Csatlakozz te is!

Tűz a nap. Lágy szellő simogatja a fák leveleit, madarak csicseregnek untalan. Itt ülök, de nem tudom, mi tévő legyek. Kellemes zenét hallok a távolból, körülöttem fiatalok és idősek, vidámak és szomorúak, én pedig... Villámként csapott belém a felismerés!

Illetve mégsem. Nem nevezném ezt felismerésnek, inkább csak amolyan megállapításnak. Sokat gondolkodtam azon, vajon a rettegés és a félelem szolgálhat-e valaha jó célt? Megoszlóak a vélemények, valaki szerint igen, míg mások elvetik ezt a gondolatot. Mindenesetre néha-néha jól jön az, ha valaki fél. Óva int, segít abban, hogy a dolgokat kétszer is átgondold, megakadályoz rossz döntés hozatalában, és nem utolsósorban gyorsabban is fut tőle az ember, vagy bármi más, ami ezen a megkeseredett bolygón él.

De miért is morfondírozom ilyesmin? Mégis ki hallott már olyat, hogy egy Dahkta síkbeli démonlényt, egy lidércet az foglalkoztasson, hogy hogyan fordíthatná jóra azt, ami adatott neki? Magam sem értem. Jól emlékszem földi életemre, a valós életemre és nem erre a...nem is tudom, köztes létezésre, halhatatlanságra. Sorozatgyilkos voltam, egy őrült, akit mások halálsikolyai ejtettek mámorba. Így visszaemlékezve olyan idiótaságnak tartom az egészet. Mondjuk tudhattam valamit, mert nem kaptak el, máig nem tudják ki volt az elkövető, pedig rengeteg emberrel végeztem, igazán változatos módokon. Sosem szerettem az egyhangúságot. Aztán persze nyolcvan éves koromban a fiam, aki örökölte az őrületet hátba támadt egy konyhakéssel, és összeszabdalt. Jellemző, milyen ostoba halál...bár remekül példa arra, hogy azt kapod vissza, amit másoknak adtál. Még ha ez kicsit súlyos hasonlat is erre.

Az meg ott mi? Majdnem úgy néz ki, mint egy faun. Soha nem láttam még hozzá hasonlót errefelé. Vajon melyik bolygóról jött ide? Érdekes, néha úgy érzem az emberi fantázia civilizációkat teremt maga köré. Tényleg így van ez?

Most biztosan feltetted magadban azt a kérdést, hogy egy halott - aki annyira azért mégsem halott - miért találgat, hiszen az mindent tud. Tévedés. A teljes tudást nem kapod meg, csak egy bizonyos részét, ami ahhoz kell, hogy boldogulj. Sok életem volt itt, a Földön, az utolsót, mint már említettem, sorozatgyilkosként éltem le. Abban az egy szakaszban vágytam a legjobban a Mennyek országára, ahogyan azt te ismerheted. Amerre jártam angyalkákat rajzoltam, a füzetembe, a betonra, mindenhova. Néha a tetemek hátát is megcsonkítottam, mintha megfosztották volna őket szárnyaiktól, vagy épp ellenkezőleg, szárnyakat karcoltam belé, olykor nem rá, akkor a falra a véréből. Mindenhol úgy ismertek, hogy az „angyali gyilkos”. Életem legnagyobb lehetőségét csesztem el ezekkel a „kicsapongásaimmal”. Végül, mint láthatod, nem lettem angyalka, ami máig egy fájó pont, pedig ezer évek teltek el. Ez alatt az idő alatt özönlöttek ide ezek a mindenféle intergalaktikus lények. Sokkal jobb volt a világ nélkülük, csak a hülyeségüket cipelték ide és nem mást. Gyűlölöm őket. Na  igen, azt tudunk, mi lidércek. Olyan szörnyű tud lenni ez a lét! Ha társaságra vágyom elrohannak előlem...örök magány. Tudom, ott vannak még hasonszőrű társaim is, de higgyétek el, ha ismernétek őket ti sem rajonganátok értük. Elképesztően marhák, eszetlen senkiházik, agyatlan gyilkológépek. Az intelligencia halvány foszlányaival sem találkoztam bennük.

Á, de hagyjuk is őket, nem fontosak. Beszéljünk tovább a lelkekről. Vagy esetleg arra vagy kíváncsi, milyen lesz a világ sok sok ezer év múlva? Nos, megnyugtatlak az emberi ostobaság nem halt ki, ahogyan a faj sem. Gépek mindenütt, mint azt te is sejthetted. Bár, remek páncélokat gyártanak. Most is van rajtam, a kedvencem, egy nagyon új darab. Sötétbarna színű, ultrakönnyű és kifejezetten formás ülepet kölcsönöz. Arról nem is beszélve, hogy golyóálló! Ha érdekelne esetleg, honnan van, természetesen loptam. Jól ismerem a Föld minden zegzugát, sok időt szántam a feltérképezésére. Ja, és igen, nem vagyok az a „gyere és fuss át rajtam” kísértet, anyaggal rendelkezem, nem is akármilyennel. Alakváltó vagyok, a te szemeddel egy tüskés hátú, elpusztíthatatlan fekete paca, egy pár vörös szemmel, aki néha emberalakot ölt és menőzik a lopott páncélban. De nem tehetek róla, unom már hogy folyton fekete legyek.

Miről szólalhatnék még neked ezek után. Néha eszembe jut, hogy elmenjek innen és univerzumot lássak. Hehe, mintha bárhol is szívesen fogadnának egy magamfajta pokolfajzatot. Ám ki tudja, lehet, hogy létezik planéta tele okos lidércféle lényekkel. Á, ez azért mégiscsak butaság...melyik isten teremtene hozzám hasonlót? Ha jobban belegondolok ki is rázna a hideg egy ilyen helytől.

Viszont lényegesen eltértem a fő témától. Jóra használni a gonosz erőit szerintem is képtelenség, mindössze rövid távon tűnhet annak, azonban hosszútávon nem az. De ha már egy röpke időre is helyes lehet, amit teszek, hát akkor így cselekszem. Ha kell, gyilkost ölök, még mielőtt az lecsapna, tolvajt buktatok el menekülés közben, vagy drogtelepeket robbantgatok (igen, az ilyesmi ma is kelendő...van, ami sosem változik).

-Ott van, az a mocskos tolvaj!

Ajaj, azt hiszem mégiscsak feltűnt az a lopott páncél valakinek. Rám szabadítottak néhány elszánt darazsat is (robotrendőrök, zárójelbezárva), úgyhogy most ideje lenne nekem is futnom. Jól hallottad, futni fogok, elpusztíthatatlan lidérc létemre. El sem hinnéd, mekkora móka néha egy kicsit nem halhatatlannak lenni! Bváháháhá!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés