Csatlakozz te is!

     Tűz a nap. Lágy szellő simogatja a fák leveleit, madarak csicseregnek untalan. Itt ülök, de nem tudom, mi tévő legyek. Kellemes zenét hallok a távolból, körülöttem fiatalok és idősek, vidámak és szomorúak, én pedig… Villámként csapott belém a felismerés!

     Valami történt… valami, amit nem tudok megmagyarázni… valami, ami megváltoztatott mindent… még ezt a tájat is… de mi? Mi lehet az, ami úgy forgatja fel az emberek életét, hogy észre se veszik? Vagy inkább KI lehet az, ami úgy forgatja fel az emberek életét, hogy észre se veszik? Bennem lenne a hiba? Egyáltalán hol vagyok? Vagy hogy kerültem ide?

     Hasonlít az otthonomhoz, de valamivel másabb… ez lenne a baj? Hogy nem is otthon vagyok? Elképzelhető… de akkor sem értem teljesen…

     Az egyik pillanatban a kertben ücsörgök, aztán… aztán egy nő hajol fölém, arcán az aggodalom. Aztán bejön egy kislány és egy korombeli fiú. Mindkettőjüknek barna a szeme és a haja is, mint a nőnek, de amíg a lány félénken méreget, a fiú segítőkészen odamegy az asszonyhoz és valamit a fülébe súg… biztos az asszony gyermekei…

     A fiú kimegy, majd visszajön és valamilyen üveget ad az asszonynak, aki az üvegből valami édes szirupot nyom a számba… pfuj! Ezután nem sokkal megint visszaalszok…

     Amikor felébredek, már csak a fiú volt ott. Elkezdett beszélgetni velem, majd amikor már jobban éreztem magam, kihozott a parkba. Amikor pár perce elment, azt mondta, hogy hoz valamit inni. Remélem, most már hamarosan visszajön…

- Na, itt is vagyok! – szólal meg a hátam mögül, majd leül mellém a fa alá. – Kólát vagy ásványvizet?

- Ásványvizet – mondom majd elveszem a felém nyújtott üveget.

- Mi a baj? – kérdezi.

- Nem emlékszem semmire! – mondom letörten. – Még a nevem sem tudtam neked megmondani!

- Még én sem mutatkoztam be! A nevem Alex.

- Háát, amíg az én nevem nem jut eszembe, addig hívj ööö…

- Nelli?

- Ok! Akkor hívj Nellinek! Ez még tetszik is!

     Ezután még beszélgettünk egy sort és aztán visszamentünk hozzájuk. Alex felment a lépcsőn, majd int, hogy kövessem. A szobájába megyünk, majd az íróasztalhoz lép, és elővesz belőle valamit. Pontosabban valamiket: egy albumot és egy nyakláncot, rajta egy medállal.

- Ezeket ott találtam, ahol téged!

- Ezt nem értem…

- Valahonnan menekülhettél, mert ezeket találtam csak nálad! A Nelli név mindkét tárgyon szerepel, ezért tanácsoltam ezt.

     És tényleg! Mindkét tárgyon ez állt: „Nelli”. Belenézek az albumba, ahol meg vannak nevezve a fotókon az emberek. Az első képen megkeresem a feltételezet nevemet, majd jól megnézem a lányt: enyhén hullámos, vörös haj, zöld szem és… és macskafülek! Keresek egy tükröt, majd belenézek. Ugyan az az arc, szem, haj, de sapka van rajtam.

- A sapkát én adtam – szólal meg hirtelen Alex.

     Félve leveszem, és a fülek is ott vannak! Aztán mintha valaki fejbe csapott volna, olyan érzés tör rám, térdre esek és visszatérnek az emlékeim!

     Ott ülök a házunk udvarában, kezemben az albummal és azt nézegetem. Kijön a húgom, Nina, aki annyiban különbözik tőlem, hogy kék a szeme, majd elkezd beszélni arról, hogy milyen szép ruhát talált az esküvőhöz, ahol koszorúslány lesz. Ekkor még nem sejtettem semmit. Aztán apa és anya áll elém, mosolyognak, és közlik, hogy férjhez megyek egy hét múlva a polgármester fiához! Erre én kiakadok, elrohanok a szobámba, előszedem a nagyi ajándékát, amire az van írva, hogy vészhelyzetben vegyem elő. Belenézek és látom, hogy egy kulcs van benne. Mikor megnyomom a kulcs közepén lévő gombot, egy rakétához hasonló szerkezet emelkedik ki a hátsóudvar közepén. Elreteszelem az ajtóm, kiugrok az ablakon, beülök a járgányba, megnyomok egy gombot, megnyílik egy féreglyuk, ami beszippant és egy park eldugott részén érek földet. Észreveszek három férfit, akik ez után elkezdenek üldözni. Futok kifelé, de megbotlok egy fa gyökerében és felsikoltok. Aztán feltűnik egy barna hajú fiú, elveri a „bandavezért”, mire a másik két fickó elrohan. A fiú a fejemre húz egy sapkát, majd a kézbe vesz, én pedig elájulok. Innen már emlékszem, mi történt.

- … Nelli!… Nelli!… Nelli jól vagy? – mikor felnézek, Alex térdel mellettem, én meg a vállára borultam! Jaj!

- Emlékszem… - ennyit tudok kinyögni.

     Alex feláll, majd felsegít engem is, az ágyához kísér, én leülök, még mindig magam elé bámulva, Alex kirohan, majd hamarosan egy pohár vízzel tér vissza.

- Parancsolj! – nyújtja felém.

- Köszi! – veszem el a poharat.

- Ennyire megviseltek az emlékeid? – kérdezi bűnbánó arccal. – Ha tudom, hogy ez lesz, még nem mutatom meg!

- Semmi baj! És kösz mindent!

- Szívesen! Az a három barom a húgomat is üldözőbe vette nemrég. Feljelentettük őket, de eddig nincs semmi látszata. Mit derítettél ki?

- Nos: a nevem Nelli. Egy ezzel párhuzamos dimenzióból jöttem, ahol az emberek DNS-e állati DNS-sel keveredet, hogy hogyan, azt nem lehet tudni, de ebből az okból vannak macskafüleim. Van egy Nina nevű húgom, aki szinte ugyan úgy néz ki, mint én. A nagymamámtól kaptam egy rakétát, azzal jöttem ide. Azért menekültem el otthonról, mert aznap a szüleim közölték velem, hogy férjhez megyek a polgármester fiához, akit amúgy utálok! Meg szerintem alap, hogy a fiú meg a lány először járnak, utána a srác megkéri a lány kezét, utána meg egy-két hónap múlva egybekelnek, nem? Nem egy héttel az esküvő előtt szólnak a lánynak, amikor már minden el van döntve! Szerintem már a ruhám is megvan!

- Szóval ez viselt meg ennyire?

- Ühüm!

- Ugye nem olvastad a Rómeó és Júiát?

- Az mi?

- Egy Shakespeare-dráma.

- Várj, az az, amikor a két ellentétes házból származó fiatal egymásba szeret, majd öngyilkosok lesznek?

- Igen. De ugye te nem tervezel semmi ilyet?

- Dehogy! Azért nem vagyok olyan hülye!

- Amúgy hány éves vagy?

- Tizenhat. Te?

- Tizenhét.

- Meg aztán, idősebb is vagyok a Capulet-lánynál!

- Ja. Most mihez kezdesz?

- Nem tudom! Ha hazamegyek, férjhez adnak, ha itt maradok, akkor a füleim miatt valamelyik kísérletező központba kerülök, vagy a cirkuszba!

- És ha el tudnák tüntetni az állati DNS-t, akkor sem maradhatnál? – kérdezi valaki a hátunk mögül.

- Anya, Lilla, hallgatóztatok? – kérdezi felháborodottan Alex.

- Semmi baj! – nyugtatom meg.

- Ok.

- Nos? – kérdezi Alex anyukája.

- Az lehet, hogy működne… csak hogy fogjuk kivitelezni?

- A te dimenziódban? – kérdezi Alex.

- Végül is, lehetséges…

- Meg kell próbálni! De ha nem sikerül, akkor így maradsz itt. Jó?

- Jó!

- Akkor induljunk!

- Rendben!

- Nem akartok vacsorázni?  

Köszönjük, de nem! Sietnünk kell! – mondom, majd megragadom Alex csuklóját és elkezdem húzni kifelé.

     A házuktól a parkig rohanunk, majd gyorsan megkeressük a rakétát. Épphogy beleférünk mindketten, olyan kicsi.

  - Kapaszkodj! – parancsolok rá Alex-re. Miután megfogta az ülésem támláját, beindítom a gépet és elkezdődik az utazás. Két perc alatt oda is érünk. Elrejtem a járgányt, és megint rohanunk.

  - Hova megyünk? – kérdezi Alex.

  - A kórházba! Ismerek valakit, aki talán tud segíteni!

     A nagy, fehér épület előtt viszont leblokkolok.

  - Mi a baj? – kérdi.

  - Mi van, ha valami balul sül el?  - kérdezem hisztérikus hangon.

  - Attól én itt leszek veled! – mondja, majd gyorsan átölel és megcsókol! Mikor elenged, hátrább lép egy kicsit, úgy kérdezi – Na?

  - Mehetünk! – mondom, mintha újjá születtem volna!

     A DNS osztályra érve észreveszem azt, akit keresünk.

  - Doktor úr! – kiáltom.

  - Nelli! – szalad ide a doki. – Hol voltál?

  - Hosszú… Doktor úr, ő itt Alex, egy párhuzamos dimenzióból!

  - A barátod?

  - Háát, úgy is mondhatjuk.

  - Én sem szívlelem azt a kölyköt, akit a szüleid választottak neked, úgyhogy… Miben segíthetek?

  - Az állati DNS-t szeretnénk eltüntetni Nelliből. Tudna segíteni? – kérdezi Alex.

  - Hát, nem tudom… megpróbálhatjuk!

  - Köszönöm! – kiáltok boldogan.

  - Igazán nincs mit! Kövessetek!

     A doki bekísér egy szobába, majd leültet. Valamit programoz, majd Alex mellé lép és beindítja a gépet. Először furcsa bizsergést érzek, ami folyamatosan terjed egészen a lábujjaimig. Aztán ez a kellemes bizsergés átvált először tűszúrásszerű fájdalommá, majd égető érzést érzek, mintha belülről égnék el. Hirtelen felkiáltok.

  - Állítsa le! – szól a dokihoz Alex.

  - Az lesz! – mondja a doktor, majd elkezdi nyomkodni a gombokat.

  - NE! – kiáltok rá.

  - Nelli, ez nem fog sikerülni! – mondja a doktor.

  - De… - kezdem, de Alex közbevág.

  - Állítsa le most! Nelli! Hidd el, mindent megpróbáltunk, de nem megy! Ennyi! Vége van! Érted?

  - Igen – mondom.

     A fájdalom enyhülni kezd, majd ahogy jött, úgy el is tűnik a bizsergés is.

  - Sajnálom! – mondja a doki.

  - Semmi baj – mondom, miután Alex megfogja a kezem.

  - Azért köszönjük! – mondja Alex.

  - Remélem, azért boldogok lesztek!

     Ezután Alex elvezet a szüleim házához, ahová a rakétát rejtettem el.

- Nelliiii! – ugrik Nina a nyakamba. – Hol voltál? És ki ez a srác?

- Nina, bemutatom Alexet, Alex, ő itt a húgom Nina!

- Szia!

- Hello! Szóval Nina. Szép neved van!

- Kösz! Na, hol voltál?

- Tudod, nem akarok férjhez menni, ezért leléptem, és Alex segítet nekem.

- Szóval ez a fiú felelős a lányom eltűnésével kapcsolatban? – hallom apa hangját. Jaj!

- Apa, figyelj, nem úgy értettem! Ő vele ott találkoztam, ahova mentem! Nem ő szöktetett meg!

- Ki vagy te, fiú?

- Alex.

- Szóval Alex. Mit csináltál a lányommal?

- Én? Megmentettem három banditától, majd otthon az anyámmal és a húgommal ápoltuk, amikor megsérült!

- Na, ne nevettess! Egy ilyen srácnak ez lenne az első gondolata, hiszem, ha látom!

- Apa, tényleg ez történt!

- Te fogd be, és mars a szobádba!

- NEM! Elegem van, hogy folyton helyettem dönt mindenki! Elég volt!

- Ne feleselj, mert a szüleid vagyunk! – szállt be a vitába anya is.

- De én nem akarok férjhez menni ahhoz a tuskóhoz! Ki nem állhatom!

- Rendben van! Tudod mit? Menj el a kis haveroddal és ne is lássalak! Kapsz öt percet, hogy összepakolj, aztán tűnés!

- Rendben! – mondom, majd beugrom az ablakon, összeszedem a ruháimat, könyveimet, a zenelejátszómat, meg minden holmimat, kidobálom a bőröndöket, majd én is kiugrom. Felszedem a cuccaimat, berakom a rakéta csomagtartójába, és még egyszer visszafordulok. Nina jön oda hozzám.

- Vigyázz magadra, jó? – mondja.

- Jó, na szia!

- Szia!

     Ezután intek a szüleimnek, majd Alex-szel együtt visszamegyünk hozzájuk.

- Hát, ez nem jött össze – mondom.

- Hát, ez nem – mondja, majd hosszan megcsókol. – Azért én így is szeretlek!

- Én is téged! – mondom.

5 évvel később…

     Azóta eltelt öt év és 21 éves lettem. Kibékültem a szüleimmel, leérettségiztem az itteni anyagból, – hogy hogyan, azt ne tőlem kérdezze senki, de annyit elárulok, hogy jó tanárom volt – fősulira járok, ja és ma van az esküvőm! Az öt évvel ezelőtti majdnem esküvő és e között az a különbség, hogy azzal kötöm össze az életem, akit szeretek. Alex-szel. Ja, és még a macskafüleim is megvannak!

     Nos, az egész ceremónia mesés, és minimum harminc tucat lepkét engedtek szabadon az után, hogy kimondtuk a két igent.

     De ez nem lényeges. Csak egy a biztos: hogy boldog vagyok, és, hogy a többit a jövő eldönti majd…  

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés