|
A palacsinta elmélet
- Amikor kicsi voltam mindig azon gondolkoztam, hogy vajon más élete milyen. Mennyiben különbözik egy másik korombéli gyerek élete az enyémtől? Vajon ők is annyira szeretik a kakaós palacsintát, mint én? Vagy csak valamilyen csodabogárnak születtem? Esetleg más a szilvalekvárost preferálja? És a kislány az utca végén? Ő milyet eszik? Talán más fajta gyümölcs lekvárosat szeret…, egyáltalán kedveli a palacsintát? - Ezek a kósza gondolatok úgy szálltak át a fejemben, mint egy vándormadár a szülőfalum felett. - Persze mindenkinek kell egy kis kikapcsolódás néha az életben, és miért is ne gondolhatnánk bele más palacsinta-preferencia rendszerébe? Igazán megnyugtató téma tud lenni és hát épp vezetés közben mi más is juthatna az ember eszébe.
- Miért nem az utat figyeled inkább? – kérdezte kibillentve a palacsinta elméletből.
- Egy idő után, amikor már ezredjére mész végig ugyanazon a vonalon, akkor már szinte csukott szemmel is eltalálnál a célállomásra. Ez így van sokszor velem is, szinte már része a napi a rutinomnak – válaszoltam.
- Mi másra szoktál még gondolni? – tett fel egy újabb kérdést.
- Badarságokra. Úgyis csak kinevetnél.
- Azért vagyunk itt, hogy megoszd azt, amire gondolsz. Vagy ami éppen eszedbe jut – mosolygott rám bátorítóan.
- Falu vagy város? Te hol nőttél fel? Én egy kis faluban, tudod… vegyes érzelmek kötnek ahhoz a helyhez, egy részben szeretem, de a másik felem meg… soha többet nem térne oda vissza. De tudod miért? Mert annyira befásult volt az egész, mintha az összes lakosnak ugyanaz lenne a napi rutinja a hét minden napjára. Felkelni, dolgozni, lefeküdni. Semmi köztes állapot nem volt, kivéve a vasárnapokat, de én nem akartam ebbe a mókuskerékbe bekerülni. És tudod, hogy miért volt a hét utolsó napja mindig más? – Felpillantottam rá, és vártam, hogy tippeljen.
- Hívők voltak a falusiak? – nézett a szemembe.
- Igen. Teljes mértékben. Vasárnap fél 11-től csak azt lehetett látni, hogy a fej kendős idős nénik elindultak gyalogosan a templomba, és egy ideig távol voltak. De én ezeket a dolgokat sosem értettem. Egyszer voltam templomban, óh, nem… Kétszer. Az első alkalom az volt, amikor megkereszteltek, a második pedig az, amikor a nagymamám elrángatott. Bár őszintén szólva… szörnyen éreztem magam.
- Mitől? – húzta fel a szemöldökét.
- Egyszerűen nem éreztem, hogy én ebbe a közösségbe beillenék. Ráadásul mocskos hideg volt bent a templomban és szinte a fogaim is össze-összekoccantak, majd egy órával később dideregve siettem be a lakásba, hogy kicsit is felmelegítsem a csontig átfagyott testem. Meg amúgy annyira… lepukkant volt. Persze, tudom, nem szép dolog ilyet mondani Isten házáról vagy, mi, de a falról helyenként hiányzott a vakolat és még a csövek is rozsdásak voltak. És nem értem, hogy ez, hogy nem tűnt még fel senkinek. Hogy miért nem aggódtak az emberek azon, hogy egyszer csak összedől az egész.
- Talán a hit összetartotta. – Felnevettem.
- A hit? – Kacagtam tovább.
- Dehát te nem hiszel? – tette keresztbe a lábát.
- Ne érts félre, nincs problémám azokkal, akik hisznek ebben az egészben, de mégis mi értelme van? Áltatni magunkat, hogy valaki majd vigyáz ránk, ha épp beüt a baj? Nem látom valószínűnek, hogy valaki mindig az utunkat fogja simítgatni. Ha valaminek történnie és lennie kell, az úgy is lesz.
- Tehát sors párti vagy – jelentette ki.
- Valahogy… ezt sem mondanám – ráztam meg a fejem. – De inkább hanyagoljuk a témát. Hülyeség az egész. Amúgy, azt sem értem, hogy mégis mit keresek én itt. Basszus beszélgetünk és te közben jegyzetelsz, írsz holmi gondolatokat arról, hogy mennyire elfuserált vagyok. Képzeld el, hogy mennyivel másabb lenne ez a beszélgetés, ha inkább egy pohár bor mellett történne, vagy egy kakaós palacsinta mellett. Nem sokkal másabb lenne? Talán akkor nem ítélkeznél felettem.
- Úgy gondolod, hogy nekem az a szerepem, hogy elítéljelek?
- Dehogyis.. Nem a tárgyalóteremben vagyunk, én nem egy vádlott vagyok, ahogyan te nem bíró vagy. De tudod… mégis kialakul benned egy olyan kép rólam, ami másban nincs meg. Veled megosztok minden kis apró gondolatot, míg más csak egy felszínt lát, és ez egy bizonyos szintig megrémiszt. Megijeszt a gondolat, hogy azzal az emberrel, akinek a neve előtt ott áll a Dr. kifejezés sokkal nyitottabban beszélek, mint azokkal, akik már évek óta ismernek. Vagy az is lehet, hogy nem a Dr-i cím teszi ezt, talán gyerekkorodban neked is a kakaós palacsinta volt a kedvenced, és egyszerűen egy jó és titkos kapcsolat alakult ki azok között az emberek között, akiknek ez volt a legkedvesebb desszertjük. De mindegy is… az időnk már úgy is lejárt, nemde? Majd jövőhéten találkozunk, Doki. És, igen… tudom, nem fogom elfelejteni bevenni a gyógyszereimet. - Felvettem a kabátomat, elbúcsúztunk egymástól, bár a viszontlátás úgyis hamar be fog következni.
írta: Jessie
|
Súgó
Friss hozzászólások