|
Ugyanolyan szerelemmel
A vonatülések közötti szűk folyosón sétálva kerestem egy szabad helyet. A melegtől kipirosodott az arcom, a lenyitott ablakokon beáramlott a lágy szellő, ami bele-belekapott a hajamba. Végül egy huszas évei elejében járó férfi mellett pillantottam meg egy ülőhelyet. Fáradt sóhaj kíséretében próbáltam megemelni méretes bőröndömet. A srác felpattant, barátságos mosollyal az arcán kisegített. Hálásan néztem rá, majd lehuppantam mellé.
- Nehéz nap? - kérdezte.
- Nehéz hónap – nevettem idegesen. Komoly arckifejezéssel bólinott, mintha csak azt üzenné, megértette.
Barna haja kócosan meredt az ég felé, napszemüvegét lustán a feje tetejére rakta. Arcán folyamatosan ott pihent az az elragadó mosoly, amitől valamiért megremegett a térdem. Miközben beszélt hozzám, állandóan szélesen gesztikulált.
- A családodhoz mész? - kérdezte érdeklődően, miután kifogyott a mondanivalóból.
Hiába küzdöttem ellene, könnyek szöktek a szemembe. Alaposan megdorgáltam volna magam, amiért egy ilyen egyszerű kérdés hallattára képes vagyok elveszíteni az önuralmamat egy idegen szeme láttára. Zavarodott arckifejezéssel nézte elgyengülésemet, majd ügyetlenül átölelt, és az a fiú hagyta, hogy egy idegen kisírja magát a vállán.
Thomasnak hívták.
***
Tűzben ég a testem, forró könnyek folynak az arcomon a fájdalomtól. Minden porcikám görcsben áll a kíntól, kezem tétlenül ökölbe szorul. Szemhéjaim egyszer csak felpattannak, szembogaram ide-oda mozdul, pásztázza a lélektelen kórházi szobát.
Ott ül mellettem. Szeme alatt sötét karikák, falfehér arcát nyers aggodalom uralja. Barna haja ezúttal nem művészien kócos. Csak úgy meredezik össze-vissza. Thomas nyúzottnak tűnik, napról napra egyre nyilvánvalóbb fáradtsága.
Ujjait az enyémek közé fúrja, érintése nyugtatóan ismerős.
***
Mosollyal a száján lépett be az ajtón. Már fél éve éltünk együtt, de még mindig ugyanolyan szerelemmel néztünk egymásra, mint az első napon. Egy szatyor volt a kezében. Akaratlanul is elvigyorodtam, félredobtam a könyvet, amit olvastam, és feltápászkodtam a kanapéról.
- Mit hoztál? - kérdeztem valódi meglepettséggel a hangomban, és a bevásárló zacskó felé mutattam.
Játékosan a feje fölé emelte a csomagot. Belementem a játékba, nevetve próbáltam kikapni a kezéből. Mikor már majdnem elértem, hirtelen megpördült és szaladni kezdett. Utánarohantam, akár egy őrült gyerek. A hátára ugrottam, mire nevetve, zihálva megszólalt. - Oké, feladom, nyertél!
Izgatottan ültem a fotelba és ölembe húztam a szatyrot. Kíváncsian húztam elő a tartalmát. Egy aranysárga ruha volt benne. Az aranysárga ruha.
A meghatottságtól könnyes szemekkel néztem rá, majd magamhoz öleltem a ruhadarabot.
***
Ezen a szinten már nehéz gondolkodni. Minden megszűnik körülöttem, az agyamban minden eltörlődik ezt a szörnyű fájdalmat leszámítva. Oldalra pillantok, Thomason szinte látom, ahogy száguldoznak a fejében a gondolatok.
Mosolyogni próbálok, megerőltetem az elmémet, hogy felidézzem, hogyan is kell. Azt hiszem csak valami fintor-félére futja, de Tom megszorítja a kezemet, mintha jelezné, értette. Ekkor veszem észre, hogy könnyek futnak az arcán.
***
Az íróasztalnál ült. Kibámult az ablakon, felöltötte azt a kifürkészhetetlen arckifejezést. Lassan sétáltam oda, hátulról átöleltem, lágyan arcon csókoltam. A kapcsolatunk harmadik évének kettőszázhetvennegyedik napjánál jártunk.
-Mi a baj? - kérdeztem bánatosan, közben arrébb toltam az asztalon azt az egy szelet dinnyét, amit még egy órával ezelőtt hoztam ki neki. Megrázta a fejét. - Muszáj kommunikálnod velem, Tommy – jelentettem ki halkan.
Akkor volt a harmadik komolyabb vitánk. Kirántottam az ajtót, dühösen szaladtam le a lépcsőn. Csak levegőzni akartam egyet. Hirtelen kiszaladt belőlem minden erő, szédülni kezdtem, a fejem hasogatott, a látásom elhomályosult. A következő pillanatban már csak a puffanást hallottam, ahogy testem a lépcsőre zuhant
Mikor kinyitottam a szememet, Thomas karjaiban találtam magam. Homlokára olyan aggodalom festett ráncot, ami azidáig teljesen ismeretlen volt nekem. Aznap diagnosztizálták a betegségemet. Ő pedig ugyanolyan szerelemmel nézett rám, mint az első napon.
***
Hirtelen brutális erővel rohannak meg az emlékek. A fájdalom enyhül, de tudom, ez nem jelent jót, csupán annyit, hogy közeleg a vége. Egy másodperc töredéke alatt újra átélem az összes közös emlékünket, minden kalandunkat. Érzem az együtt elfogyasztott fagyik ízét a nyelvemen, az összes homokszem lágy simogatását a strandokon, az ajkát az ajkamon, az ujját az arcomon.
Hirtelen megint ott állok az első randevúnkon, ahol megpillantottam azt a méregdrága aranysárga ruhát a kirakatban. Megint érzem az anyag érintését, és azt, mennyire elragadtak az érzelmek, mikor előhúztam a zacskóból másfél évvel később. Milyen különlegesnek éreztem magam, amiért ennyi idő után is emlékezett rá, és visszament, mikor összekaparta a pénzt rá. Bárcsak újra viselhetném.
Már nem emlékszem azokra az ostoba, apró vitákra. Csak a lusta, beburkolózós vasárnap délutánokra, arra, ahogy elfelejtette velem, hogy milyen egyedül is voltam a családom nélkül. Csak azt a gondtalan mosolyát látom, és a harmóniát az arcán, mikor kibámul az ablakon.
A képek csak úgy ömlenek az elmémbe, elnyomva mindent, ami a valóság. Már nyoma sincs a kínnak, már alig érzékelem testem szenvedését. Hirtelen pehelykönnyűnek érzem magam, és tudom, hogy már épp a végét járom. Koncentrálok, ki kell használnom az utolsókat. Újra elborít a kín, fülsüketítő sípolás járja át a szobát. Ott ül mellettem, szemeiből könnyek folynak, arcát elönti a kétségbeesés. Megpróbálom elmondani még egyszer, hogy ugyanazt érzem, mint az első napon.
Utána minden végérvényesen megszűnik körülöttem és én örökre elveszek.
írta: Betoryl
|
Súgó
Friss hozzászólások