|
Vég és kezdet
Az ősz az elmúlás.
Ez annak is nyilvánvaló lehet, akinek a figyelmét nem kötötte le az irodalomórai toposz-elemzés; ez az érzés ott van a levegőben, és az ember csontjáig hatol. Nem csak abban merül ki, hogy a növényzet üde zöldjét kopárság váltja fel, sem pedig abban, hogy a vándormadarak messzi, egzotikus tájakra költöznek a szutykos, hideg hónapok elől. Van benne valami más, valami elemi, amely néhányak tetszését elnyeri, másokat a melankólia fojtogató feketelyukának szélére taszít.
Én indifferens voltam. A hideg nem rossz, legalább józanít, a levelek majd visszanőnek, a gólya pedig úgyis ugyanazon a villanyoszlopon fog fészkelni jövő tavasszal, ahol eddig is, ott, a templom előtt, nem messze a buszmegállótól. Az őszi buszon töltött ingázásokban egyébként is akadt valami levertségében rezignált érzés, mintha egy örök Hallmark-drámát figyelt volna az ember az ablaküvegen át.
Az őszi elmúlás számomra egy jelenségben teljesedett ki. Minden alkalommal, mikor a távolsági busz megállt az egyik kis faluban reggelente, az utcafrontot figyeltem. Ott, épp a megállóval szemközt, egy kutya ült minden egyes reggel a kerítésen belül, hűségesen, ebekre jellemző kitartással. Minden egyes reggel, volt bár verő napsütés vagy csendesen szállingózó hó, egy idős néni járt arra, tarka-barka kendőben, gyalogosan, évek súlya alatt görbülő háttal és csoszogó léptekkel, ahogy azt megszokta az ember egy bizonyos kor felett. S kivétel nélkül minden alkalommal, a néni megállt a háznál, a kutya pedig az örömtől egész testét csóválta a farka helyett, felugrott a kerítésre, és a rozsdás vasak között nyújtogatva busa fejét próbált még több simogatást kérni.
Találtam ebben valami egészen lenyűgözőt, és nem csak azért, mert szerettem a rendet, a pontosságot, a néni pedig mindig a megszokott időben jelent meg, valószínűleg a kisbolt felé igyekezvén. Akadt az idősek és kisállatok közti kapcsolatban valami más, egyfajta fiatalos lendületet kaptak tőle, és hirtelen nem számított sem a reuma, sem a porckorong-sérv, csak az hogy valaki örül a közelségének, az érzést pedig viszonozza.
Egy idő után a kutya és a néni a napi rutin része lett, és már nem is annyira észrevettem, mint egyszerűen láttam. Ami ilyenkor feltűnik az embernek, az nem az ottlét, hanem annak hiánya; és néhány év után nekem is ezzel kellett szembesülnöm: a néni nem jött, márpedig a néni mindig jött, talán két percet késett, talán néhánnyal korábban érkezett, de mindig ott volt. A kutya is tudta ezt, és némán osztoztunk az értetlenségben. Miért nem jött a néni?
Aztán kicsit később megtudtam, hogy az öreg hölgy elhunyt. A kutya ezt már nem tudta. Hetekig várta, néha nagy mancsaival a kapu rácsaira támaszkodott, vagy a levegőbe szimatolt, várva, hogy az a puha, ráncos kéz a fülét vakargassa, és beszéljen hozzá, amelyet talán nem ért, de érzi, hogy szereti őt. A kutya várt, a nyár lassú búcsújának melegével töltött első hetek után megérkezett az eső és a hideg és a kutya didergett, de nem tágított. Hol a néni?
Az ősz az elmúlás.
A néni soha többet nem jött. Helyette azonban valami mást láttam meg, a buszra felszállni akaró, gyülekező emberek tömege mögött: egy kisfiút, aki a közeli városban idén kezdte a tanévet. Egy palacsintát evett, amelyet az édesanyja reggelire készíthetett neki, a tömegtől kicsit hátrébb, a nénire váró kutyát nézegette. Hogy a kutya a fiút nézte-e, vagy a palacsintájából a betonra hulló kósza lekvárcseppet, azt nehéz volt megállapítani, az ezt követő mozdulat azonban kristálytisztán kivehető volt az ablakra kiült párán túl is: a fiú a kutyára pillantott, aztán a palacsintája maradékára, majd a gyerekekre jellemző meggondolatlansággal és végtelen bizalommal lépett az eb felé, és felé nyújtotta a darabkát. A kutya előbb óvatosan megszaglászta, majd miután a kisfiú még közelebb lépett hozzá, biztosítván szándékáról, elvette és boldogan elrágcsálta; amit viszont ennél is szívesebben fogadott, az a suta simogatás volt, melyet ezután kapott a fiútól.
A kisfiút ettől kezdve minden reggel a kerítés mellett találtam, ahogy a kutyához beszél, nevet és simogatja, Ő pedig a farkát csóválva nyalogatta a kezét, ha érte.
Az ősz az elmúlás.
De valahol új kezdet is, azt hiszem. Nem?
írta: Kaya
|
Súgó
Friss hozzászólások
Nagyon tetszett ez a történet. :)
Úgy gondolom, nagyon jól átadta az ősz, a vég és a kezdet érzését, és ez a kis jelenet, amelyet leír, teljesen hétköznapi, de valahogy mégis érdekes olvasni.
A vége pedig igazán frappáns lett szerintem.
Köszönöm, hogy olvashattam. ^^