a bronz szín arcomon a sebhelyet, amit minden reggel megteszek, hogy emlékeztessem magamat a küldetésemre.
Nagyot sóhajtottam arra a gondolatra, hogy most megint fent leszek az én igazi otthonomban, miközben belebújtam a hajszál vékony páncél ruhámba, ami pehely könnyű volt, roppant rugalmas és olyan ellenálló, hogy szinte semmi sem képes át hatolni rajta. Aztán kilétemhez hűen a szerzetesi ruhámat is magamra kötöttem, ami elég viseltes volt már, és hordozta mindazt a halált, kételyt és félelmet, amit nap, mint nap keresztülvágok.
Végére hagytam az utolsót, amit a háború, és a szent célunk megkövetelt. A fegyvereket, amiket érkezésem napján le kellett adnom, és most itt vártak rám a kisasztalon, gondosan, katonásan lerámolva.
Először is felkötöttem a tőröket, majd a szablyáimat a hátamra vetettem, melyek a karom kifinomult meghosszabbításaiként szolgáltak. Fel kötöttem az övemre a bugyraimat, tele minden féle rejtett apróságokkal amik megkönnyítik a haladásomat, és az életben maradást. A végére hagytam a kedvencemet, az orsós íjamat, ami képes ellőni több kilométerre is. Sajátossága, hogy pehely könnyű, és halálosan pontos. Igazi ismérve egy jó szerzetes fegyver repertoárjának.
Röpke egy óra múlva, miután Ren mestert sehol sem találtam elindultam a felszínre. Az út meglehetősen kényelmes, hiszen egy technikai vívmányokban jeleskedő korban nem volt nehéz megoldani a fel és a leutazást. Mivel felszerelkezve már nem találkozhattam a körzet lakóival, ezért a legmodernebb titkos vívmányokkal juttattak ki. A barlangrendszerek, amik az egész földet behallózzák több eldugott bejáratot biztosítanak a felszínről, ahova senki és semmi sem mer bemenni. Nem is véletlen.
A modern liftrendszer kirepített 15 perc alatt a napvilágra. Megkönnyebbültem. Újra szemem elé tárultak a romok, a kopár, narancssárga, és száraz vidékek, és a hőség már azonnal marni kezdte a torkomat, mintha követelné a testem nedvességét. Nem lehetett sokáig bírni a napon, és éjjel sem könnyebbülhetett meg az ember mert akkor meg a hideg és az éjjel vadászó vadállatok tartották örök éberségben a portyázókat.
Nagyot szippantottam, és messzire tekintettem el, oda ahol a narancsszín kopárság, és a tiszta kék ég egymásba örvénylett a meleg levegőtől.
Most, határozottan máshogy láttam a világot. Talán, utána kellene járnom, mi is az igazság. Talán tartozom magamnak annyival, hogy megtudjam mi az igazság… A kezemben tartottam Ren mester levelét, és legszívesebben elhajítottam volna.
Hisz ő nem érti. Nem ő jár itt fent, és osztja a halált és véd valamit, ami időtlen idők óta megkérdőjelezhetetlen. El megyek Keletre. Meg nézem, mi történt ott, aztán majd meg látom mi tévő legyek. De az igazság jár nekem, mert én az igazságra esküdtem fel!
Mire készülök éppen? Kóbor harcossá válok talán? Otthontalan, száműzött lesz belőlem?
Mihez kezdek majd, ha utam végén, kiderül hogy amiért harcoltam hazugság, és minden amit tanítottak nekem csak egy nagy terv része volt? Mi lesz az után? 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés