|
Dee Adabie
Az eső monoton kopogása elterelte a figyelmemet az összegyűlt embersereg duruzsálásáról. Kifejezéstelen arccal bámultam az udvaron álló tölgyfa felé. Emlékszem arra a tölgyfára. Gyerekkoromban órákat játszottam az ágai alatt. Ősszel a hűvös időjárásra ügyet sem vetve játszottam a hatalmas kupacnyi megsárgult-barnult levelek között. Télire én is a szegényes házikónk falai közé kényszerültem, de a kikelet megújulásként hozta el újra a gyermekded nevetésemet. Olykor, mikor anyám nem figyelt, kiengedtem a csirkéket az ólból, amiket azért tartottunk, hogy legyen mit ennünk. Mire betöltöttem a tizedik életévemet, már a csirkehús gondolata is fintorgásra késztetett. Pár évvel később a fintor keserű zokogásba torkollt, mikor kötődni kezdtem egyetlen játszópajtásaimhoz. Sokkal inkább akartam éhezni, mint hogy még egy állat haljon meg értem. Könyörögtem anyámnak, hogy tartsunk disznókat inkább, de egyre csak a fejét rázta. Úgy hittem, csak azért, hogy engem bosszantson.
Merengésemből Patrick combomra simuló keze zökkentett ki. Összerezzentem, szégyenlős pillantást vetettem a fiúra. Halvány mosolyt villantottam felé, de ezúttal arca rezzenéstelen maradt, csupán hüvelykujja írt le kusza köröket a derekamon. Erőtlenül döntöttem fejemet a mellkasának.
- Egy hete még minden más volt – dünnyögtem. Szótlanul csitítgatott. - Minden rendben – jelentettem ki síri hangon.
Pár nappal ezelőtt még szappanbuborék életünk változatlanul tündökölt a palotánkban, ahol úgy élhettünk, mint király és királyné. A barátaink vacsorára érkeztek. Hatalmas mosollyal fogadtuk őket. Patrick tenyere ösztönösen a derekamra siklott, talán maga sem vette észre, hogy testemet magához vonta. A nyakamban egy színarany lánc függött, a ruha előnyösen emelte ki az alakomat, az oldalamon álló férfi minden porcikáját szerettem és olyan módon tengedhettem az estéimet, ahogyan mindig is képzeltem. Kedélyes társalgásban lehetett részem és felszabadultan nevethettem. Minden olyan piszkosul tökéletes volt.
Az este végén szórakozottan húztam le a ruhám cipzárját a hálóban. Patrick az ágyon fekve méregetett. Rávigyorogtam a vállam fölött, mire ő is megeresztett egy mosolyt. Az ékszereimmel bíbelődve dudorásztam, de még mindig éreztem a hátamba késként fúródó tekintetét. Hagytam, hogy a vörös bársonyruha legördüljön testemről, immár fehérneműben fordultam felé.
- Miért bámulsz? - kérdeztem, majd alig bírtam győzedelmeskedni a feltörő mosolyomon, amit arca rándulása okozott, ahogy kényszerítette magát, hogy tartsa a szemkontaktust.
Elkomolyodva mellé ereszkedtem a selymes ágyneműre. Ujjaimmal öntudatlanul is kócos hajtincseit kezdtem birizgálni. Pár percig élveztem a beállt csendet, néma mosolyából arra következtettem, ő is.
- Minden oké? - kérdezte nyugodtan. Bizonytalanul bólintottam, majd tovább tekergettem tincseit.
- Annyira tökéletes minden – állapítottam meg. - Boldog vagyok.
Széles vigyort villantott rám, úgy helyezkedett, hogy könnyed csókot lehelhessen ajkaimra. Szerettem. Elfelejttette velem gyermekkorom minden nyomorúságát. Új életet teremthettem mellette és én magam is újjáéledtem. Minden annyira jó volt, ami maga után vonszolta a kéretlen félelmet attól, hogy az illúzióm darabokra törik.
- Azon gondolkodtam – kezdte olyan hangon, mintha még maga sem tudná, hogy fogja befejezni a mondatát -, hogy titokzatos vagy. - Szemöldököm leheletnyit megemelkedett, némán vártam a folytatást. - Nem ismerem még a családodat sem.
A gyomrom fájdalmas görcsbe rándult. Elmém megtelt azokkal a rég rejtegetett, fájó emlékekkel, kezdve apám öngyilkosságával, a végtelen szegénységünkkel, a magánnyal, amit éreztem, mert a gyerekek a környéken a szakadt ruháimon csúfolódtak. Szemeim kéretlenül is könnybe lábadtak felidézve az akkoriban átsírt éjszakákat. Remegve jelent meg előttem anyám képe.
- Miért nem meséled el soha? - kérdezte suttogva, miközben szórakozottan letörölt egy kicsusszanó könnycseppet a szemem sarkából. Engedelmesen darálni kezdtem a régmúlt eseményeit, amit olyan sokáig kerültem ezidáig. Türelmesen hallgatott végig, semmilyen érzelmet sem tudtam kiolvasni vonásaiból. Mikor remegő hangom elcsendesedett, érzelemmentesen csak annyit kérdezett: - És anyukád?
Hangosan nyeltem le kiszakadni vágyó könnyeimet, a takarót bámulva hallgattam. Nem tudtam elmondani. Nem most. De kinek ugyan, ha nem neki? Ajkaim szétnyíltak, egy pillanatra megállt az idő. Azután kiejtettem az első szavakat, amik többet és többet vontak maguk után. El-elcsukló hangon rebegtem el neki a történetet, anyám kudarcát és árulását. Lerántottam a leplet minden apróságról, amit vérző lelkem mélyén még rejtegettem. Az alkoholizmusától kezdve a felelőtlen nemtörődömségéig, amivel utat engedett egy züllött kamaszkor beköszöntének. Akkor ott szabadjára engedtem minden elnyomott, ki nem mondott érzelmet és fájdalmat a díványon.
- Te haragszol rá, igaz? - kérdezte egyszerűen, mikor a végére értem. Lehunyt szemmel bólintottam. - Ígérd meg, hogy találkozhatok vele! - Rémülten néztem rá. - Muszáj! Másképp kitől kérhetném a kezedet, Dee Abadie? - Elakadt lélegzettel bámultam rá.
A pillanat meglepő gyönyörűségét az apró asztalkán fekvő telefonom zenélése törte meg. Bocsánatkérő pillantással nyúltam a készülék felé.
Mikor letettem, a sokk néma fátylát levetve szólaltam meg: - Azt hiszem, elkéstél. Az anyám meghalt.
A temetésen egy fél maroknyi ember gyűlt össze, akik közül egyre sem voltam kiváncsi.Mondanom sem kell, csirkét szolgáltak fel. Inkább szenteltem a figyelmemet a készülődő viharra, az eső folytonos kopogására. Patrick egyenletes, megnyugtató lélegzésére koncentrálva arra gondoltam, a világ vajon tényleg így gyászol-e minden Dee Abadie-t?
írta: Viccadict
| 
Súgó
Friss hozzászólások
Egy-egy helyesírási, elírási hibát leszámítva a történet kerek egész lett, tetszett. (pl.: duruzsálás- duruzsolás, fél markonyi – félmaroknyi).