|
Az ősz hajnala
Egy igen hűvös napra virradtunk. Csípős, hideg őszi napra. Kimentem, hogy megnézzem, mi zajong a kertbe, mi az a dolog, ami miatt fel kellett kelnem pont a szabadnapomon mikor aludhatnék akár délig is. A hátsó udvarban állott egy tölgyfa, melynek büszke lakói a mókusok, a baglyok, sőt néha egy-egy sün is beköltözik alá, főleg ősszel mikor a nagy kupac levél tökéletes búvóhelyet nyújt számára. Bedugtam a nyuszikás papucsomba a lábam, és kiballagtam az ajtómon. Nem láttam különöset. Minden olyan monoton volt akkor. Sehol egy árva madár, nem sétáltak az emberek a kertvárosban, sőt még egy autót sem láttam elmenni a házak előtt. Kimentem a hátsó kertbe, hogy közelebbről szemügyre vegyem a terebélyes fa új lakóit. Még csak a ház sarkánál voltam, de már megpillantottam a kistestű, gyönyörű színekben pompázó, kopogó harkályt, ahogy éppen a reggelijét fogyassza. Gondoltam ebben nem zavarom meg, úgyhogy mivel már úgyis kiverte az álmot a szememből, visszamentem és készítettem magamnak reggelit. Éppen leültem volna az asztalhoz, hogy megkezdjem a lakmározást, de ekkor megcsörrent a telefonom.
- Halló, itt Stewe… - még be sem tudtam fejezni a mondatomat, a mobil túlsó végéről azonnal lelkes kiabálás hallatszott.
- Stewe, ezt nem fogod elhinni épp most láttam az ablakom előtt elrepülni egy galamb párocskát. Hát nem csodálatos? – kérdezte a testvérem, aki mindig is imádta az állatokat, és érdekesnek tartotta a madárvonulás minden pontját.
- De Katy, ez felemelő. És minek kelsz te 5 órakor fel? – tettem fel a kérdést, úgy vélem jogosan.
- Hát tudod, ezen a napon kezdődik a madárvonulás, muszáj lesben állnom!
- Ja, igen… de nekem most mennem kéne, még sok elintéznivalóm van. – kénytelen voltam hazudni a húgomnak, mert egyszerűen nem bírtam elviselni, hogy a tollas kis állatokról beszéljen nekem több órán keresztül.
- Persze megértem, az én bátyókám elfoglalt ember! Na, szia.
- Khm… - igen ezt nem bírtam ki egy köszörülés nélkül. – Ez így van, szia Katy.
Azzal le is tette a kagylót én pedig folytattam a reggeli rántottámat, ami addigra teljesen kihűlt. Morgolódtam egy sort aztán kimentem egy kicsit nézelődni.
Kezdett egy kikeletre hasonlítani ez az időjárás. Az a délelőtt egy nyárelői vagy inkább tavaszi napsütéssel volt teli. Bementem a kiskertem kapuján és megcsodáltam a gyönyörű növényeim. Az a fajta voltam, akinek nem volt családja, hanem a virágait kezelte úgy akár, a gyermekei lennének. Sosem szerettem volna családot, ha jobban belegondolok. Nem való nekem az a nyüzsgő élet, ami egy kiscsecsemővel telik. A rózsák, a napraforgók, a rebarbarák és a több száz féle növény a kertemben meghallgatott. És akárhányszor meséltem nekik, ők jól érezték magukat, és azzal hálálták meg a gondoskodást, hogy egyre szebb virágokat hoztak. Leültem a kisszékre, és gyönyörködtem a szépségükben. Akkor hallottam, hogy egy énekesmadár csicsereg a fán. Még, hogy csicsereg, olyan volt a fülemnek, mint egy muzsikaszó, mintha zenélt volna. Szívem szerint egész nap hallgattam volna, nagyszerű érzéssel terítette el a testem minden szegletét. De a jónak is vége szakadt. Felnéztem az égre és láttam, hogy két gólya is repül szélsebesen menekülve a hidegtől. Pedig aznap elég kellemes idő volt. Kis idő elteltével felálltam és bementem. Éhségemre csináltam egy tál nokedlit, amit a hátsó udvarból szedett maroknyi salátával egészítettem ki. Zamatos volt az íze. Úgy döntöttem, hogy az ebéd utáni fáradtságot egy kis pihenéssel enyhítem, úgyhogy elnyúltam a nappaliban álló piros fotelen, és lehunytam a szemem. Talán tíz percnek sem tűnt az az idő amennyit aludtam, de arra ébredtem, hogy a szomszéd csirkéi őrülten sivalkodnak. Kiszaladtam már több mint dühösen, hogy ezek az átkozott tollas jószágok ma már másodjára keltenek fel az álmomból. A buta tyúkok szinte kifordított nyakkal bámulták az eget. Ekkor felnéztem én is. Egy csapat fecske repült egymás mellett, manőverezve a széllel. Gyönyörű látvány volt, ahogy suhannak a levegőben. A kezem szinte önként benyomta a húgom telefonszámát, és a készüléket akaratlanul is a fülem és a szám közelébe helyeztem.
- Katy! Repülnek a fecskék. Itt vannak, ez gyönyörű! – kiáltottam, úgy, hogy szinte a könny is kicsordult a szememből.
- Stewe téged mióta érdekel a madárvonulás? – kérdezte értetlenkedve.
- Mostantól hugicám. Mostantól.
És tényleg így volt. Sosem képzeltem volna, hogy egyszer ámulattal csodálok majd akár egy madarat is. De ezen a napom megtört a jég. Belopták magukat a szívembe, és bearanyozták a napomat. Szó szerint! Színarany lett!
írta: Animaldoctor
|
Súgó
Friss hozzászólások
Akad pár helyesírási hiba, vesszőhiány (pl. zajong a kertbe – zajong a kertben). A történet nagyon aranyos volt, bár számomra kérdéses kicsit, hogy még is mitől érezte most csodálatosnak a madárvonulást, hisz korábban hidegen hagyta. Itt jó lett volna valami plusz impulzus.