Hirtelen jött, s rögtön éreztem,
Egy évszak ideje megint elérkezett.
Napról napra jött felém, s
Nemrégiben egy mezőn utolért.
Nem kértem tőle egyebet,
Csak hozza azt, mi nekünk kellhet.
Nem kellet kérni, hozta rendesen:
Zöldet, virágot és a meleget.
Így egy szellő ment el mellettem,
Mely átjártatestemet,
S lassan hátrafordulva nézem:
E virágmintás mező virágainak bimbója nyílt széjjel.
A tulipán, az árvácska és ibolya már nyílt is széjjel,
De e szellő kevés volt a mező gyönyörüségéhez.
A fák mögötti madaraknak jött el az ideje:
Egy tavaszi köszöntő, s már a mező is szebb lett.
A szellő ment tovább, fel az égre,
És a komor szürke felhőket küldte szerte-széjjel.
Szememben egy harsány vonal jelent meg,
Mely tükörképét az év első napsugarának, kék egének fényét mutatta meg.
Tovább a mezőn, a fák rügyei megrezzentek
S ágaikon apró zöld foltok jelentek meg.
Ezzel véget ért a fáknak szünete,
És pillanatokon belül ők is rügyeztek.
A mező melletti erdőben a régi falevelek felemelkedtek,
S egy erős szél ideszálította a leveleket.
E öreg levelek megálltak pár méterre előttem,
És a szellő ember formába öntötte őket, s ezt közölte velem:
Kék az ég, süt a nap, virágok bimbóznak, a fák rügyeznek,
S ezzel a munkámat, mint mindig, ismét elvégeztem.
Ezzel a gondolattal az új évszak ment tovább a üres lakatlanba
S e évszaknak a neve nemmás, mint a Tavasz.
Tavaszi vázlat
Veteránná aszik az alvadó halál
a létezés szanatóriumtavaszán.
Előkeverednek pozitív fiolák
a Szentlélek metróalagútjain át.
Virágmintás mantrák arról, hogy nagyon szép:
csízt vicsorítanak a szingli remeték,
hogy gyógyszertár a terasz küpriszillata
nárciszélet hódít és könnyű éjszaka.
Unkakórus súgja, hogy holnap elérem
s rózsaszál a halál, fügefa, szemérem.
Jácintlila fröccsen, tücsökszóló húzza
kizöldül a psziché harmatján a moha.
Pipacshorda sál az autópálya nyakán
fejfákkal vegyül az élet szopránján.
E "Lenni kell vagy sem"-operett premier
szexin átriszál mely hatalmas csúcssiker.
Definiálhatatlan pirula a lét
pozitív tónusu ha nyitnikék az ég
és titokban talán tulipán feketén
Isten rendel a rétek műtősköpenyén.
Belefagyott már a nyál a számba,
Véget ért a medve téli álma.
A mezőn is ballag már a paraszt:
- Adj Isten Pista! Itt a tavasz!
Pista már a nyolcadik sörét issza,
Döcögne a kocsmába szélsebesen vissza.
Zöldül már a természet a mező fölött,
Mint Pista bácsi feje két hányás között.
A húsvét is beköszönt már mindjárt,
István alsója virágmintás.
Abból önti nyakon ünnepkor a Marit,
Nem őt szereti az, hanem a Palit.
Szerelem évszaka a tavasz,
Örül neki minden paraszt.
Öröm, s ujjongás a javából,
Pár hét, s folyik a víz a gatyából.
Utcán hever a sok döglött béka,
Emberek is lábuk alá nézhetnének néha!
Csicsergő madarak, idilli képek,
Tavaszról valld be, ez ugrik be néked!
Tartogat ám az még rengeteg szépet,
Versemet talán kissé betegnek véled.
Feltűnt már a nap a horizonton,
Felragyog az ég, s ezen a ponton
A nagy rét újra magára ölti
Virágmintás zöld ruháját, földi
Csodák ezrei tűnnek fel ébren
A határ nélküli messzeségben.
Figyeld most az esthajnalcsillagot,
Hamarosan eltűnik, a halott
Hideg, zord telet követve hessen,
Hogy estére újra eljöhessen.
Fehér hópehelyként világított,
Mostanra már a nap világít ott.
Gólyáink hazatértének hírét
Sárga virág jelzi. Édes ízét
Epernek még nem lehet érezni,
De tavasz illata már vérezni
Nem enged szíveket. Kis pacsirta
Énekét nincsen, aki megírta.
Én megírnám énekét, ha tudnám,
Miért nincsen pacsirta a tundrán,
Hol most még hólepte tájak vannak,
S hol még a híre is nagy a fagynak.
Talán mégis van ott, nem tudhatom,
Azt sem, a dalt miként írhatom.
A tavasz itt van, télnek nyoma sincs,
Színek, illatok és tengernyi kincs,
Mely szememnek, fülemnek, lelkemnek
Mindenképpen kellemes. Lehetnek
Utálói csodás kikeletnek?
Kellemes szellő lengi körbe testem,
finom meleg érzés járja át a lelkem.
Ébred a természet, megjött a tavasz,
kellemes, de mégis fojtanak a szavak.
Eme csodás évszakról szomorú emlékek,
szomorú emlékek, melyek velem itt élnek.
Mikor legutóbb jött, megérkezett hozzám,
a boldogság távoli reménysugár volt már.
Szomorkás tavasz volt, fájdalmas versekkel,
egy fiatal, kicsi szív tele volt tervekkel.
De összetört lelkem, a tervek elszálltak,
utat kellett engedni egy szép új virágnak.
Tellt az idő, s most új tavasz köszönt,
ma már ismét várhatom a virágözönt.
Zöldellő fák, madárka hadak,
a világ színes lett, és dalolnak a szavak.
Vázámat színpompás tulipánnal díszítem,
virágmintás ruhámat újra előkészítem.
Szellő és madárka dúdolják dalukat,
én csak állok, s hallgatom szép szavukat.
Énekük hangja lassan átjárja lelkem,
amit üzenni kívánnak már megértettem.
Ahogy eljött a tavasz és a nap is ragyog,
Úgy új reményt kap minden emberi szív valahogy.
2010.04.04. 21:53
Scintilla
scintilla @ heroin.hu
A kis kertész ódája a tavaszhoz
Reggel volt még, bús reggel,
Hót és szélfúvást szolgáló pincérnő,
Március elsejére virradt a vekker,
Vidám énekkel zengő ébresztő: - Messze még a tavasz,
Messze még a jó idő.
S mi dolgoztunk serényen,
Felástuk a fagyos földet,
Szorítva kis ásónk keményen,
A világ ölébe ültettünk zöldet,
Noha fölénk felhő görnyedt,
S sugallta borús üzenetét: - Messze még a tavasz,
Messze még a jó idő.
Kitartottunk, s lám megérte,
Imánk meghallgatásra talált;
Az első fuvallat kertjeink elérte,
Szellő hátán hozva éledő dalát: - Közel a tavasz,
Életet fakaszt!
S közel a jó idő.
Ás, ás, ás a kertész,
Pozsgás arca, boldog mosolya,
Bú és bánat menten elvész,
Mint gyorsan párolgó pocsolya,
S ontja magából a természet
minden pórusa: - Eltűnt a tél, elvitte az enyészet,
Virágmintás mezők csodás tónusa
szívedbe tavaszt fest.
És forradalom zúg odakint,
És a szíveknek mélyre nyúló odvában,
Kis kertész a kezére rátekint,
És boldogságot lel körme alá ragadt koszában.
De hejj, boldogságán osztozna ha lehetne,
Kis kertészlányt maga mellé vehetne,
S együtt virulnának, míg virágzik a sok tavaszi virág: - Hozz még boldogságot, hozz még derűt miránk,
S hozz szerelmet, zsongást az egész világra,
Ne búsítson minket csodásságod hiánya,
Kicsi szívünk feléd ódát fakaszt;
Szeretünk, szeretünk tavasz!
Figi verse
Hirtelen jött, s rögtön éreztem,
Egy évszak ideje megint elérkezett.
Napról napra jött felém, s
Nemrégiben egy mezőn utolért.
Nem kértem tőle egyebet,
Csak hozza azt, mi nekünk kellhet.
Nem kellet kérni, hozta rendesen:
Zöldet, virágot és a meleget.
Így egy szellő ment el mellettem,
Mely átjárta testemet,
S lassan hátrafordulva nézem:
E virágmintás mező virágainak bimbója nyílt széjjel.
A tulipán, az árvácska és ibolya már nyílt is széjjel,
De e szellő kevés volt a mező gyönyörüségéhez.
A fák mögötti madaraknak jött el az ideje:
Egy tavaszi köszöntő, s már a mező is szebb lett.
A szellő ment tovább, fel az égre,
És a komor szürke felhőket küldte szerte-széjjel.
Szememben egy harsány vonal jelent meg,
Mely tükörképét az év első napsugarának, kék egének fényét mutatta meg.
Tovább a mezőn, a fák rügyei megrezzentek
S ágaikon apró zöld foltok jelentek meg.
Ezzel véget ért a fáknak szünete,
És pillanatokon belül ők is rügyeztek.
A mező melletti erdőben a régi falevelek felemelkedtek,
S egy erős szél ideszálította a leveleket.
E öreg levelek megálltak pár méterre előttem,
És a szellő ember formába öntötte őket, s ezt közölte velem:
Kék az ég, süt a nap, virágok bimbóznak, a fák rügyeznek,
S ezzel a munkámat, mint mindig, ismét elvégeztem.
Ezzel a gondolattal az új évszak ment tovább a üres lakatlanba
S e évszaknak a neve nemmás, mint a Tavasz.