Csatlakozz te is!

Sietősen lépkedtem az esőtől átázott, cuppogós, saras földön. Sok viszontagságot átélt bakancsom védett a víztől, ráadásul melegben is tartotta az egyébként fázós lábaimat. Baljós csend telepedett az erdőre, olyan csend, ami minden vihar előtt jelen van a természetben. Mélyet szippantottam a harmatos levegőből, és folytattam utamat előre, az erdő mélye felé.Nemtudtam, mikor indultam, meddig voltam úton, csak töretlenül tapostam az utamba kerülő gallyakat. Már esteledett,amikor hatalmas vihar kerekedett. A fák recsegve-ropogva dőltek ki,ágak szálltak a magasban. A félelem minden porcikámat átjárta, reszketve magamhoz szorítottam lenge kabátomat, a szél csontig hatolva rázta az egész testem. Hangokat hallottam, kiáltásokat, sikolyokat. Nem tudtam hol vagyok és borzalmasan meg voltam ijedve. A szél egyre jobban tépte a fákat, az égbolt fekete volt. Villámok cikáztak, és én futni kezdtem, rohantam. Rohantam a végzetem felé, újra átéltem azt a borzalmas éjszakát. Utolsó emlékképem a felém dőlő fa látványa volt. Zuhantam a mélybe, vad örvények dobáltak kényük-kedvük szerint, éreztem, ahogy a tudatom lassan megszűnik és átveszi valami ijesztően üres,mély sötétség.

Amikor felébredtem, nehezen tudtam beazonosítani a kórtermet. A végtagjaim nehezek voltak, fáradtnak és kimerültnek éreztem magam. Még mindig hatása alatt voltam a történteknek, talán soha nem is szabadulok az emlékektől. Azt kívántam bár így lenne, bár kitörölhetnék mindent a múltamból. Bárcsak tiszta lappal kezdhetnék. Az olvasólámpát felkapcsolva szemügyre vettem a kis asztalkán halomban lévő fotókat. Könny szökött a szemembe, de igyekeztem visszafolytani a sírást. Már csak az a néhány fénykép maradt belőle, és az emlékek…A velőtrázó sikoly –amely valószínűleg az enyém volt- ,és az erdő, mely úgy szippantott magába bennünket akár egy gonosz árny. Az infúzióba adagolt nyugtatótól még mindig homályosnak érzékeltem mindent, erőltettem a gondolkodást, de nem jutott semmi az eszembe. Lassan már azt is elfelejtem, ki voltam, kik voltunk, már csak egy szörnyű éjszakára emlékszem, amely életem végéig kísérteni fog.

Halkan kopogtattak..
-Gyere be! –szóltam. Apró kezecskék jelentek meg az ajtóban, majd hozzájuk társult egy bájos arcocska. Göndör,szőke fürtök, pirospozsgás arc, gyönyörű, értelemtől sugárzó kék szemek. Elkerekedett a szemem a meglepettségtől, mosolyra fakadtam és intettem a kicsi lánynak.
-Ó, Rosie, gyere ide, már azthittem elfelejtetted drága nénikédet. –A kislány arca kiderült, odaszaladt hozzám és arcát a vállgödrömbe fújta.
-Kate néni, Kate néni, édesanya hazavisz minket, hazajöhetsz velünk! ..Hát nem is örülsz? –arcomra fagyott a mosoly, hirtelen szédülni kezdtem. Meg kellett kapaszkodjak az ágy támlájában. Haza? Hol van a haza? Belépett Rosie édesanyja, Elizabeth. A testvérem rám mosolygott. Szorosan összekötött copfja nem hagyta, hogy a rendezetlen szálak kilógjanak. Így arca szigorú benyomást keltett. Tekintélyes volt, és méltóságos. Mindig elegáns. Ebben is, és még nagyon sokmindenben eltértünk egymástól, de szerettem őt és hálás voltam neki, amiért támogatott. Mosolyából szánakozást érzékeltem.

-Kate.. azt mondták a nővérek, hogy vigyelek haza. Az éjjel rosszat álmodtál, és a pszichológusod szerint talán segítene, ha hazamennél. Szembe szállhatnál a félelmeiddel. Gyere, segítek összepakolni. Készen állsz? –Görcsbe rándult a gyomrom. Nagyot nyeltem, valószínűleg sápadt lehettem, mert Rosie feszélyezetten elhúzódott tőlem. Erőt vettem magamon, és felálltam.
-Rendben..megpróbálom. –Összepakoltuk azt a néhány személyes holmit, ami nálam volt. Amikor a fényképekre került a sor, rá kellett harapnom az ajkamra, minden erőmmel próbáltam visszatartani a feltörni készülő sírást. Elizabeth kedvesen elvette tőlem a képeket, és óvatosan a sporttáskámba helyezte. Amikor összehúzta felette a cipzárt, olyan érzés volt, mintha kitéptek volna egy darabot a lelkemből.

Az autóban nem szóltunk egymáshoz. Hallgattuk Rosie csacsogását, én pedig elmélyedve figyeltem a mellettünk elsuhanó házakat. Lassan kiértünk a városból, fák jelentek meg az út mellett, bennem pedig egyre nőtt  a feszültség. Megmarkoltam az ülést, szívverésem felgyorsult, nehezen kaptam levegőt.
-Kate, megálljunk? Jól vagy?
-Persze, persze..jól vagyok. Nem szükséges megállnunk.
Közeledtünk az erdő felé. Amikor beértünk, lehunytam a szemem és magamban számoltam a perceket. Pár perccel később kinyitottam, de olyan volt mintha még mindig ugyan ott lennénk. Megláttam az erdőbe vezető földutat.
-Kérlek fordulj le! Muszáj valamit megnéznem!
Nővérem furcsán nézett rám, de ennek ellenére lassan indexelni kezdett és lefordultunk a földútra. Hepe-hupás volt, és csak lassan tudtunk rajta haladni. Végül egy kavicsos bejáró előtt találtuk magunkat. Hirtelen minden világossá vált számomra. Az erdő, a vihar, a sikolyok, és a fényképek.
-Állj meg! Itt állj meg!
Csikorogva álltunk meg a ház előtt, majd az ajtót feltépve kiugrottam a kocsiból. Felrohantam a verandára és dörömbölni kezdtem az ajtón. Kiabáltam, hátha valaki otthon van, de nem mozdult semmi. Elizabeth utánam szaladt a lépcsőn, kérdőre vonva viselkedésemet. Elkerekedett a szemem, és suttogni kezdtem.
-Ne gyere közelebb. Kérlek ne gyere közelebb, Beth, azonnal tűnjetek innen! Kérlek! –Elizabeth rémültnek látszott, megpróbált lefogni de egy jól irányzott rúgással lelöktem a verandáról. Hátraesett, de nem ütötte meg magát. Elszaladtam mellette és hanyatt homlok bemenekültem az erdőbe. Félre löktem az arcomba csapódó ágakat, és rohantam, ahogy csak a lábaim bírták. Egy bokorban megpihentem, és füleltem. Nővérem utánam kiáltozott, azután hallottam a kerekek csikorgását, a motor felbúgását, és elhajtott. Vissza szaladtam a házhoz és belöktem az ajtót. Sötét emlékek kúsztak az  elmémbe. Vér, sikolyok, és egy reménykedő tekintet a halálos csapás előtt. Térdre rogytam, körmeimmel mély sebeket kapartam a karomon. Üvölteni kezdtem a fájdalomtól. Minden emlék helyre rakódott bennem, de a felismerés olyan fájdalmas volt, amit nem bírtam elviselni. Gyilkos voltam. Megöltem egy ártatlan családot, valami démoni erő újra és újra megszállt, amíg el nem veszítettem az önkontrollom. Borzalmas érzés volt. Lüktetett a fejem, és erőlködtem hogy kizárjam magamból az emlékeket, de mind hiába. Kaparások az ajtón, nyöszörgések, vér csöpögés, és a haláltusa hangja töltötték be az egész házat. Kivettem a telefont a zsebemből, és tárcsáztam a rendőrséget.

írta: T.E.K.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.