|
Holdfény
Csodálatos este volt, a Hold teljes fényében ragyogott az égen, s halvány fénnyel árasztotta el az utcákat. Minden csendes volt, csak a szél susogását lehetett hallani, vagy mégsem? Mintha valaki járt volna a sötétben. Keresett valamit, úgy tűnt sikertelenül. Messziről jöhetett, s hamarosan a város határához ér. Elmegy, nem, mégsem, egy apró fényre lett figyelmes az égen, egy csillag vakító fényére. A város szélének közelében állt egy ház fölött, s beragyogta annak tetejét. Az idegen tekintete összeszűkült, s gonosz vigyort terített szét arcán. Megtalálta hát, amit keresett.
A házban egy gyermek álmát vigyázza anyja, lázas a kislánya, de betegségnek semmi nyoma. Az anya tudja mi történt, mert lánya kézfején megjelent a jel, a Hold jele. Érzi, hamarosan el kell válnia lányától. Miért ilyen hamar, kérdi magától, hisz még csak 14 éves? Tudja, közölnie kell lányával az igazságot amint lemegy a láza. Reméli, hogy még nem késő. Mert hamarosan eljön az, akitől úgy tartott mindig, elviszi őt, és nem kapja vissza soha többet. Az ablakon kinézve meglátja a csillagot, s ijedten szorul össze a szíve, már tudják, hol vannak. Az éjjeli szekrény fiókjába nyúl, és kivesz egy dobozkát. Emlékeket rejt magában, régi korok emlékeit, melyet most át kell adnia. Feláll és az asztalhoz sétál kezében a dobozzal. Amint letette a dobozkát az asztalra, a telefon csörgése elvonta a figyelmét. De csak egy pillanatra ijedt meg, hagyta hadd csörögjön tovább a készülék. Most fontosabb dolga van. Lányához fordul és felébreszti őt.
- Lányom, menned kell!
- Anya, mi történt?
- A hold jelet adott, nézd! – s megmutatja lányának a sötét jelet kézfején.
- Mi ez? Anya félek!
- Majd ő megmutatja.
- Ki, kicsoda? Anya...
- Menj! Az asztalon van egy doboz, a tiéd, abban mindent megtalálsz!
S a lány hálóingben vág neki az ismeretlen útnak. Egy emelkedő megmászása után a régi városrészben találta magát. Nem tudja hová megy, de valami mutatja neki az utat, húzza őt a helyes irányba. Útközben felidézi anyja fájdalmas arcát, könnyek futnak végig fehér bőrén. Most mi lesz vele?
A titokzatos erő egy tisztásra vezette. Hirtelen hatalmas szél kerekedett, a fák vadul ringatózni kezdtek. A Hold fénye beragyogta őt, s megmutatta azt, amire kíváncsi volt. Lea magányosnak érezte magát az esti sötétségben. Bár tudta, nem mehet még haza, nem akart mást, mint anyjával lenni. Mért pont ő az, aki megmentheti a világot? S ha az anyukája nem a valódi szülője, akkor hol vannak az igaziak?
A Hold fényében. – súgta egy hang a fülébe. Nem értette a választ, mert a fényben egyedül ő állt, egyedül ő. – A Hold fénye szüleid lelke, mely megóv téged. Ha meghalsz, utánuk te fogsz világosságot adni a védteleneknek. Most ezt a fényt kell megvédened, a gonosz erők újra megpróbálják meghódítani, s sötétségbe burkolni a világot.
Lea megértette, s segítséget kért feladata végrehajtásához. A fénytől egy kardot és megfelelő ruhát kapott. A lány elindult hát, hogy megvédje az embereket a gonosztól.
A ház, melyet otthagyott, sötétbe burkolózott, az idegen azonban így is tudta merre menjen. Halkan, magától nyíltak az ajtók előtte, egyenesen Lea szobája felé tartott. Egy fényes kardot húzott elő, s belépett a szobába. Senki nem volt ott Lea mamáján kívül.
Nem tudta merre tart, csak követte azt a furcsa érzést, mely a fény óta vele tart. A gonoszt kereste, hogy elpusztítsa. Lassan elérte a házak sűrűjét. Ekkor egy vérfagyasztó, távoli sikoly rázta meg a környéket. Lea szemébe könnyek szöktek, senki nem maradt neki. Keserűségéhez csatlakozott a bosszú édes íze, s elindult a sikoly irányába, haza. Nemcsak ő indult el abban a percben, hanem a gonosz is megérezte jelenlétét a lány felébredő erejének.
A két erő félúton találkozott egymással. Farkasszemet néztek, s egyik sem mozdult. Csend volt, csak a szél zúgását lehetett hallani.
- Ki vagy te? – kérdezte Lea nyugodt, de fájó hangon.
- Norvard, a sötétség őrzője, s hamarosan az ura leszek.
- Amíg én élek addig nem!
- Épp ezért vagyok itt, hogy megöljelek! – s kirántotta véres kardját, melyen Lea anyjának vére száradt.
A lány is előhúzta kardját, s teljes erejével Norvardnak ugrott. Támadása sikertelen volt, erejük egyforma erősnek bizonyult. A fény és a sötétség nem bírtak egymással. Újra megpróbálták legyőzni egymást, de hiába. A kard ereje nem elég, be kell vetni a varázserőt is. Norvard felemelte jobb kezét, s egy-egy kugligolyó nagyságú fekete gömböt repített Lea felé. Célt tévesztett, a fiatal lány gyorsnak bizonyult ereje ellen. Norvard egyetlen esélye az volt, hogy kifárasztja és megöli, mielőtt rájön, hogy ugyanolyan erővel bír, mint ő. Arra viszont nem gondolt, hogy Lea mögött ott a Hold fénye, mely segít neki küldetésében.
Míg a lány azon törte a fejét hogyan használhatná erejét a gonosz ellen, Norvard támadt, s most nem tévesztett célt. Lea tíz métert repült odébb, s a földön fekve várta a véget. Feladta. Ennyivel meg lehet rendíteni a fény őrzőjét? Nem, már rájött hogy győzhet, közelharcban. Megvárta, míg a sötétség mellé lépett, majd bevetette új erejét. Felemelte kardját, s azt hatalmas erejű vakító fény hagyta el. Lea felállt, kardját Norvardba szúrta, akinek testét elárasztotta a Hold fénye. A sötétség eltűnt, helyébe a fény lépett, egy időre. Lea tudta, itt még nem ért véget a harc, soha nem lesz vége.
Húsz évvel később a sötétség újra hódítani kezdett, nagyobb csata volt, mint annak-előtt. Lea elpusztította ugyan a gonoszt, de ő maga is meghalt a nagy harcban. A remény azonban nem veszett el, utána maradt a jövő reménye, egy kislány, az új Hold fénye.
Azért, hogy mi fényben éljünk, valaki mindig megküzd értünk!
Írta: Viktória
|
Súgó
Friss hozzászólások