|
Sose bízz senkiben
Sok módja van annak, hogy hogy is kezdődhet el életünk egyik legszörnyűbb napja. Nem csörög az ébresztőóra, vagy épp az ország legnagyobb zivatara zajlik, esetleg a tudat, hogy ismét hétfő van. Természetesen a mai napom ezen tények rendkívüli kombinációjával kezdődött megfűszerezve a ténnyel, hogy hihetetlenül közel álltam ahhoz, hogy lekéssem a vonatomat, ami szerény kis szülővárosomba indult. Ahogy kitettem a lábam megcsapott a bolond időjárás, hirtelen hatalmas szél kerekedett, a fák vadul ringatózni kezdtek, a hajamat az arcomba fújta a szél, és kínkeserves harcként éltem meg azt, hogy eljussak az autómig.
Hála az égnek, nem késtem le a járatomat, viszont a kezemre játszott az időjárás is, hiszen ezért késtek a vonatok és minden más közlekedési eszköz is lassabban bírt haladni az átlagosnál, így éppen sikerült még felsietnem az egyik fülkébe. Oh, csodás Svájc, jövök!
Mindig volt valami elbűvölő szerény kis országomban… hogy annyira pici hely és mégis mennyi természeti- és környezeti jelenség elfért egymás mellett. Egy viszonylag kis városban nőttem fel, bár az elmúlt 15 évben, amit az otthonomtól távol töltöttem, hatalmas turisztikai infrastruktúrát sikerült kialakítania az itteni polgároknak. Ez volt a fő oka annak, hogy az eddigi kis, békés városka, egy viszonylag nagy egységgé nőtte ki magát több vendégfogadó hellyel. A változások ellenére mégis éreztem azt, hogy újra itthon vagyok, hogy ez a földrész még mindig hazavár. Jelenleg két részre bontják az itteniek a várost, az egyik rész, az „óváros” az, ahol a törzsgyökeresek laknak, a másik pedig az, ahol a legújabb bevásárlóközpontok, szállodák és egyéb más turista csalogató egységek épültek.
Amint leszálltam a vonatról, ismerős tájat és embereket kerestem, persze nem sok sikerrel. Világéletemben szerencsés embernek mondhattam magam, mert közel laktam a vasútállomáshoz. Emlékszem, hogy néha maratont kellett futnom az idővel, hogy ne késsek el, és még időben elkapjam az utolsó vonatot, ami a célom felé vitt. Be kell vallanom, sosem voltam az időzítés nagy mestere. Elindultam a kijárat felé, magam után vonva a kis bőröndömet, időközben el-elgondolkodtam azon a rengeteg élményen, amit ennek a városnak és az itt élő embereknek köszönhetek. Körülbelül negyed órányi sétára lakhattunk innen, de valahogy ez a túra most sokkal kimerítőbbnek és hosszabbnak tűnt, talán azért, mert már elszoktam a talajzat sokszínűségétől. Egy emelkedő megmászása után a régi városrészben találtam magamat, innen már szinte csak egy köpésnyire volt a házunk.
Még nem lehetett otthon senki, tekintettel arra, hogy síri csönd uralkodott a ház táján és a postaláda tele volt tömve. Kiszedtem belőle mindent, illetve volt egy csomag is a kapualjba téve, amin az én nevem állt. Meglepődtem, hisz mindenki tudja, hogy már jó ideje nem lakok itt. A többi dolog, ami a postaládában volt, a szokásos szemét volt, szórólapok, hirdetések és néhány újság. A szüleimnek mániájuk volt, hogy mindenre előfizettek. Előkotortam a kulcsaimat, beléptem a házba és lepakoltam a nappali dohányzóasztalára a küldeményeket. "Amint letettem a dobozkát az asztalra, a telefon csörgése elvonta a figyelmemet." Ránéztem a kijelzőre és egy ismeretlen számot írt ki. Vonakodva bár, de felvettem. Sosem voltam oda azokért a hívásokért, amiknek nem tudtam a céljukat, és persze ha nem tudtam, hogy ki volt a vonal másik végén.
- Igen, tessék? – szóltam félve a telefonba.
- Szia KitKat, hallottam, hogy hazajöttél. – Csak egyetlen ember hívott így az életem során. Az egyik volt legjobb barátom. Miután elköltöztem, és kitörtem erről a helyről, azzal vádolt, hogy bajban hagytam őt. Hogy nem segítettem rajta. Ez volt az egyik, sőt az egyetlen nézeteltérés, ami közöttünk valaha volt. Bár az eset után sosem beszéltem már többet vele.
- Honnan tudod, hogy itthon vagyok? – Értetlenkedve álltam a tény előtt, hisz még a szüleimnek sem szóltam, mert megakartam lepni őket.
- Küldtem neked egy csomagot! – Ahogy beszélt, a hangszíne megváltozott. Furának tartottam, bár ő mindig is érdekesen viselkedett. Leültem a kanapéra, az asztallal szemben és kinyitottam a csomagot. – Örülsz neki?
- Mi a franc…! – A csomagban egy csőbomba volt egy apró kijelzővel, ami éppen tíz másodpercről számolt vissza.
- Én szerettelek és tiszteltelek, te meg elmentél! Itt hagytál ebben a koszfészekben!
írta: Kaycee
|
Súgó
Friss hozzászólások