|
Töredék
Álmatag falucska Hajdú-Bihar csücskén.
Itt nincsen rendosztó seriff, mint a nyugati westernekben, se keményöklű rendőrfőnök, mint Stephen King kisvárosi rémtörténeteiben. Egy árva kirendelt járőr nem sok, annyi nem kószál erre, míg két településsel följebb már hatékonyan működik a rendszer. Varga Félix mégsem hiányolta a készenléti erőt, tán ő az egyetlen, aki meglátta ebben a lehetőséget. Maga köré gyűjtötte néhány pohos hasú gyerekkori cimboráját, és élvezte, hogy az újdonsült polgárőrség helyi vezetőjeként némi tiszteletet tudhat magáénak, amit teljesen megérdemeltnek tartott így a negyedik X-en túl.
Jóllehet különösebb feladatokkal nem terhelték őket. Pálinkázások alkalmával mai napig felemlegetik a Szabóéktól kitört disznó esetét, ami egészen a Kossuth utcáig jutott, hogy végül ott befogják. Fára menekült macskákért sem riasztották a tűzoltókat, maguk birkóztak meg a helyzettel. És ezúttal sem akadt semmi különös történés, egy hevesebb családi vitát jelentettek az aggódó szomszédok. Varga úr szokásosan nem fárasztotta magát ilyen csip-csup ügyekkel, de jelen esetben az előreküldött kollégák, Jakab és a kis Martus már másfél órája elérhetetlen, ezért Fiat-jába pattant, és eldörmögött egyet szeretett közhelyeiből:
– Ha valamit akar az ember, magának kell megcsinálnia!
Csikorogva állt meg a ház előtt, majd az ajtót feltépve kiugrott a kocsiból. Tökös gyerek volt, nem az az „árnyékától is megijed”-fajta, vagyis mások előtt soha nem vallotta volna be, de baljós érzete támadt, mintha egy kísértetfilm díszleteiben járna. Jakabék kocsija a ház előtt parkolt, tehát mégsem a kocsmában kötöttek ki, valóban ideértek. Dögletes energiákat árasztott a ház. A szúnyoghálós ajtó nyitva volt, és élesen nyikorgott egyet-egyet, ahogy a süvítő szél ütemesen verte. Félix lassan, kopogtatás nélkül benyitotta maga előtt a faajtót is, és… okádnia kellett. Bent félhomály fogadta, de amint szeme pár perc alatt hozzászokott, kivette a vértől csatakos falakat, melyeket mintha csak pemzlivel mázoltak volna össze itt-ott ügyetlen kezek, és meglátta a padlón heverő testeket is. Rögtön az ajtó mellett, a fogasok alatt a ház ura, Kovács apuka feküdt egy a feje alatt feketéllő vértócsában. Az előtér túlsó végében az anyuka hason, ránézésre szintúgy élettelenül. Jakab András, nyugalmazott buszsofőr, egyébiránt önkéntes polgárőr, az emeltre vezető lépcsősor alján természetellenes pózban lógatta fejét, és a kis köpcös Martus Pista a helyiség legtávolabbi végén a fal mellett ült félig eldőlve, az ajtóból nem látszott, hogy az egyik szeme helyén sötét luk tátong…
Varga Félix egy tétova pillanatra nem akarta elhinni, hogy mindez valóság.
Ekkor vette észre a gyereket. Ha a holttesteket összekötnénk egy kacskaringós vonallal egy torz négyszöget adna ki, ennek a négyszögnek a közepén állt Kovácsék hét-nyolc éves forma kislánya. A haja szennyes, lucsoktól összetapadt, fehér szoknyácskája pedig alvadt vértől sötétlett. Félix döbbenten nézett rá, a lányka viszont meredten maga elé bámult. Csak egy asztal választotta el kettejüket. A férfi odalépett, és az olvasólámpát felkapcsolva szemügyre vette a kis asztalkán halomban lévő fotókat. Vastag és mély ráncok barázdálták a homlokát, szeme mozgásából látszott, hogy igyekszik összerakni magában a képet. Gyomorforgatóbbak a látottak, mint a rakat holttest, ami érkezésekor fogadta. Dühében lesújtott hirtelen, és ökle nyomán repedések futottak végig az üvegasztalka felszínén. Nem értette, hogy tehetnek ilyet egy gyerekkel, hogy tehet bárki ilyet egy gyerekkel… Szörnyetegek. Vélhetően erőteljesebben a fotók hatása alá kerül, ha nem négy hulla között kell tanulmányoznia őket. De tudta, most nem zuhanhat össze, ki kell tartania, és nem a saját kedvéért. Homályos tekintettel nézett fel a kislányra, és magára erőltetett egy együttérzőnek szánt vigyort.
– Gyere, kislány – mondta, kezét kinyújtva felé –, nincsen semmi baj. Semmi baj. Fogd meg a kezem!
Varga Félix, az alig néhány éve szerveződött polgárőrség vezetője, az öregfiúk csapatának lelkes játékosa és a veterán autók szerelmese, lassan, cammogva, nehogy megriassza, elindult a lány felé… élete utolsó léptei voltak…
Eközben odakünn hatalmas vihar kerekedett, a fák recsegve-ropogva dőltek ki, ágak szálltak a magasban.
írta: Konrád Richárd
|
Súgó
Friss hozzászólások