Csatlakozz te is!

Már akkor tudtam, hogy az a nap más lesz, mikor kinéztem a szobám ablakán. Odakint ítéletidő tombolt. Mindig is utáltam a viharokat. Az esővel semmi gondom nem volt, hiszen felénk rengeteg csapadék hullott, de az égi háborútól kirázott a hideg. Összegömbölyödtem az ágyamon, ahogy ott kucorogtam, simán letagadhattam volna tíz évet, legalább.

Hatalmas dörrenés rázta meg a levegőt, még az ablaküveg is megremegett tőle. Úgy féltem, mint még soha életemben és gyanítom, hogy el is ájultam egy pár pillanatra, mert minden elsötétült körülöttem. Az utolsó, amit láttam az égbolton átcikázó villám fénye volt.

***

Mikor kinyitottam a szemeim, semmi sem volt ismerős. Meglehetősen bizalmatlanul pislogtam körbe a helyen, amihez foghatót még soha sem láttam. Az elmémet emlékek borították el, alig pár másodperc kellett hozzá, hogy rájöjjek, irányítani tudom az áramlásukat, tetszés szerint élesíthetem őket, hogy megfigyelhessem a részleteket, vagy átlapozhatok rajtuk. Még egyszer körülnéztem, és az emlékfolyamban kutakodni kezdtem, hogy mi micsoda lehet. Lassan mindenről tiszta képet kaptam, az ágy, amin fekszem, a sötét színű íróasztal a másik oldalon, és a többi holmi, amiknek ismerősnek kellett volna lenniük. Csakhogy ezek nem az én emlékeim voltak.

Lassan felálltam, s remegő tagokkal az íróasztalhoz sétáltam. Enyhén előre dőltem, ekkor vettem észre pár kicsiny, festményhez hasonlító furcsa tárgyat, amik a szomszédos, kisebb faalkotmányon álltak. Csak egy gondom volt, nem volt fényforrás, de az emlékek most is a segítségemre voltak. Az olvasólámpát felkapcsolva szemügyre vettem a kis asztalkán halomban lévő fotókat. Igen, ez volt a megfelelő szó rá, amit ebben a korban használnak ezekre, csak ámulni tudtam rajtuk. A legtöbbön három emberi alak szerepelt, egy szikár, számomra ős öregnek tűnő férfi, az én időmben egy embert sem ismertem, aki ennyi ideig élt volna. Egy lényegesebben alacsony, hosszú, barna hajú nő, fiatalabb, mint az előbb említett férfi, úgy tűnt, ők egy pár. Mellettük sokszor feltűnt még a képeken egy karcsú, hosszú a nőéhez hasonlító hajú lány, le mertem volna fogadni, hogy ő a gyermekük. Számomra mindhárman nagyon érdekesek voltak, de egy dolgot még így is leszűrtem, boldogok, viseljenek akármennyire is különleges dolgokat és legyenek bármilyen furcsa helyeken.

Visszahelyeztem a képeket az eredeti helyükre, aztán balra fordultam, az ablak felé. Hatalmas vihar kerekedett, a fák recsegve-ropogva dőltek ki, ágak szálltak a magasban. Ez volt az egyedüli jelenség, ami ismerős volt eddig és megnyugvást leltem benne. Ahogy viszont közelebb léptem, megpillantottam a tükörképem, vagyis gondolom, annak kellett lennie. Zavarodottan figyeltem, mert ez nem én voltam. Az üvegből a képen látott lány nézett vissza rám, igencsak rémült tekintettel. Kezdtem volna bepánikolni, mikor az eső csapkodásán át furcsa zajra lettem figyelmes, és biztos elmenekülök rögtön, ha az emlékek nem adnak magyarázatot arra, milyen monstrum is közeledik a házhoz. Így, hogy már legalább tudtam, mi az, könnyebb dolgom volt. Az autóban egy személy ült, az emlékek pedig máris elém vetítettek egy magas, fekete hajú, sötétbarna szemű fiatal fiút, akit nagyon jól ismernem kellett volna, ha mindez én volnék. Csikorogva állt meg a ház előtt, majd ajtót feltépve kiugrott a kocsiból. Meg sem állt, míg be nem lépett az épületbe. Gondoltam, mást keres, de aztán nyílt az ajtó, mire rémülten perdültem meg, egész testemben remegve.

-           Clary? – szólt a hang bizonytalanul, ugyanakkor mégis megnyugtatóan. A testem reagált a számomra ismeretlen névre, felnézett az előbb látott fiú arcába. Ezután kérdezhetett még valamit, amit azonban nem értettem, kétségtelen volt, hogy más nyelvet beszélt, ezen pedig még csak az emlékek sem segítettek. Lassan elindult felém, én pedig tudtam, hogy menekülnöm kéne, mégsem tettem, annyira ledermesztett e furcsa idegen mégis ismerős jelenlétének tudata.

Folyamatosan beszélt hozzám, de én továbbra sem reagáltam. Aztán, mikor végre egyszer szünetet tartott, özönvízként zúdítottam rá minden kérdésem, hogyan kerültem ide és egyáltalán mi is ez az egész, mindenképpen magyarázatot vártam. Gyorsan, hadarva beszéltem, szinte levegőt is alig vettem, ő viszont úgy nézett rám, mintha nem is tudom, mintha nem értené. Bizonyára így is volt.

-           Clary? – szólított ismét bizonytalanul, majd tétován kinyújtotta felém a kezét és átkarolt. Kérdezett még előtte valamit, remegő ajkakkal mosolygott is, de persze nem tudtam válaszolni, ha nem is értem. Gyengéden átkarolt és óvatosan simogatta a hátamat, én még mindig reszkettem és lassan még a könnyeim is eleredtek. Nem tudtam, miért van itt, ki ő és miért segít, de enyhítette a rémületem, könnyebb volt elviselni, hogy egy ismeretlen világba kerültem.

Mikor magamhoz tértem, Adam karjaiban ébredtem. Mondhatni, hogy sokáig a barátom volt, de egyszer csúnyán összevesztünk és szakítottunk. Azóta nem is találkoztunk, most mégis itt volt, a döbbentségemnek köszönhetően nem küldtem el rögtön. Később elmesélte, mi történt, bevallotta, hogy nagyon megijedt, mikor szerinte érthetetlenül kezdtem el zagyválni valami idegen nyelven, azt hitte, így átkozom szét a fejét, amiért otthagyott, hogy ő ne értse, de utána hagytam, hogy átöleljen és megnyugtasson. Ő azt hitte, hogy a vihar miatti félelem vette el az eszem. De én tudom, hogy máshogy történt. Arról fogalmam sincs, hogyan került ide a lány lelke, mely átvette az uralmat a testem felett, több mint ezerhatszáz éve élt egy egyszerű kis faluban. Számára a mi világunk egyenesen rémisztő volt, álmában sem tudott volna elképzelni ilyet, most pedig akárhogyan is, de idekerült. Tény viszont, hogy csodát művelt, Adam-mel azóta megint jól kijövünk, ezt pedig neki köszönhetem. Hálám jeléül csak azt tudom felhozni, hogy bemutathattam számára az ismeretlen egy szeletét, pedig higgyétek el, köszönetet mondanék neki még százszor is, de a nevét sem tudom, így nyomozni sem az után, hol és pontosan mikor is élt. Bár ismeretlen megmentőm elment, viszont hagyott rám apró, de számomra igen fontossá vált dolgokat, melyek segítségével egy kicsit megérthetem őt és azt is, a problémáim mennyire eltörpülnek ahhoz képest, amikkel neki kellett volna szembenéznie, ha hosszabb ideig marad, s sokszor milyen egyszerű azokat megoldani pár őszinte gesztussal. Búcsúzóul hagyott nekem pár emléket.

írta: Riora

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.