|
Átlag
Az életem egy trágyadomb. Hogy miért? Nincs senkim. Mióta a 18. életévemet betöltöttem, egyedül élek egy pesti kis vityillóban, természetesen egyedül.
Hogy miért? Hadd meséljek egy keveset.
Apám alkoholista, anyám pedig egy drogelvonóról jött haza épp. Amikor hazaért, odajött hozzám, azt hittem valami kedveset akar mondani, de nem. Csak hozzám vágta, hogy még mindig gyűlöl, és azzal a lendülettel kivágódott a szobámból, kirántotta a legalsó fiókot az éjjeliszekrényből, tekert magának egy cigit, és rágyújtott. Én visszahúztam magamra az ajtót, ugyanis zavart a fény, ami bekúszott a szobámba az ajtónyíláson. Igen, a szobámban örökös sötétség uralkodott, amit a monitor és a karácsonyfaégő-sorom tört csak meg. Gyűlöltem, ha valaki nyitva hagyja maga mögött az ajtót. Én ezek után kikapcsoltam a monitorom, a szobám felét elfoglaló könyvespolcról levettem az „Álomhajsza” című könyvet, bekúsztam a babzsák-fotelembe, elhelyezkedtem és elkezdtem olvasni.
Az olvasás és az írás az, ami mindig képes megnyugtatni vagy kiadni az érzéseimet. Az íráskor szimplán leírhatom az érzéseimet, majd összegyűröm és vagy kidobom, vagy pedig elégetem. Senki nem olvasott még egy sort sem a verseimből. Mindenemet beleírom ezekbe a versekbe, és nem akarom, hogy valaki ennyire megismerjen. Ja, hogy nincs is kinek. Nincsenek normális barátaim, akinek bármit is el tudnék őszintén mondani, a gyerekkori barátaim hátba szúrtak, a legtöbb barátom nem kommunikál velem.
Elgondolkodtam ezeken és rájöttem arra, hogy a könyvet csak olvasom, és nem fogom fel. Becsuktam, visszaraktam a szekrényre és visszaültem az asztalomhoz. Kinyitottam a kisszekrényt, ahol másnak a tankönyvei vagy füzetei vannak, nekem tele van összegyűrt fecnikkel, ugyanis a tankönyveim mindig a táskámban vannak. Megkerestem a lapgyűjteményem, a kedvenc meggy illatú tollam, és elkezdtem papírra vetni a gondolataim, vágyaim.
"A ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba…"
Rájöttem, hogy ez így nem lesz jó… Összegyűrtem, és mint a filmekben, hátradobtam. Elkezdtem másra gondolni. Gondolkodtam. Eszembe jutott a nyár… A kezem vetette a sorokat.
"A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj,
Nagy távolban a malom zúgása csak olyan volt, mint szúnyog dongása.
Bal oldalamon csak a vízből kinyúló hullámtaréj,
Jobb oldalamon pedig te, és a gyönyörű kék szemeid vonzása.
Ketten ültünk, néztük egymást sokáig,
De nem tudtunk megszólalni, mert tudtuk mit gondol a másik.
Szerettelek, és naivan azt hittem te is,
Te voltál az életem, de te mégis eldobtál messzi.
Az életemben te voltál az, ki képes volt mosolyt csalni
Élettelen ajkaim a tiedtől váltak élővé,
Mindennél jobban szerettelek, mégis képes voltál megcsalni.
Miért nem tudtalak tenni megértőbbé…
Karjaid közt biztonság fogott el,
De melletted a tüdőm megtelt dohányfüsttel.
Gyűlöltem a cigijeid, mégsem tetted meg értem
Amit én bármikor szó nélkül megtettem volna, Érted.”
Az utolsó sor leírásával úgy éreztem, hogy készen van. Viszont most nem fogott el az az érzés, ami a többi versemnél igen. Ezt nem akartam kidobni, nem akartam elégetni. Világgá akartam kürtölni, hogy igenis ő a hibás mindenért, én ezzel tisztában vagyok. Nem érdekel már. Leírtam ugyanezt még egyszer egy másik papírra. Az eredeti példányt kiragasztottam a falamra, a gyerekkori képeim és a Vele közös képeim mellé. A másolatot összehajtogattam picire, és beledugtam a holnap felvenni készült nadrágom hátsó zsebébe. Visszavágtáztam az asztalomhoz, bekapcsoltam a monitort. Megnyitottam a Tumblrt, viszont az eddigiektől eltérően nem találtam olyan képet a 121 követetett megosztásai között, ami megragadt volna.
Régen volt már, hogy saját képet posztoltam volna ki és tudtam, hogy semmi ismerős nem követi az oldalam, így nyugodt szívvel posztoltam ki a legújabb szerzeményemet.
Ezután ránéztem az órámra a sarokban. 21:34. Elment az idő. Megkerestem a pizsamámat az ágyamról, fehérneműt és kivonultam az emeleti fürdőszobába. Örültem, hogy az emeletre nem jártak fel a szüleim, nem zargattak feleslegesen. Lentről veszekedés hallatszódott fel, pia szaggal karöltve. Ugyanaz a nóta, apám részegen jött haza, és a lehető legkisebb dologba képes volt belekötni. A fürdőszobaajtóban megállva hallgattam, hogy mi lehet a vita tárgya, de nem derült ki. Beléptem, becsuktam magam mögött az ajtót jó hangosan, majd megbizonyosodtam róla, hogy bezártam. Belenéztem a fürdőszobaszekrénybe. Egy penge, egy használt fogkefe, félig kinyomott fogkrémes tubus, egy üres szempillaspirál, arckrém, sminklemosó és vattapamacsok. Megfogtam a fogkefét és fogkrémes tubust, elsétáltam a kukához és belevágtam. Megnyitottam a csapot, forróra állítottam. A kád szélein a félig lecsorgott gyertyákat meggyújtogattam, egy fürdőbombát beledobtam a vízbe, majd a levetkezés után belefeküdtem. A kezemen lévő hegeket, mint minden fürdéskor csípte a tiszta víz, így ha akartam volna sem tudtam volna elfelejteni, hogy milyen bolond voltam.
Nem is tudom mennyi időt tölthettem a kádban. Talán fél órát vagy egy órát, de már hűlt kifele a víz. Kimásztam, átöltöztem, fogat mostam és visszavonultam a szobámba. Útközben még mindig hallgattam, ahogy kiabálnak a szüleim. Rájöttem, hogy öt-tíz percnél nem voltam tovább bent, mert akkor már nem nagyon veszekednének. Csöndesen belépdeltem a szobámba, magamra zártam az ajtót. Sorban kihúzgáltam az égősoraimat, a legutolsónak a dugója pont egy kartávolságnyira van az ágyamtól, így nem kell vaksötétben lefeküdnöm. Pár percig bámultam a plafonomat, majd kihúztam a dugót. Koromsötét lett, és egyedül voltam. Nem volt kihez hozzábújni, nem volt, akinek a mellkasán el tudtam volna aludni. De nem volt. Lassan becsuktam a szemeim, éreztem a könnyek melegét a számpilláimnál. Elaludtam.
Álmomban egyedül feküdtem egy réten, az eget néztem. Aztán jött valaki, aki oldalról átkarolt. Magához húzott, és megcsókolt. Az arca elmosódott volt, melegséget sugárzott a jelenléte.
Itt felébredtem. Hát igen, a felszűrődő zajok… Újra szent a béke, legalábbis úgy hallani. Megpróbáltam visszaaludni, rengeteg forgolódás és testhelyzetváltás után sikerült. Nem emlékszem az álmomra, de az ébresztőm csörgésekor arra eszméltem, hogy a kispárnámat ölelem. Mérgesen kinyomtam az ébresztőt, majd kinyújtóztam. Kikecmeregve az ágyamból felhúztam a redőnyömet. A sötétségen kívül a reggel felkelő Nap mellett játszadozó színeket szeretem még nagyon. Pár perc erejéig néztem, majd felhúztam egy pár szíves térdzoknit, azt a nadrágot, amit már előzőnap kikészítettem. Megkerestem a kedvenc fekete felsőmet, majd magamra húzva lementem reggeliért. Látom, hogy senki nincs fent, így elkészítettem magamnak, amit el szeretnék vinni.
Iskolába menetkor természetesen a fülemben volt a fülhallgató, senki nem köszönt és én sem köszöntem senkinek.
Iskolába beérve, megláttam őt, és a táskáját. Finoman belecsúsztattam az üvege mellé a verset, majd mint aki mit sem tett, beültem a helyemre.
írta: Flosz
|
Súgó
Friss hozzászólások