|
Grillkolbász
Carter fogait csikorgatta, egyre sűrűbben kapott levegőért, úgy érezte, menten kifullad és ettől dühös lett. Nagyon dühös. Pár hete az eddig megtett távot vígan lesétálta volna pár óra alatt, talán pár „technikai szünetre” állt volna csak meg, és meg se kottyant volna neki az egész, most mégis úgy fújtatott, mint valami puhány dagadék. Mindig büszke volt edzettségére, szálkás alkatával kitűnt korosztálya ellustult, pár éven belül inzulininjekciókra szoruló tagjai közül és a gyengeség első jelétől már úgy érezte, egy lesz közülük. Persze, erre esélye sem lenne, most, hogy így közbejött az Apokalipszis, meg minden. Carter egyébként is inkább csontvázzá fogyott, minthogy meghízott volna, de egy tizenhét éves fiú érzéseit… bocsánat, egy dühös tizenhét éves fiú érzéseit ki merné megkérdőjelezni?
Egy emelkedő megmászása után a régi városrészben találta magát. Honnan tudta, hogy ez a régi városrész? Először is onnan, hogy itt még voltak két-, maximum háromemeletes polgári lakóházak, nem csak az égbe nyúló, minimum tízemeletes panelszörnyetegek. Ezek a házak valaha süteményekre emlékeztető pasztellszínekben pompáztak, amiket mostanra megfakított az évtizedek során veszélyesen erőssé váló napsugarak és a hetente minimum egyszeri ónos esők. Ón… ki tudja, még mik voltak azokban a maró esőcseppekben.
Megemelte átizzadt trikóját és beletörölte arcát is, csípték a szemét az izzadtságcseppek. Napsütötte bőre fájdalmasan feszült testére, mintha túl magas hőfokon mosták volna ki, elég volt karjára pillantani, hogy lássa, mennyire leégett. Egész élete során nem volt ennyit kitéve közvetlen napfénynek, a mostani pedig sokkal égetőbb volt, mint eddig valaha, nem csodálta volna azt sem, ha élve megfő az ide vezető úton.
Nagy levegőt vett, a tüdejét égette a belélegzett forróság, de jobb volt, mint megfulladni. Körbepásztázta a városrészt, a dombról levezető út közepén találta meg a házat, amit keresett. Teljesen egyszerű volt, kétemeletes, valaha nefelejcsszínű falai most inkább piszkos szürkék voltak, két ablaka betörve, a vagy kétméteres bejárati ajtó tárva-nyitva, egyik szárnya hiányzott, a másikat a lélek tartotta a helyén.
Carter nagyot sóhajtott, megrázta a fejét, nehezére esett újra elindulni, de sikerült rávennie magát. Egyet a ballal, egyet a jobbal, egy-kettő, egy-kettő, aki nem lép egyszerre… Igazából mindegy lenne. Simán elfeküdhetne a forró betonon és megsülhetne, mint egy grillkolbász, mégsem volt képes megállni. Meg kell próbálnia, a végsőkig küzdenie, mert még ha az emberiség nagy része eltunyult semmirekellővé is vált, az olyan kemény figurákban, mint ő, ott dübörög a túlélési ösztön.
Az emelkedő után maximum kétautónyi egyenes rész következett, onnan lejtő vezetett a régi városrész házai közé, ennek utolsó métereit Carter már lekocogta. Miután az út kisimult, sem hagyta, hogy kiessen a lendületből, az előző értékes másodperceket vissza kellett spórolni. Lábfeje minden egyes lépésébe belesajdult, pedig legkényelmesebb cipőjét vette fel, de úgy tűnik ebben a világvége hangulatban az edzőcipők is a másvilágra vágynak.
Úgy rohant fel utolsó nagy erőfeszítései közepette az évszázadok alatt lapossá taposott lépcsőkön, közben remélte, hogy jól emlékszik a pontos helyre. Első emelet, második ajtó balra. Biztosan? Nos, most muszáj annak lennie, különben felesleges az egész macera. Nem mintha egyébként nem lenne az, Carter már az indulás pillanatában úgy érezte, teljesen feleslegesen fog idáig caplatni. Nem kellett sokáig küzdenie az ajtóval, szinte szétporladt az érintésére az öreg fa, nyikorogva tárta fel előtte a porlepte szobát. Nappaliként szolgálhatott fénykorában, de a bútorokból csak egy rozzant kanapé és pókhálós kávézóasztal maradt meg.
Carter remegő lábakkal ment a kanapéhoz és teljesen elengedte magát, ahogyan ráhuppant, a rugók keservesen nyögtek fel és a pusztulás szaga szállt fel a szivacsból. Fájt, amikor leszedte a hátizsákját, a pántok alig súrolták leégett bőrét, mégis olyan volt, mintha nyúznák. Ügyetlenkedve nyitotta ki a táskát és szedte ki belőle az egyetlen dolgot, amit idáig cipelt benne.
Amint letette a dobozkát az asztalra, a telefon csörgése elvonta a figyelmét. Először fel sem fogta, mi az, mi adja ki ezt a borzasztó, fejfájdító hangot, hiába rezgett a készülék a zsebében, aztán keserűen felnevetett, kiszáradt torka belesajdult. Hátra kellett dőlnie, hogy elő tudja szedni a mobiltelefonját, de csak egy pillantást vetett a hívóra. Anya. A szíve is belehasadt, mikor átdobta a szobán a telefont, de nem engedhette meg azt a luxust, hogy felvegye; akkor a nő biztosan lebeszéli erről az egészről. Nem fogja fel, hogy ez az egyetlen megoldás, hát nem fogja fel, miért, miért nem…
Hirtelen hatalmas szél kerekedett, a fák vadul ringatózni kezdtek. Ha nem csapódik ki az ablak és áramlik be az elmúlt hetek forrósága után sokkolóan jeges levegő, akkor Carter lehet, hogy nem tér magához, lehet, hogy elgyengül és a telefon után ugrik, megpróbálja összerakni, de a hideg szél arcon csapta.
Felpattant a kanapéról, botladozva kerülte meg a kávézóasztalt, kétszer is beverte a sípcsontját. A dobozról, arról az apró, faragott kis fadobozról, ami az emberiség megmenekülésének egyetlen lehetőségét óvta, teljesen megfeledkezett; a kint, az utca vonzotta magához, ki akart menni, a szellemváros kihalt útjának közepére állni, széttárni kezét-lábát és hagyni, hogy elvigyék az egyre erősödő széllökések. Az ég bíborvörösben úszott, mintha valaki leszúrta volna a napot és most kiömlő vérével festene az égbolt-vászonra, árnyak vetültek a házak falaira, rettenetes árnyak, a kinyílt ajtók és ablakok hangosan csapkodtak. A fák a szél bábjaiként arra dőltek-hajoltak, amerre az egyre viharosabb széllökések úgy táncoltatták őket, ahogyan akarták.
Carter egész testében remegve, torkában dobogó szívvel mászott fel a széles párkányra, először csak térdelt, majd álló helyzetbe küszködte magát, csodák csodájával állva maradt és bár folyamatosan egyensúlyoznia kellett a szélben, nem esett le. Közelebb akart kerülni ehhez a csodához, a forró éghez ebből a hideg, szeles városból. Közelebb, csak közelebb, még egy kicsit… Tekintetét vágyakozva szegezte az égre, az ég pedig felelt. Lila villámok csaptak le a környéken, egyre gyakrabban, egyre nagyobbak, egyre közelebb, míg el nem értek hozzá.
A villám, ami egyenesen az ő szívét célozta meg, hatalmas volt és úgy fénylett, hogy megvakította a fiút. Nem csak költői túlzásként; Carter, az emberiség utolsó reménye életének utolsó két másodpercét vakon, üvöltve töltötte, aztán szénné égve (mint egy jól elkészített grillkolbász), kizuhant az ablakból.
Eljött az Apokalipszis.
írta: Rosemary
|
Súgó
Friss hozzászólások