|
Ajándék
A reggeli napfény álmosan simított végig a szobán. Fél szemmel már ébren voltam, de megmozdulni nem volt még kedvem. Kábult, jóleső érzéssel csodáltam az ágy másik oldalán púpozódó takarókupacot. Tekintetemmel lassan, szívemben egyre melegedő nyomással haladtam felfelé a tornyosuló anyaghalmon. Mikor elértem a legmagasabb pontra, a fejemmel egy szintben, s akkorát dobbant a szívem, hogy attól féltem, akár harangzúgásnak is beválna. A szőkésbarna hajú bozontos fej látványa mosolyt csalt az arcomra, s ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy szorosan odabújjak hozzá. De nem akartam felébreszteni. Imádtam nézni mikor alszik, olyan mélyen, hogy talán a „harangzúgásom” sem tudná kirobbantani az ágyból. Elmosolyodtam. Igen, Lilla igazi álomszuszék volt, ha munkamentes napokról volt szó. Bár egyéb napokon inkább hurrikánként vágtázott át mindenen, de szerencsére nem mindenkin.
Kitekintettem az ablakon keresztül látható színtiszta kék égboltra, melyen csupán néhány kósza bárányfelhő kóborolt. Gondolataim elkalandoztak, az elmúlt egy év történései peregtek le pillanatok alatt. Az, hogy vajon miért épp most mélázok az elmúlt időszak eseményein egyértelmű volt. Épp egy év telt el azóta, s az első kerek évforduló ideje elérkezett. Azt hittem ennél boldogabb nap kevés adódik az ember életében, de mint később kiderült tévedtem. Nagy-nagy szerencsémre. Vajon mindenkinek – aki hisz benne - ennyit jelent ez a nap? Vagy csupán szerencsés véletlenek egybeesése? Ki tudja? Nekem, tudom mit jelent és csak ez számít, mert – minden, amit megéltem -életem legszebb napjává tette a Valentin-napot.
Ahogy visszapillantottam kedvesemre, egy mosolygó szempár köszöntött. – Jó reggelt. –mondta és lágy kezével finoman végigsimított arcomon. Jó reggelt, álomszuszék. – válaszoltam és odahajolva ajkaihoz, édes csókkal üdvözöltem. –Boldog Valentint. – suttogtam a fülébe, emlékeztetve a mai nap fontosságára, s igyekeztem bejelentésemhez meglehetősen komoly képet vágni. Elnevette magát. – Hihetetlen vagy!- vigyorgott, majd egy gyors mozdulattal fölém kerekedett. Az a gyönyörű szempár csupán pár centire tőlem, engem fürkészett. Ó azok a szemek! El tudnék veszni bennünk egy örökkévalóságig! Olyan, mint önnön lelkem tükörképe, megírva benne minden ki nem mondott gondolat. Imádtam nézni, imádtam mindent, amit láttam benne. – Ugye tudod, hogy ez csak a mi napunk? – mondta, s közben gyors röpke puszival ajándékozott meg. – Nem mi nyitjuk a kávézót, s nem is mi zárunk. – közölte tényszerűen. – Ma csak mi ketten vagyunk, senki más. – s ezzel az egy mondattal el is ragadta minden erőmet. Még csak ellenállni sem akartam, engedtem, vártam, had vigyen az ő akarata, vágya ahova csak szeretné. Hozzám hajolt. Lágy, enyhén göndör fürtjei csalóka démonként cirógatták az arcom. Ajkaink összeértek, forró, lángoló csókja felszította a vágyam. Tudta, érezte, mennyire kívánom Őt. Ahogy kezemmel végigsimítottam lágy domborulatain, biztos voltam benne, hogy nem egy hamar jutunk ki a szobából. De ez már nem is számított. Ma nem.
Egy évvel ezelőtt
Nem hittem, hogy megteszem. Mégis itt ültem a gépen alig egy nappal azután, hogy megtudtam hol van. Látni akartam, találkozni vele. Meg akartam találni és többé el nem engedni magam mellől. Sok idő telt el, túl sok mióta nem láttam. Az elmúlt 2 év fájdalmasan üres volt nélküle. Hiába volt pörgés, sem a rengeteg munka, sem az újabb barátok és barátnők nem pótolhatták a hiányát. Csúnyán váltunk el, s talán mindketten hibáztunk. De reménykedtem benne, nincs még késő. Röpke két és fél órás repülőút választ el a boldogságtól. Vágytam rá, hogy így legyen. Ha másért nem, mert ma Valentin-napja van. Nem lehet, hogy egy ilyen álom ne váljon valóra! Muszáj hinnem benne! Amikor rohanva megvettem a jegyet, eszembe se jutott más lehetőség. Mindenképpen megpróbálom, mert egyszer már lemondtam róla, s a fájdalom azóta is kísért. Annyira elvakított a találkozás iránti vágyam, hogy minden másról elfeledkeztem. Útban a repülőtér felé, telefonon mentettem ki magam a munkahelyemet illetően, arra hivatkozva, hogy rendkívül sürgős családi ügyben kell elutaznom bizonytalan időre. A hazugság, amire máskor megvetéssel tekintettem volna, most magától ömlött szavaimmal együtt. Azonban, jelen helyzetben nem számított. Minden egyéb kötelezettségemet, röpke fél órás telefonzsonglőrködéssel leráztam. Már csak a közelgő találkozás és néhány emlék társaságában vártam a megérkezést Máltára.
Igen, az emlékek. A találkozás, az együtt töltött felejthetetlen pár hónap, majd az a hiábavaló veszekedés marcangolóan fájó nyomot hagyott bennem. Habár mesésen indult minden.
Harmadévesként a Bp-i Műszaki Egyetem hallgatójaként merész terveket dédelgettem. Kitűnő eredményeim és kreatív ötletelő gondolatmenetem miatt jól kijöttem a tanáraimmal. A mérnök informatikusi pályát egyszerűen nekem találták ki. Úgy pörögtem, mint a régebbi reklámok megmosolyogtató Duracell nyuszija. Benne voltam minden kihívásban, versenyben. Talán éppen ezért voltam olyan szerencsés, hogy a gyakornoki program keretében meghívást kaptam Németországba egy neves autógyártó céghez Ingolstadt-ba a diploma megszerzése után. A szüleim munkájának gyümölcse beérett. Legalábbis ezt visszhangozta az egész família a hírek hallatán. Minden sínen volt, ahogy a nagy könyvben meg volt írva. És ez mellett az sem elhanyagolható tény, hogy szemtelenül vidáman éltem az egyetemista fiatalok szokásos bohém életét. A baráti társaság pöpec, a csajok tapadnak rám, az anyagiak az ösztöndíjjal és némi plusz munkával együtt simán bulipályára állítottak. Vagyis minden klappolt mindennel. Egészen Valentin napig.
Korábban, nem sokkal a harmadik év kezdete után, egy oltári buliba csöppentem. Mivel minden haver ott volt, égtem volna, ha nem megyek. Éppen letört hangulatban vonszoltam magam a haverokkal megbeszélt találkahelyre, egy hosszabb kapcsolat és egy csúnya szakítást követően. A lány neve Kinga volt, 3 hónap után közölte velem, „jobb partit” talált. Lehidaltam a csaj rideg, számító kinyilatkoztatásán, s csak ekkor esett le mennyire is ejtett át.
Utólagosan döbbentem rá szánalmas kis szerepemre az életében, mint az állandóan félrejáró barátja pótléka. Most éppen visszatért, így már én nem kellettem. Olyan hülye voltam, és annyira belezúgtam, hogy észre sem vettem az intő jeleket. A veszekedést az egész kolesz hallotta. A barátja meg csak azért úszta meg a „beszélgetés”, mert sajna nem tartózkodott a városban. A buli két nappal később volt. Úgy döntöttem, annyit iszok, hogy lehetőleg senkit nem legyek képes felismerni, aztán összeszedek egy fruskát ágymelegítőnek. Szánalmas. De most ennyi elég is lett volna.
Mire a haverokig eljutottam, már hangosan jókedvűen tudtam mindenkivel csevegni, s az sem zavart, hogy a nevét sem tudom az illetőnek. Ó, igen a barátok! Hogy milyen segítőkészek voltak! A pia ömlött, s annyi csajt mutattak be, hogy kíváncsi lettem volna, ki nem jött el ebbe a buliba. Aztán megérkezett Ő. Jött, látott, győzött. Mosolya olyannyira kijózanított, hogy szinte a fél éjszakát átbeszélgettük és táncoltuk. Pedig csak odaköszönni szándékozott a társaságban, akinek egyik tagja a barátnője bátya volt. Aztán némi rábeszélésre ott ragadt. Én meg mellette.
Ezalatt szinte mindent megtudtam róla. Ő is az egyetemre járt, csak építészmérnöki szakra. Szintén a harmadév második szemeszterére járt, s minő csoda, a csaj még igen okos is volt. Mire az estének vége volt, már ismét szerelmes voltam, mint a nagyágyú. - LILLA! Hozzám jössz feleségül? – kiáltottam utána seggrészegen, hajnalban hazafelé menet. Persze utána, mivel a csajos szakasz előttünk összetartó falkaként vonult a kolesz felé, mi pedig falánk farkasok „kíséretként” követtük őket, támogatva egymást, mert másképp a következő utcáig sem jutottunk volna el. - Ó, igen Roland! - válaszolta hangosan kacarászva, amit a teljes női kórusban nevetve ismételt. De mégis, ez egy jó kezdet volt.
Aztán ami jött, az jött. Találkák, randik, elsuttogott édes szavak. Tökéletes balatoni nyaralás egy rokon szabad nyaralójában. Annyira passzoltunk, hogy eszünkbe se jutott a jövőn gondolkodni. Csak élveztünk minden együtt töltött szabad percet. Még az elkezdődő negyedik év sem jelentett semmit. Ment minden a maga útján. Karácsony, téli szünet, szilveszter..aztán az új év. Tökéletes volt minden. Minden Valentin napig.
Pontosabban az azt megelőző napig. Amikor is kiderült miről feledkeztem meg. Csupán egy apró momentumról. Hogy el fogom hagyni. Mekkora egy idióta vagyok! Komolyan. Ott álltam a gyakornoki szerződésemmel a kezemben, amit ő bontott fel, mivel azt hitte, valami válasz érkezhetett valamelyik hőn vágyott állás kapcsán. Ő olvasta az egészet. Tudta, hogy nem mostanára datálható a döntésem. Már Ő előtte tudtam, hova tartok. Csak épp vele ezt elfelejtettem közölni. Ledöbbenve, sírástól kerülgetve állt a szoba közepén, amikor visszaértem az imádott zöldséges-húsos pizzával. Amikor beléptem, ránéztem, tudtam baj van. Csak azt nem tudtam, hogy minden az én hibám. Hiába próbáltam elmondani, hogy nem direkt felejtettem el közölni a tényt, hogy érvényes szerződésem van Németországba a diploma megszerzése után. Tényleg kiment a fejemből. Most Ő érezte becsapva, elárulva magát, nem számított, hogy már többet akartam tőle, mint amit eddig. Meg sem hallgatott. Kiöntötte összetört szívét, aztán kirohant a szobából, ki az életemből. Mire felocsúdtam a döbbenetből, amit saját hülyeségemnek köszönhettem, már hiába rohantam utána. Eltűnt. Szó szerint.
Kerestem. Nyomoztam. De csupán annyira jutottam, hogy megtudtam, kiköltözött a koleszból és halasztott az egyetemen. Nem jutottam a nyomára, s ez fájt. Nagyon-nagyon fájt. Közben jött egy újabb levél. Várt a cég Németországban. Végeztem, diploma és mindenki jókívánsága a zsebben. Mégis üresnek éreztem magam, legszívesebben hagytam volna mindent a fenébe. De nem tehettem. A családomnak köszönhetem mindezt. Ha eldobom a lehetőséget, őket is elárulom. Nem akartam másnak is ártani.
Németország és Ingolstadt városkája valódi újrakezdés volt. A következő 3 év gyorsan elszállt. A munkahely, az új barátok, néhány barátnő, egy teljesen más életet teremtett távol az otthontól. Elégedett voltam, éltem az életem, mégis valami hiányérzet gyötört szüntelen.
Aztán újra elérkezett. Kerültem ezt a napot, de mindig kísértet. Valentin napon inkább bezárkóztam, nem tudtam másra gondolni, csak rá. Akkor is Lilla járt az eszembe ezen a napon, ha volt barátnőm. Nem tudtam, nem rá gondolni. A komód felé fordultam, kihúztam a felső fiókot. Kivettem, a tenyerembe vettem a bársonnyal bevont szelencét. Neki vettem. A veszekedést követő napon, Valentin napján akartam neki adni a gyűrűt, hogy magamhoz kössem egy életre, de már nem tudtam. Elment és vele az álmaim. Az ajándékom maradt.
"Amint letettem a dobozkát az asztalra, a telefon csörgése elvonta a figyelmemet."
Megrezzentem, majd felvettem a kagylót. Meglepetésként ért a hívó fél személye. Peti hívott. Az a haver, akit az egyetem kezdete óta ismertem, sőt még azután is, hiszen ő is Németországban folytatta a pályafutását. De aztán itthon kapott jó ajánlatot, s inkább hazajött. Neki honvágya volt. De a jó viszony megmaradt köztünk, így a kapcsolatunk nem szakadt meg. -Hé, haver! Olyat mondok, hogy padlót fogsz! Hé, le ne merd tenni, mert bánni fogod! Ezt hallgasd! – s már ömlött is a szó belőle. Megbabonázva hallgattam végig, talán még levegőt is elfelejtettem venni. Az alatt a két perc alatt megfordult velem a világ. Már tudtam, hova tűnt Lilla és azt is hogy miért. S minden információt annak a srácnak köszönhetek, akinek a húga jó viszonyban volt az eltűnt múzsával. Kiderült, hogy „összefutottak” a neten, s Lilla mindent elmesélt neki. A veszekedést, a szakítást, a halasztást, a visszatértést – amikor már én végeztem az egyetemen -, a diplomát, a nagymama lebetegedését és az utóbbi miatti Máltára költözését is. Megtudtam, hogy a nagyinak volt egy kis cuki kávézója, s miután szélütést kapott Lilla utazott ki hozzá, s vette át az üzlet vezetését, a nagyi jobbulásáig. Azóta is ott él. Nem akart hazajönni.
Ahogy észhez tértem, felkaptam egy sporttáskát, beledobtam mindent, ami éppen eszembe jutott, fogtam az irataim és taxit rendeltem. Fél órán belül a reptéren voltam. Találtam járatot és azon vettem észre magam, hogy repülök. Repülök a végzetem felé.
Ahogy landolt a gép, úgy vert egyre hevesebben a szívem. Tudtam mit akarok, s azt is hol kezdjem. A kávézót némi segítséggel találtam csak meg, de végül eljutottam odáig. A nagymama immáron kitűnő egészségnek örvendett, s a találkozásunkkor igen nyájasan üdvözölt. Addig, amíg meg nem tudta ki vagyok. Azok a gyanakvó szemek akár keresztre tudtak volna feszíteni! De nem számított. Lillát akartam megtalálni. S nem adtam volna fel, akkor sem, ha kénköves eső záporozott volna rám. A nagymama viszont a keblére ölelt, mikor tisztázódott miért is vagyok ott. Elmondta, Lilla sokat szenvedett, de miután rájött, ő is hibázott, már nem tudott lépni, egyrészről a nagyi betegsége és az én tartózkodási helyem ismeretlensége miatt. Vagyis mindketten rosszat léptünk az élet sakktábláján. Van ez így. Most viszont újra esélyt kaptunk. Lilla nem volt a kávézóban, éppen Mixit, a kiskutyáját sétáltatta valahol az óváros szélét szegélyező sziklás mesgyén. Ismét szerencse, hogy csupán egy utat kellett követnem, ami elvezethet hozzá. Elindultam.
"Egy emelkedő megmászása után a régi városrészben találtam magamat. "
Megvolt az ösvény, a sziklák, s pár a szelekkel táncot járó fa kiemelkedve a semmiből. Csak őt nem láttam. Féltem, hogy nem találom meg. A nap lemenőben volt, hűvösödött.
"Hirtelen hatalmas szél kerekedett, a fák vadul ringatózni kezdtek."
Ugyanúgy dúlt bennem a kétségbeesés, ahogy a fák küzdöttek a szelek erejével. Vadul körülnéztem, merre folytassam tovább. Egyszer csak a semmiből egy kis spániel rohant elő hangosan ugatva. Apró kacaj foszlánya kísérte, a szívem egészen beleremegett. Felém lépkedett, egyre kerekedő szeme elárulta érzéseit. Nem köszöntem, nem kérdeztem, nem sírtam. Csak odarohantam, felkaptam és átöleltem. – Megtaláltalak. – suttogtam fejemet szélborzolta hajába fúrva. Aztán éreztem, az ölelésem viszonzásra talált. Így álltunk ott, összefonódva, s mögöttünk halk sóhajjal tért nyugovóra a nap.
Másnap a kávézóban ülve a felkelő nap fénye épp a mi asztalunkat üdvözölte, szinte vakított a fehér abrosz. Ekkor tettem a bársonydobozkát az asztalra. Azt a bizonyos Valentin napi ajándékomat. – Lilla! – elcsukló hanggal szóltam hozzá. – Ugye leszel a feleségem?
Eltelt egy év. Ünneplünk. Csak a miénk ez a nap. Csak ebédre tudjuk kiverekedni magunkat a házból, majd jólakottan nyakunkba vesszük a várost. Nem számít a múlt, nem számít csak a jelen. Kiderült, mennyire tudunk élni. Hiába a visszautasított, feladott Németországi majdnem álom, Lilla nélkül az sem lett volna az igazi. De nem volt mit megbánni. A szívemet nemcsak egy imádnivaló lány –aki immáron a feleségem-, de Málta is elrabolta. Itt ragadtunk, mégsem bántunk meg semmit. A kávézót mint kiderült Lilla tervezte és építette át, sőt ez volt a diplomamunkája. Páratlan kis ékköve ennek az elvarázsolt helynek. Ráadásul egész jól jövedelmezett, így nem is gondolkoztunk. Maradtunk. A kávézó a mi közös mennyországunk lett. De lehet ezt még fokozni? Málta és Valentin tett róla. Az esti sétánk a végéhez közeledett, amikor Lilla megtorpant. Lenézett, majd rám. – Mi a baj? – kérdeztem aggódva. – Tudod, hol vagyunk?- tette fel a kérdést. Körbenéztem, s apró mosoly kíséretében válaszoltam: - Ahol megtaláltalak. – Igen. –válaszolta, viszonozva a mosolyt. – De most én adok ajándékot. – és sejtelmes tekintettel átnyújtott egy díszes borítékot. Megijedtem. Remegve nyitottam ki, nem tudva mire számítsak. A döbbenettől kikerekedő szememet, s azt követően megjelenő idétlen vigyoromat látva csak ennyit mondott: - Boldog Valentin napot, Roland!
(A borítékban egy ultrahang felvétel volt, egy fehér folttal a közepén. Tudtam mit jelent. S most már azt is, hogy a boldogságot is lehet fokozni. Vége.)
írta: Zsuzsanna
|
Súgó
Friss hozzászólások