|
Merj álmodni
2013.08.11. 21:15
Tűz a nap. Lágy szellő simogatja a fák leveleit, madarak csicseregnek untalan. Itt ülök, de nem tudom, mi tévő legyek. Kellemes zenét hallok a távolból, körülöttem fiatalok és idősek, vidámak és szomorúak, én pedig... Villámként csapott belém a felismerés! Űrhajót fogok építeni! Már egészen kicsi korom óta érdekeltek a csillagok, a bolygók és minden hasonló. Még csak 5 éves voltam, de már akkor is minden este az eget kémleltem és álmodoztam arról, hogy egyszer feljutok oda. Sokszor szabadon engedtem a fantáziám és elképzeltem az ottani életet. Azóta már 13 év eltelt, de én esténként kiülök a kertbe, hidegben pedig az ablakból csodálom az eget, kezemben egy csésze forró teával, ami így együtt nagyon hangulatos tud lenni. Az évek viszont telnek, egyre idősebb leszek, és már elég rég világossá vált számomra, hogy nem fogok oda feljutni.
Hirtelen felpattantam, a szobámba futottam és tervezi kezdtem az űrhajómat. Mikor ez megvolt, kimentem a garázsba és gyűjtögetni kezdtem az alkatrészeket.
- Mit ügyködsz, kölyök? - szólt oda nagyapám.
- Valóra váltom az álmom! Már olyan régóta szeretném.. - feleltem.
- Az űrhajó. - mosolyodott el.
Vele nőttem fel, kiskoromban is már nagyon jól kijöttünk egymással. Ennek talán az volt az oka, hogy minden nyaramat ott töltöttem, és mivel közel laktunk egymáshoz, így gyakran átugrottam. Emellett engem mindenféle érdekel, papám is ezermester típus, a mai napig sok időt tölt a műhelyben. Szeretem azt a helyet, mindenfélét megtalálok, számtalan szerszám áll rendelkezésemre. Az udvaron szabad járásom volt, bárhova bemehettem és bármit elvehettem a helyéről - ha visszatettem. Azonban volt egy hely, ami tiltott terület volt számomra, a padlás. 18 év alatt még egyszer sem mehettem fel oda, ha a környékére tévedtem, akkor is leszidtak. Sosem értettem, hogy mi ennek az oka. Mindig csak azzal magyarázták, hogy veszélyes és régi, nem szeretnék, ha bajom esne.
- Gyere, felmegyünk a padlásra! - szólalt meg hirtelen, komoly hangon.
- A padlásra? - kérdeztem vissza csodálkozva.
Nem szólt semmit, csak elindult, én pedig követtem. A padlás magason volt, egy rozoga létrán kellett felmásznunk. Papám fellökte a feljárót és hirtelen nagy mennyiségű port zúdult ránk.
- Már vagy 10 éve nem jártam fent. - mondta.
A hangja kicsit szomorúnak tűnt, úgy gondoltam, hogy jobb, ha nem szólok, csak figyelek arra, amit nagyapa csinál. Nem akartam megzavarni, esetleg valami bajt csinálni, hisz új volt nekem az, hogy oda felenged. Nagyon meglepődtem, amikor felértem. Érdekes látvány fogadott: egy nagy sötét helyiség, egy nagy letakart valamivel.
- Tudod fiacskám, én is űrutazó akartam lenni, ahogy te is. - kezdett bele. Annak már 60 éve, hogy olyan kis lurkó voltam, mint te. Mindig is tetszett, hogy ennyire érdeklődsz a csillagászat iránt, ezért is nem romboltam le az álmaid, tudtam, hogy okos fiú vagy, és magadtól is rájössz majd, hogy lehetetlenséget szeretnél. Volt 3 barátom, a csillagok és a misztikus dolgok voltak, amik összehoztak minket. Egy forró, nyári napon kitaláltuk, hogy mi márpedig felmegyünk az űrbe. Nem volt vágyunk látni a Földet, a Holdat, vagy akár a Napot. Szenvedélyünkké vált, hogy összerakjunk egy gépet, amivel száguldozhatunk az égben.
Kíváncsian figyeltem papára, érdekelt, hogy mit fog ebből a történetből kihozni. Aztán odalépett ahhoz a valamihez és elkezdte kitakarni.
- Van számodra egy meglepetésem, gyere, segíts! - nevetett fel.
- Miről is van szó? - kíváncsiskodtam.
- Mire gondolsz? Szerinted miért mesélek neked most erről? - kérdezte.
- Mindig szoktál nekem mesélni ilyesmikről, talán ez az oka, hogy ennyire fanatikus lettem én is. - válaszoltam, éreztetve, hogy ez egyértelmű.
Majd csend lett. Sem Ő, sem én nem szóltunk egy szót sem. Fogalmam sem volt, hogy mi történt, féltem, hogy valami rosszat mondtam. Kis idő után már majdnem teljesen leszedtük a ponyvát. Ahogy egyre közeledtünk hozzá, egyre izgatottabb lettem.
- Készülj fiam! Remélem legalább annyira fogsz örülni, mint gondolom. - szólt hozzám végre. Ekkor megpillantottam..........
- NAGYAPA, EZ EGY ŰRHAJÓ! - ordítottam fel.
- Bizony. Mi építettük, tudod akiket már említettem. - mondta.
- És.. és hogy nem említetted ezt nekem? Ezt rejtegetted ilyen sokáig? - háborodtam fel.
- Na, elég a beszéd, ha felújítod, neked adom. - felelt barátságosan.
- Segítesz? - merészeltem megkérdezni.
- Hát persze! Átvizsgálom, a külsejét pedig te alakíthatod át. Ha szeretnéd, le is festhetjük, belül is feldobhatjuk ezzel-azzal. Menjünk. - mondta és elindult lefelé.
Nem ellenkeztem, mentem papa után, mindenre próbáltam odafigyelni, közben pedig a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Órák teltek el, mire a kis apróságokkal végeztünk. Minden biztonsági intézkedést elvégeztünk, szinte már alkalmas lett volna repülésre is. Gondoltam bedobok egy poént, nagyapám vevő ezekre.
- Akár utazhatnánk is vele. - nevettem.
- Szeretnél? - kérdezte komoly arccal.
- Még jó! Kár, hogy lehetetlen...... - mondtam szomorúan.
- Jegyezd meg: lehetetlenek nincsenek. Befejezzük a teendőket és mehetünk egy próbakört. Remélem, nem bánod, ha veled tartok. - mondta még komolyabban.
Ekkor én elhallgattam, nem tudtam mit válaszolni.
- Rendben. - feleltem. És gondoltam, biztos jó viccnek tartja, ha becsap...
Igen ám, de pár óra múlva, mikor besötétedett és feketébe burkolózott a tanya, nagyapám valamilyen módon eltüntette a tetőt. Egy gombnyomás, és az megnyílt.
- Szállj be és kösd be magad! - szólt.
Kinyitottam az ajtót, bebújtam azon a kis nyíláson és elém tárult egy űrhajó belseje, amit eddig még sosem láttam, és a délután folyamán sem jöhettem be. Számomra csodálatos volt, és egyben hihetetlen is. Papa is beszállt mellém és beindította a járművet. Az egész dübörögni kezdett, majd éreztem, ahogy elválunk a padlótól. Erősen kapaszkodtam, becsuktam a szemem, hisz jobban féltem, mint valaha. Na meg ehhez boldogság is társult, szóval elég érdekes érzést váltott ki belőlem ez az egész.
- Nyisd ki a szemed, így lemaradsz mindenről! - kiabált nagyapa.
Kinyitottam a szemem, a sötétségben megpillantottam sok kis apró fényt. Bármerre néztem, mindenhol a végtelenségbe láttam, telis-tele fényekkel. Semmihez nem lehet hasonlítani azt a látványt. Nem hittem a szememnek. Ott keringtünk fent az égben, a végtelenségben voltam, szabadnak éreztem magam. Mindegyik kis fénynek más formája volt, és a nagyságuk sem volt egyforma. Káprázatos.
Talán egy órácskát utazgattunk odafent, majd úgy döntöttünk, hogy elsőre ennyi elég lesz. Visszafelé is sok érdekességre tettem szert, egy kisebb bolygó mellett is elhaladtunk. A landolás is roppant érdekes volt, maga a látvány, de egyben az érzés is leírhatatlan. Nagyon-nagyon boldog voltam, gazdagnak éreztem magam, olyan kincset "gyűjtöttem be", amit talán senki más nem, legalábbis átlagos ember nem.
- Köszönöm! Nagyon jól éreztem magam. - mondtam leszállás után.
- Esetleg felmehetnék majd egyedül is? - folytattam.
- Persze. Már ügyes vagy, menni fog egyedül! - biztatott.
Mondta, hogy most is elvihetem egy körre, ha szeretném, de legyek óvatos. Éltem a lehetősséggel és pillanatok alatt az űrben találtam magam. Bámészkodtam, kapkodtam a fejem, nem tudtam, merre nézzek, hisz szebbnél szebb látvány tárult elém. Száguldoztam mindenfelé, egyedül még jobb volt. Talán a Földön nincs is ehhez fogható érzés. Egyszer csak azt vettem észre, hogy zuhanni kezdek, próbálom irányítani a gépet, kiabálok, de egyre csak zuhanok és zuhanok.... nincs megállás. Elvesztettem az irányítást és szinte már fénysebességgel tartottam a Föld felé. Következő pillanatban pedig felborultam a hintaszékkel és feleszméltem. Tűz a nap. Lágy szellő simogatja a fák leveleit, madarak csicseregnek untalan. Itt ülök. Kellemes zenét hallok a távolból, körülöttem fiatalok és idősek, vidámak és szomorúak, én pedig... elaludtam. :)
|
Súgó
Friss hozzászólások