|
Sírontúl
Nemrég megismert barátaimmal úgy döntöttünk, keresünk egy elhagyatott strandot, ahol tábortüzet rakhatunk, történeteket mesélhetünk abból az időből, mikor még mások voltunk. Dorina volt az első mesélő, akiről kiderült, hogy szülei elváltak, apja pedig zaklatta őt. Utána Gábor következett, aki igazán kalandos életet élt régebben – bevásárlóközpontokból lopott, autókat tört fel, sőt, néhány személyt az élettől is megfosztott. A rendőrség elkapta, életfogytiglanra ítélték. Most itt van velünk. Társaságunkban megtalálható egy kislány is, Borbála. Még csak nyolcéves, mégis közénk tartozik. Az ő múltja sem tökéletes, ahogy egyikünké sem. Szülei nem figyeltek rá eléggé, csak fél órára szundítottak el a Duna partján, ő pedig kis híján a vízbe fulladt. Kimentették, most mégis itt kell lennie.
A nap egyre jobban veszített aranysárga színéből, narancssárga fénnyel bukott alá a horizonton. A következő pillanatban Gábor bukkant fel öt tölcsérnyi fagylalttal a kezében, látszott rajta, hogy szégyenli magát, de büszke is. Hiába, a vér nem válik vízzé. Kiosztotta a tölcséreket, majd felém fordult.
– Jennifer, most te jössz!
– Rendben, de ne számítsatok valami nagy múltra. Csak tizenhét vagyok.
– Én úgy hallottam, te a főnökünk kérésére kerültél be közénk. Azt hiszem, te vagy az első ilyen – mondta Dorina nevetve. – Ez után ne próbáld meg azt mondani, hogy nincs a múltadban semmi, ami érdekes.
– Rendben. Tehát… Az egész úgy kezdődött, hogy az osztálytársaim bántalmaztak. Nem úgy, ahogy gondolnátok, nem testileg. Lelkileg. Eleinte erős maradtam, elengedtem a fülem mellett a megjegyzéseket, de volt egy pont, mikor már sírva mentem haza, senkinek nem meséltem arról, hogy az osztályom mit gondol rólam. Utólag rájöttem persze, hogy a legjobb lett volna már akkor pszichológushoz fordulni. Akkor bolond voltam, és ezt nem így láttam. Egy idő után már nem volt elég, hogy az osztálytársaim megjegyzéseket tesznek az alakomra, az öltözködésemre, a modoromra, a tanárok is meglátták, hogy gyenge vagyok, és ahelyett, hogy mellém álltak volna, kihasználták ezt. Meleg júniusi nap volt, közel az év végéhez, mikor a történelem tanárom sétálgatott a padok között. Dolgozatot írtunk. Nekem az év végi jegyem múlott rajta. Bukás, vagy kettes. Megtanultam az anyagot, ő viszont minden magyarázat nélkül elvette előlem. A többiek azt hitték, puskáztam. Én tudtam, hogy nem, de nem mertem szólni, ismertem a tanárt, csak még rosszabb lett volna minden. Megbuktam. Nem tudtam koncentrálni órákon, csak haza akartam menni. Ezért minden tanár azt hitte, tiszteletlen vagyok, és leszarom az iskolát, hogy nincsenek céljaim. Bár, akkor már nemigen voltak.
Síri csendben hallgatták, amint a múltamról beszéltem. Időközben előkerült egy hatalmas dinnye is, vágtam magamnak egy szeletet, majd folytattam.
– Elkezdtem levelezni Veletek. Ti meghallgattatok, és mivel tudtam, hogy nem ismertek, bíztam benne, hogy nem adjátok ki az életem. Minden nap hosszú üzeneteket írtam nektek, minden nap elmeséltem, aznap mivel tiportak a lelkembe. Nem válaszoltatok, de meghallgattatok. Mindig számíthattam rátok, ti nem nevettetek ki. Ti voltatok az egyetlen reményem. Aztán egy meleg nyári nap volt, én egyedül mentem le a partra, úszni, napozni, barnulni. Egész nyáron nem mozdultam ki, bőröm rikító fehér volt. Mindenki, aki lenn volt, szép napbarnított bőr, gyönyörű arc. Erre jövök én. Nem foglalkoztam velük. Este hazamentem, és rengeteg képet láttam feltöltve magamról, alázó cikkeket. Még az este írtam nektek egy levelet, el is vittem hozzátok. Választ kaptam. Szinte hihetetlen gyorsasággal. Mire hazaértem, az íróasztalomon várt az üzenetetek.
„Kedves Jennifer!
Lehet, azt hitted, nem olvassuk az üzeneteket, amiket nekünk küldesz nap, mint nap, de ez nem így volt. Eleinte furcsának találtuk, viszont egy idő után elkezdtük várni, hogy újra írj. Úgy gondoljuk, jobb lenne neked köztünk. A csoportunkban mindenki egyenlő. Kérlek, gondold át, hogy csatlakozol-e hozzánk!
Üdvözlettel, a HTCS.”
– Nem gondolkodtam sokat, rohantam a fürdőszobába, és minden bogyót lenyeltem, amit a gyógyszeres szekrényben találtam. Fájdalomcsillapító, lázcsillapító, fogamzásgátló. Amíg még magamnál voltam, hozzátok rohantam. Lefeküdtem a sír mellé, ahová az utolsó levelem küldtem. A szellő lágyan lengedezett, én már nem éreztem fájdalmat. Minden elsötétült, úgy éreztem, mintha egy természetfeletti erő felemelne, körbereptetne a város felett, és azt kiabálná, hogy „Nézzétek, mit tettetek vele!”, majd óvatosan visszahelyezett a sír mellé, utána pedig lerántott magával a föld alá. Most pedig itt vagyok, veletek.
A történetemet mindenki tátott szájjal hallgatta végig. Az oxigénhiányban elhunyt nyolcéves kislány, a börtönben öngyilkosságot elkövető férfi, és Dorina, akit az apja zaklatott. Egyikük sem adta elő ilyen részletességgel halálának kiváltóját.
– Jennifer… – szólított meg halkan Borbála, majd összenézett a csoport többi tagjával, akik bólintottak neki. – Van egy képesség, amivel csak mi rendelkezünk. Minden olyan élő embernek az életét irányíthatjuk minimálisan, akiknek úgy érezzük, közük volt ahhoz, hogy most itt kell lennünk. Ugyanígy irányíthatjuk azon emberek életét is, akikről utólag úgy gondoljuk, mellettünk álltak, csak nem vettük észre, hogy ott vannak mellettünk, és számíthatunk rájuk, mert el voltunk foglalva azzal, hogy más mit gondol rólunk.
Arcomon gonosz mosoly jelent meg. Tudtam, hogy így ugyanolyanná válok, mint akik miatt ide kerültem, mégis élek ezzel a lehetőséggel. Éljék át azt, amit én éltem… A bosszúm nem fog ismerni határokat...
írta: Lovas Fanni
|
Súgó
Friss hozzászólások