|
Régi ismerős
Kora este volt, nekem pedig semmi dolgom, jónak gondoltam ezt egy kis nosztalgiára. Az olvasólámpát felkapcsolva szemügyre vettem a kis asztalkán halomban lévő fotókat. Osztályképek gimiből... A kilencedikes kép láttán akaratlanul is elmosolyodtam. Sok év eltelt, lassan a huszonötöt töltöm, de mégis ugyanúgy élnek bennem az emlékek, mintha minden tegnap történt volna.
Akkor, tizenöt évesen voltam először szerelmes, egyenesen az osztály legnépszerűbb srácába, Samuelbe, vagyis ahogy mindenki hívta, Sambe. Rengeteg más lányt választhatott volna helyettem, mégis én voltam az, akit elhívott randira, már ha azt annak lehetett nevezni. Egy iskolai nap után egyszerűen elém lépett, és elhívott moziba, amiről mondanom sem kell, olyan volt, ahogy megálmodtam. Gyalog mentünk el filmet nézni, aztán a közeli étterembe vitt el. A hazaút viszont nem volt mindennapi, mivel nem igazán volt megszokott ez a fajta időjárás ezen a környéken. Hatalmas vihar kerekedett, a fák recsegve-ropogva dőltek ki, ágak szálltak a magasban. Hazáig futottunk. Nem igazán szerettem a viharokat - sem akkor, sem most. Annyit mondtam, hogy félek, mire ő megfogta a kezem. Mire odaértünk hozzájuk, rendesen megáztunk. Behívott, hogy szárítkozzak meg, én pedig nem utasítottam el. Miért is tettem volna? Örültem, hogy vele lehettem, és fáztam is.
Ez volt az első alkalom, amikor kettesben voltam vele, osztályon kívül. Ahogy teltek a hetek, ezek a napok egyre sokszorozódtak. Végül eljött az a nap, amikor megcsókolt. Felejthetetlen élmény volt.
Év végén kiderült, hogy elköltöznek. Több száz kilométer távolság lett köztünk hirtelen. Megpróbáltunk távkapcsolatban maradni, telefonáltunk egymásnak, amikor tudtunk, de tinik voltunk, túl fiatalok ahhoz, hogy ezt kezeljük, ezért jobbnak láttuk a szakítást. Több kapcsolatom is volt azóta, és gondolom, Samnek is, bár én sosem voltam valami szerencsés a kapcsolatokat nézve, egyik sem volt hosszú. Őt azóta sem láttam, nem is hallottam felőle, még csak nem is kerestük fel egymást. Nekem még a mobilszámom is változott, nem érhetett el.
Gondolataimba és emlékeimbe merülve ültem az asztalomnál, ahogy a képeket néztem. Kirándulások, iskolai fotózások, tablókép, osztályban készült fotók, amiket mi csináltunk egymásról vagy magunkról a barátokkal. Mindenre felvillant egy-egy emlék. Volt, amin hirtelen felnevettem, egy páron pedig a fejemet ráztam, hogy miket csináltunk. Hirtelen felálltam és az ablakomhoz sétáltam. Láttam, hogy valaki a ház felé közeledik az autójával. Nem volt ötletem, ki lehet az ilyenkor, és még csak a jármű sem volt ismerős. Csikorogva állt meg a ház előtt, majd az ajtót feltépve kiugrott a kocsiból.
A következő pillanatban a csengőt hallottam, ezért siettem, hogy ajtót nyissak. A férfi, aki előttem állt, meglehetősen ismerős volt számomra, mégsem jöttem rá, hogy ki volt az, és honnan ismerhetem. Valószínűleg láthatta rajtam, hogy nem értem a helyzetet, ezért ő szólalt meg előbb, mielőtt én akár a számat is kinyithattam volna.
- Elle, emlékszel még rám? - kérdezte. - Sam vagyok, még gimiből.
A második mondatot felesleges volt hozzátennie, csupán a megnevezésből is rájöttem, ki ő. Elle... Ő volt az egyetlen, aki így hívott, mindenki más kimondta a teljes nevemet, mindenki kimondta, hogy Danielle.
- Persze, hogy emlékszem - válaszoltam teljesen ledöbbenve.
Rendesen megváltozott, mióta nem láttam. Hát persze, hogy megváltozott, hiszen tíz év eltelt azóta! Eltűntek a kisfiús vonások, helyette egy érett férfi nézett vissza rám. Sötétbarna haja, amit akkoriban feltüskézve hordott, kicsit hosszabb lett, és kócosan hullott a szemébe, megizmosodott, borostát növesztett, és majdnem másfél fejjel magasabb lett nálam, mikor hajdanán pár centiméter választott el minket. Az egyetlen változatlan dolog a vidám, huncut csillogás volt zöld szemeiben, amivel régen milliószor, vagy talán annál többször varázsolt el.
Néhány másodpercre csend állt be közénk, amit végül én törtem meg.
- Gyere be, gondolom, nem azért jöttél, hogy itt ácsorogjunk - álltam félre az ajtóból, hogy beengedjem.
- Jól gondolod, nem azért jöttem - mosolyodott el, aztán bejött. - Szép lakás - állapította meg.
- Köszönöm - mondtam, miközben a nappaliba vezettem, hogy ne az előszobában álljunk. - Ülj le, én addig hozok valamit inni.
Alig mondtam ki, már ki is siettem a konyhába, és két pohár üdítővel tértem vissza.
- Mi szél hozott erre? - kérdeztem, miközben én is leültem a kanapéra.
- A címedet anyád mondta el, mivel először ott kerestelek. Szerencse, hogy pár utcával költöztél el tőle, könnyű volt eligazodnom, és nem újabb háromszázötven kilométert kellett vezetnem, hogy megtaláljalak - nevette el magát.
- Háromszázötven kilométert vezettél, csak azért, hogy megkeress?
- Pontosan. Egyébként pedig én is az elköltözésen gondolkodom, és talán visszajövök ide. De gondolom, érdekel, mi célom volt vele, hogy megkeresselek, igaz?
- Persze - bólintottam.
Erre nem szólalt meg, csak némán elmosolyodott, közel húzott magához és megcsókolt.
írta: Theria
|
Súgó
Friss hozzászólások