|
A váratlan-várt levél
„Üdvözletem!
A nevem nem fontos, az életkorom még kevésbé. Sosem voltam az a két lábbal a föld felett járó típus, mindig a realitás talaján szerettem mozogni. Ez volt az egyik ismérvem, amit bárki elmondott volna rólam. Soha nem hittem senkiben, és semmiben – maximum annyit hittem el, amit a szemem látott. Úgy voltam a dolgokkal, hogy nekem aztán ne próbáljon senki bemesélni semmiféle csillámpóni történetet, mert csak rosszul leszek és/vagy halálra röhögöm magam.”
Általában így kezdeném a bemutatkozásomat egy hivatalos felületen, mert szeretek átlagosnak és egyben cinikusnak tűnni. Aztán hamar kiderülne, hogy közel sem vagyok a fenti leírásnak megfelelő személy. Igenis a lelkem legmélyén hiszek a csodákban. Hiszek abban, hogy bármit el lehet érni, csak akarni kell, és abban, hogy minden okkal történik.
A hétfő reggelem a szokott mederben telt. Csörgött az ébresztő, kipattantam az ágyból, még lógott a számból a fogkefe, mikor feltettem a kotyogóst a tűzhelyre. Elkészültem ügyes-bajos dolgaimmal, a kávé is ínycsiklandón gőzölgött a kedvenc pingvines bögrémből. Miközben a cigarettás dobozból próbáltam kicsalogatni a reggeli kávém mellé elszívandó szálat, azon töprengtem, hogyan is lephetném meg a páromat születésnapja alkalmából. Hamarosan betölti a harmincat, mégis csak kerek szám – na! Végre sikerült, immár számban a cigi, egyik kezemben a doboz, másikban pedig az öngyújtó. Amint letettem a dobozkát az asztalra, a telefon csörgése elvonta a figyelmemet.
Gyorsan kézbe vettem a telefont, de addigra már letette. Leolvastam a nevet, s a szívem vadul kalapálni kezdett. Rosszat sejtettem, de biztosat nem tudhattam, mert nem volt pénz a kártyámon, hogy visszahívjam. A szertartást félbehagyva azonnal felültem a bringámra, hogy minél hamarabb beérjek a munkahelyemre, s megtudjam, miért is keresett a főnököm.
Hirtelen hatalmas szél kerekedett, a fák vadul ringatózni kezdtek. Elég vészjóslónak tűnt az idő, így még inkább siettem. Halált megvető bátorsággal átgurultam a kereszteződésen, s egyszer csak elsötétült minden.
Kinyitottam a szemem, de csak többedik pislogás alkalmával kezdett tisztulni a kép. A széltől ringatózó fák körbevettek teljesen, mintha rítustáncot jártak volna körülöttem. Felálltam, folytatni akartam utamat, de nem volt már sehol sem a biciklim, sem az út. Gyalog mentem tovább. Egy emelkedő megmászása után a régi városrészben találtam magamat. Hát, persze! A Vanília-negyed!
Szólt a vekker, immár ténylegesen. Ekkor jöttem rá, hogy valójában álmot láttam álmomban. Nem véletlenül zavarta meg a reggeli szeánszom a telefoncsörgés, és nem véletlenül ért baleset az úton. Ugyanígy nem volt véletlen ez a mélyről jövő, intenzív érzés sem. Nekem ma a Vanília-negyedben van dolgom, ott van rám szükség. Ebben a pillanatban nem érdekes a párom születésnapja, sem a munkahelyem. Csak a jó öreg Vanília-negyed, és Noel bácsikám számít, akit már legalább egy éve nem sikerült meglátogatnom az idősek otthonában.
Ahogy beléptem az Otthon bejáratán, s bekopogtam Noel bácsikám ajtaján, megszállt az aggodalom és nyugalom paradox együttese. Nagyon le volt szegény soványodva, és rendkívül sápatag volt. Épp egy nővér próbálta megetetni, de nem volt rá hajlandó. Duzzogott, mint egy rossz gyerek. Viszont fülig érő mosolyra húzódott a szája, mikor meglátott. Odamentem hozzá, leültem az ágya szélére, s megkérdeztem az ápolót, folytathatom-e én az etetést, mire ő bólintott. Bácsikám tőlem sem fogadta el az ételt, de hihetetlen energikussá vált minden apró mozdulata, csillogni kezdett a szeme, s addig fészkelődött, míg sikerült felülnie az ágyban. A nővér döbbenten közölte: ilyen már hetek óta nem volt. Magunkra hagyott bennünket.
- Hát, megkaptad az üzenetet? Sokat kértem ám az Urat, hogy küldjön be téged hozzám!
- De meg ám, de ugye nem tervez semmi butaságot, Bátyus?
- Én? Soha! – mosolygott cinkosan. - Ugye hozzámentél már ahhoz a fiúhoz?
- Igen, három hete volt az esküvő. Babát is tervezünk a közeli jövőben. A projekt első lépése a dohányzás befejezése.
Erre hangosan kacagni kezdett. A mai napig fülemben cseng a boldog, önfeledt nevetése. Még beszélgettünk egy jó három órát, aztán elköszöntem tőle. A hét további hétköznapjain minden nap meglátogattam.
Egy héttel később nagyon vidám hangvételű levelet kaptam tőle, amit előtte lévő nap adtak fel. Nagy gömbölyű, bár kissé göcsörtös betűkkel írt. Könnyeimet törölgetve olvastam a humorral fűszerezett, de a komolyabb sorait is.
A levéllel együtt jött egy gyászjelentés is. Semmi nincs véletlenül. Noel bácsikám biztosan azt szerette volna, ha nem szomorkodom miatta, hanem ugyanúgy élem tovább az életem, mint az elmúlt egy évben, mikor nem kommunikáltunk. Legalább az utolsó napjait feldobtam. Azt hiszem, ez volt a küldetésem, hiszen én voltam számára az egyetlen élő, szeretett rokon. A levélben ezek voltak a záró sorok:
„Mostantól minden év olyan lesz, mint az elmúlt egy. Egyik jön, a másik megy. Viszont azt vésd eszedbe, a Vanília(-negyed) sosem lesz olyan, mint a Meggy. Mert hiányzik belőle a mag.”
írta: Nimriel
|
Súgó
Friss hozzászólások