|
Álom vagy valóság?
Egy fárasztó nap után beülni a kedvenc kávézónkba, extra habos cappuccino-t inni, és álmodozni. Ez volt Hope egyik kedvenc elfoglaltsága. Főleg mióta Róla álmodik. Minden éjszaka, ugyanaz az álom. Egy ismeretlen férfi, aki némán néz a szemébe. Ismerős, de nem tudja honnan. És legbelül érzi, hogy ez nem egy szokványos álom. Ez valami új. Hope próbálta elmesélni az érzéseit, és az álmait barátnőjének, Catherine-nek, aki tudta, Hope-ról nem egy mindennapi lány, aki szeret álmodozni, és képzelődni. Elfogadta, de mindig próbálta észhez téríteni. Úgy gondolta, hogy Hope álmai csak álmok, és ennyi.
Egy szokásos nap után Hope újra kedvenc kávézója felé vette az irányt, de a megszokottnál kicsit később, már besötétedett, mire odaért. A bejáratnál valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Körül nézett, és meglátott egy ismerős alakot. Ahogy jobban szemügyre vette, és az idegen arcát is megvilágította a fény, meglátta ugyanazt a barna szempárt, ugyanazt az arcot, amit az álmaiban. Azt hitte, képzelődik. Itt van. Itt van az a férfi, akit szinte minden éjjel látott az álmában. Nem tudja, hogy ki, azt sem, hogy mit akar, azt meg végképp nem, hogy miért álmodik mindig róla. Most pedig itt van. Hope teljesen megzavarodott. Földbe gyökerezett a lába, és egy hang sem jött ki a torkán, pedig annyi kérdése lett volna. Az idegen csak nézte őt. Pillantása megbabonázta. Percekig csak némán néztek egymás szemébe, majd az idegen elfordult, és elment. Elindult a sötétségbe, egyenesen az erdő felé. Hope percekig csak állt ott még némán, szinte fel sem fogta, hogy ez most a valóság, vagy csak megint álmodott. De végül úgy döntött, hogy nem is érdekli. Elindult, majd futni kezdett, egyenesen az erdőbe, az idegen után. Tudni akarta, ki ez a férfi. A férfi, akit eddig csak álmaiban látott, és most itt állt előtte. Nem is nézte, merre megy, csak szaladt. Végül teljesen eltévedt, nem tudta, merre van. Mindenhol csak fák voltak, és sötétség, és az idegent sem látta már sehol. Így csak állt az erdő közepén, és meredten nézett a semmibe. Hirtelen hatalmas vihar kerekedett, a fák recsegve-ropogva dőltek ki, ágak szálltak a magasban, majd pár perccel később melegséget érzett, és fény világította meg a hátát. Megfordult. Lángok. Az erdő lángokba borult. Nem tudta, hogy honnan jött, hiszen saját magán kívül már senkit sem látott az erdőben. Pár perc múlva teljesen körbevette a tűz Hope-ot, nem tudott menekülni, a vihar szele pedig folyamatosan erősítette a lángokat. Hiába szakadt az eső, a lángok nem aludtak ki. Semmit sem látott, csak égő fákat, bokrokat. A tűz mindent elpusztít, amihez csak hozzáér. Hope szemében visszatükröződtek a lángnyelvek, ahogy nézte őket. Nem tudta levenni róluk a szemét. A földre rogyott. Úgy esett össze, mint egy rongybaba, akit a földre ejtenek. Lábai már nem bírták tovább tartani, kiszállt belőlük az élet. Látta maga körül a lángokat, az erdőt, ahogy végig beborítja a tűz. Beleremegett a látványba. Csak nézte a sárgán és pirosan táncoló, egymást ölelő lángnyelveket, ahogy egyre nagyobb erőre kapnak, és felé közelednek. Nem bírta már tovább. Minden elhomályosult. Még utolsó pillantásával felnézett a tűzre. Mintha egy árny rajzolódott volna ki a lángnyelvek között. Kinyújtotta felé a kezét, de ekkor már nem bírta tovább. A világ teljesen elsötétült körülötte.
Amikor magához tért, az erdő szélénél feküdt. Már nem esett, de a tűz még égett. Szerencsére már messze volt tőle. A távolból hallotta a tűzoltó autók szirénáit. A feje még kába volt, lábai gyengék. Nem is emlékezett arra pontosan, hogy mi történt. Ült még az erdő mellett 10 percet, próbálta felidézni az emlékképeit, de minden homályos volt. Erőt vett magán, és mivel nem lakott messze az erdőtől, haza indult. Kétszer annyi időbe telt, de legalább épségben hazaért. Kinyitotta az ajtót, és semmi mást nem akart, csak ledőlni és összeszedni a gondolatait. Egy dolgot már biztosan tudott. Az idegen létezik. Nem az álmodozó agya szüleménye. Hiszen látta. De nem tudott mit kezdeni ezzel az érzéssel. Minden esetre eléggé megviselte az éjszaka, így felhívta Catherine-t. Nem telt bele 5 perc, már hallottam is az autóját. Csikorogva állt meg a ház előtt, majd az ajtót feltépve kiugrott a kocsiból. Berontott a házba, majd Hope felé fordult:
- Mégis mi a fenét csináltál? Meg akarod öletni magad egy idióta álomkép miatt? – mondta dühösen.
- De hát láttam. Hidd el, hogy láttam őt.
- Igen? Szerintem pedig az agyadra ment már ez az egész. Azt akarod hinni, hogy létezik. De ő egy álom, nem létezhet. Meg különben is, ez már beteges.
- Szóval elmebetegnek tartasz?! – kérdezte Hope idegesen.
- Jajj, istenem…- felelte Catherine a fejét fogva. Leült egy székre, majd Hope felé fordult. – A barátnőd vagyok, és a legjobbat akarom neked. Mégis úgy érzem, hogy ez már nem normális.
- Azért, mert te nem hiszel benne, attól még normális. Nem azért hívtalak fel, hogy kioktass. Úgyhogy kérlek…
- De te is tudod, hogy nem az. Legbelül tudod! – próbálta győzködni.
- Tudod, mi az, amit legbelül már biztosan tudok? Hogy létezik.. És tudod mi az, amiben még biztos vagyok? Hogy úgy tűnik, az én valóságom más, mint a tiéd.
Ez volt Hope záró mondata. Az ajtóhoz sétált, és kinyitotta. Catherine-nek nem is kellett több. Felállt, és kisétált az ajtón. A kocsitól még visszanézett, és ennyit mondott:
- Tudod, hogy én a legjobbat akarom neked…
- Ha azt szeretnéd, hinnél végre nekem! – Mondta Hope, majd becsukta az ajtót.
Idegesen, és szomorúan sétált be a nappaliba. Kavarogtak fejében a gondolatok. Az asztalához ment. Az olvasólámpát felkapcsolva szemügyre vettem a kis asztalkán halomban lévő fotókat. Az ő fotói voltak. Szeretett fényképezni. Volt egy kedvenc fotója Catherine-ről is. A parkban voltak. Catherine hosszú, természetes vörös hajába belekapott a szél. Tincsei csak úgy szálltak a levegőben, és tökéletesen illettek a zöld, parkos háttérhez. Betette a fényképet a fiókba. Érezte, hogy ez egy új kezdet. Tudta, hogy valami új következik. Tudta, hogy hamarosan választania kell az álom, és a valóság között…
írta: Trixie
|
Súgó
Friss hozzászólások