|
Kísértés
2013.08.11. 21:22
Tűz a nap. Lágy szellő simogatja a fák leveleit, madarak csicseregnek untalan. Itt ülök, de nem tudom, mi tévő legyek. Kellemes zenét hallok a távolból, körülöttem fiatalok és idősek, vidámak és szomorúak, én pedig... Villámként csapott belém a felismerés!
5 PERCCEL KORÁBBAN
- Elnézést, nem tudná megmondani... - próbálkoztam újra, de semmi, az illető megint szó nélkül elsétált mellettem.
Nem tudom, hogy mi van ezzel a várossal, de nem százas, az biztos.
- Elnézést... - kezdtem, mire a férfi rám nézett. - Nem tudná megmondani, hogy...
- Szia Béla! - kiabált valaki messziről.
- Szia Feri! - kiabált el messzire a férfi, majd elment mellettem.
Egy emberrel több, aki átnéz rajtam. Pedig nem vagyok kicsi, nem vagyok csúnya –, olyan semmilyen vagyok (ha létezik egyáltalán ilyen).
Párszor tehetetlenül körbefordultam, majd kissé szédülve leültem a közeli padra. Lehajtottam a fejemet, és a kezemmel megtartottam azt –, úgy éreztem, hogy az egész világ szétesik körülöttem.
Felemeltem a tekintetem, majd pásztázni kezdtem a környéket, ahol mindenki nagyban élte életét.
Apró fuvallatot éreztem. Valaki rám ült –, de ő ezt nem vette észre.
MOST
Villámként csapott belém a felismerés! Senki sem vesz tudomást rólam, nem hallanak, nem látnak, és áthatolnak rajtam. És ez pedig csak egyet jelenthet: szellem lettem. De hogy? És miért?
Semmire sem emlékszem a múltammal kapcsolatban, de az biztos, hogy halott vagyok.
Úgy tudom, hogy azok az emberek szoktak a haláluk után kísérteni, akik erőszakos halállal haltak, és ilyenkor nem a Mennybe vagy a Pokolba jutnak, hanem vissza a földre, mert ilyenkor feladatuk van ott. De nekem mi lehet a feladatom? Lehet, hogy először azt kellene kiderítenem, hogy hogyan haltam meg. Végül is, ott kezdődött minden...
3 PERCCEL KÉSŐBB
Itt állok a ház előtt –, ez az a ház, ahonnan indultam. Ez egy jó pont ahhoz, hogy elkezdjem a kutatást.
Odasétálok az ajtóhoz, majd a kilincsért nyúlok, de a kezem áthatol rajta. Ez először megijeszt, de utána belátom, hogy teljesen logikus, hogyha senki nem lát, akkor mindenen át tudok menni, hiszen nem öltöttem testet.
Átsétálok az ajtón, majd körbenézek az egyszintes házban. Egy nappali, egy konyha, egy fürdőszoba, és két gyerekszoba. Az egyik biztosan az enyém volt.
A házat betölti a folyamatos beszéd, és sírás zaja, hiszen a rendőrök kihallgatják a családtagokat. A kisgyerek keservesen sír, az anyukája karjai között, aki sírva próbál a rendőrökkel kommunikálni, és mindent elmesélni. Az apa, a nappali foteljában ül, és üres szemekkel nézi a TV üres, és fekete képernyőjét.
Elindulok az egyik gyerekszoba felé, és az ajtón egy feliratot látok. „Lili”.
Balra fordítom a fejemet –, oda ahol az egész perpatvar folyik –, és észreveszem, hogy a kisgyerek kidülledt szemekkel néz rám. Kicsit megijed, amikor látja, hogy én is őt nézem, majd az anyját kezdi el szólongatni, de az csak csöndre inti, és azt mondja neki, hogy nyugodjon meg.
Bemegyek a szobá(m)ba, és körülnézek, valami nyomot keresve.
7 PERCCEL KÉSŐBB
Hét perc keresés, egy pohár kiöntés, és vérfoltok fellelése után, megtalálom az egyetlen nyomot –, a naplómat. Kinyitom az utolsó leírt napnál, majd bújni kezdem a sorokat.
Botond nagyon mogorván viselkedett ma velem, a tegnapi veszekedésünk után. Nem tudom, hogy mi baja van, de kezdek félni tőle, mert legutóbb egy ollóval fenyegetett –, azt mondta, azzal fogja felvágni az ereimet.
Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem, mert félek szakítani, de ezt sem akartam, ezért este kimondtam a lehetetlent.
Botond nagyon-nagyon dühös volt, és mindennel dobálózott, majd elment.
Most 19:59 van, és itt ülök, a semmire várva. De megszólalt a csengő, szóval mennem kell.
Ennyi volt az utolsó nap. A zsebembe rejtettem a naplót, majd kirohantam a szobából, mert úgy éreztem el van átkozva az a hely.
- Elnézést, de azt megkérdezhetném, hogy pontosan mikor következett be a halál? - kérdezte az anya, a könnyeivel küszködve.
- Asszonyom, az ön lányát pontosan 20:01-kor gyilkolták meg – közölte a rendőr, majd a kollégáival, bementek a szobá(m)ba, hogy nyomokat keressenek.
Varsányi Botond –, már tudtam, hogy ki az akit fel kell kutatnom.
PÁR PERCCEL KÉSŐBB
Abban, ha az ember szellem, az a gáz, hogy bármit mondasz, vagy csinálsz senki nem hall, és lát. Szóval kérdezhettem meg mindenkitől az utcán, hogy „hol lakik Varsányi Botond”, de senki nem válaszolt.
Leülök egy padra, a szökőkút mellett, ami nem is igazán nevezhető szökőkútnak. A víz a földből tör felfelé, de nem nagy sugárban. Aranyos látványt nyújt, és a víz néhány vonalban még idáig is elér, annak ellenére, hogy minimum 10 méterre van tőlem.
A zsebemből óvatosan előveszem a naplót, majd Botond lakhelye után kezdek kutatni.
- Ma átmentem Botondhoz... - olvastam fel motyogva. - Neeem...
- Botond egy kártyát nyomott a kezembe... Délután nálam: Berettyó utca 46. Találkozni szeretne velem! - olvastam fel, majd ismét zsebre vágtam a kis füzetecskét, és elindultam a célpont felé.
15 PERCCEL KÉSŐBB
Lepukkant, koszos, mocskos, és undorító, ja és iszonyúan rikító zöld –, ezek azok a szavak, amikkel jellemezni lehetne a házat.
Óvakodva besétálok a házba, majd találomra, bemegyek az egyik emeleti szobába.
Varsányi Botond, ott ül az ágyon, és egy kis pisztolyt forgat a kezei között, miközben azt motyogja: „az én hibám... az én hibám... megöltem...”. Lassan odasétálok mellé, és a vállára teszem a kezem, mire összerezdül, majd tovább folytatja a motyogást.
Megörült. Teljesen agyára ment az egész. De legalább már tudom, hogy ő volt az aki megölt(e). De miért tette?
- Mindenért én vagyok a hibás... - motyogja Botond, miközben előre-hátra dülöngél a pisztollyal a kezében. Ijesztő látványt nyújt. - Én öltem meg...
És végre (biztosan) tudtam, hogy ki volt a gyilkosom. Innentől már mindegy volt, hogy miért ölt meg, hogy bárki rá fog-e jönni, vagy, hogy mi lesz a temetésemmel, meg ilyesmikkel. Nem érdekelt, hogy mi fog történni, mert tudtam, hogy én befejeztem azt, amiért idekerültem.
A naplót kinyitva letettem Botond mellé, az utolsó napnál kinyitva, majd elhagytam a ház területét, és éreztem, hogy valami, onnan fentről hív, így hát követtem.
FENT
- Takács Lili! - szólít a pult mögött álló férfi. - Magam elvégezte a feladatát, ezért tovább mehet a Mennybe!
- Köszönöm – mondom, majd elslisszolok mellette, a hatalmas aranykapu felé. - Azt még megkérdezhetem, hogy mi történik most a földön? - fordulok vissza. - Már, mint az én ügyemmel.
- Varsányi Botond feladta magát, miután elolvasta barátnője, Takács Lili naplóját, melyben amúgy is csomó bizonyíték található. Két évre ítélték el, már csak fél éve van hátra, a letöltendő időből, és a benti élet alatt költő lett belőle – tájékoztat hosszan a férfi. - A családja hatalmas temetést rendezett az Ön számára, és Varsányi Botond nem jelenhetett meg rajta. Az anyukája és az apukája örökbe fogadtak egy, akkor még, magával egykorú gyermeket, hogy az Ön hiányát pótolják.
- De... - lehelem a levegőbe. - Hogy lehetséges az, hogy már is eltelt másfél év?
- Kisasszony, itt az idő egész máshogy halad, mint lent.
- Értem... - mondom a szám szélét harapdálva. - Köszönöm – mosolygok rá a férfira.
- Örülök, hogy segíthettem – mondja, majd megnyom egy kis fehér gombot a pulton, mire a hatalmas aranykapu kinyílik, és mindenhonnan mennyei felhők suhannak felém.
- Még valami kisasszony! - kiált utánam a Pultos.
- Igen?
- A Mennyben senki sem öregszik! - mondja, majd kacsint egyet, és szól a következő embernek.
- Rendben – mondom, majd készülök elindulni, de aztán visszanézek, és megkérdezem: - Mi volt a feladatom?
Nem fogalmaztam tökéletesen, de tudom, hogy pontosan tudja mire gondoltam –, ezt itt lehetetlenség félreérteni.
- Az, hogy rávegye Varsányit, hogy feladja magát – válaszol apró mosollyal az arcán.
- De, az véletlen volt... - mondom.
- Igen, de a feladatát elvégezte. - Miközben ezt mondta még jobban somolygott, én pedig viszonoztam ezt, majd aprót bólintottam.
Visszafordulok a kapu felé, a fehér-arany színben játszó messziségben kezdek el csodálkozni. Olyan gyönyörű, hihetetlen, álomszerű, fantasztikus, és varázslatos. Soha nem így képzeltem el a Mennyet, de valamiért most úgy látom, hogy csak így néz ki jól. Mintha soha nem létezett volna más, mint ez a hely, és mintha minden, ami lent történt, kitörlődött volna. Az életem, a múltam, a kalandok, a vágyak, a rokonok, a barátok, az élvezetek, a szórakozások, a naplóm, és a jövőm.
Mert nekem már itt van a jövőm –, a Mennyben.
|
Súgó
Friss hozzászólások