|
Maci
2013.08.11. 21:08
Tűz a nap. Lágy szellő simogatja a fák leveleit, madarak csicseregnek untalan. Itt ülök, de nem tudom, mi tévő legyek. Kellemes zenét hallok a távolból, körülöttem fiatalok és idősek, vidámak és szomorúak, én pedig... Villámként csapott belém a felismerés!
Attól, hogy a parkban ülök és bámulom az embereket nem lesz jobb kedvem. Talán, ha keresnék valami partnert. Mondjuk, egy kisállatot. Nem-nem. Ez nem jó… Inkább elindulok hazafele, és ha találok az utcán egy kóbor kutyust, megpróbálom befogadni. Igen. Ez jó ötletnek tűnik. Pénzt sem adok ki érte. Bár, lehet, hogy be kell oltatni, ami több időbe telik, és több pénzbe kerül, mint egy tiszta kutyus. Viszont nagyobb szeretetet tudnék neki adni. Mármint, egy állatkereskedéses kutyus kap szeretetet, de egy kóbor kutya valószínűleg azért kóbor, mert nem kapott szeretet. Majd eldől. Szóval, ha találok egy kutyust befogadom, ha nem, akkor veszek egyet. Nem is! Nem állatkereskedésben veszek, hanem a közeli menhelyről fogadok örökbe! Pompás! – morfondírozott magában történetünk főhőse, Leila. Majd felpattant az egyik padról, és elindult a zene irányába, hogy megtudakolja mi is történik a közvetlen környezetében. Mire észbekapott már majdnem otthon volt. A gondolatai elvonták a figyelmét. Nem tudta mit csináljon, hogy látott-e kutyust útközben vagy, hogy mennyi ideje lehet úton. Mikor oda ért a nagy társasházhoz ahol tölti unalmas napjait kotorászott a zsebében, de előtte lehajtotta kapucniját. Ekkor a szél belekapott dús vadgesztenye színű hajába. Gyűlöli ezt az érzést. London egy nyüzsgő város, ő mégsem szeret itt élni. Alig van munkalehetőség, viszont ha van, azt elhappolják gyorsan. Végre megtalálta a kulcsát a szürke felsője zsebében. Óvatosan behelyezi a zárba, fordít egyet rajta jobbra, amíg kattanást nem hall. Belép. Orrát megcsapja a dohos régi ház szag. Kirázza a hideg mindig, amikor ideér. Becsukja maga mögött az ajtót, visszazárja. Elindul a postaládák felé, megnézze megint teledobálták-e szórólappal vagy jött valami értelmes levél is. Lenyitja, üres. Visszacsukja. Körbenéz, egy lélek sincs lent. Megnézi a liftet, hátha nem használja senki, de nincs szerencséje. Pár percig ott áll és várja mire leér. Beszáll, megnyomja a 11-es gombot, ami elkezd zölden világítani, majd bezáródik az ajtó. Halk megnyugtató zene hallatszódik a hangszóróból. E miatt az egy dolog miatt szereti ezt a helyet. Meg persze a kis lakása miatt. A lift viszont váratlanul megáll a 3. emeleten. Egy idős hölgy száll be.
– Hányadikra megy, kedvesem?
– A 11.-re, és ön?
– Én éppenséggel lefelé tartok, de ha nem gond bejönnék. Szabad?
– Ugyan miért ne lehetne? Fáradjon beljebb – majd arrébb lép, és elgondolkodik.
A gondolatmenetét csak egy halk Ding szakítja meg, ugyanis felért a 11.-re. Kilép a liftből, integet a hölgynek, majd kinyitja a 45-ös számú ajtót. Odabentről friss narancs illatot érez. Végre nincs dohos szag, gondolja magában. Felsője zsebéből kipakolja a felesleges dolgokat, majd leveszi és feldobja a fogasra. Nem marad rajta más, mint egy szaggatott farmer, és egy fekete trikó, ugyanis közben a cipőjét is lerúgta magáról. Bevonult a konyhába, kinyitotta a hűtőt. Rádöbbent, hogy miért is ment le igazából az utcára. Hogy elmenjen a boltba. Mérgesen becsapja a hűtőajtót, és bemegy a szobába. A szobában benyomja a gépet, kinyitja a gardróbszekrényt. Keresi azt a pulcsit, aminek a zsebe középen van és nincs kettéválasztva. Imádja ezt a felsőt, ugyanis a volt párjától kapta. Átvonul a fürdőszobába, hátha a szárítón van, és tényleg ott van. Melegnek érezte a levegőt. Rájött, hogy fent van a 11-en és nincs kinyitva egy darab ablak sem. Kezd émelygően sok lenni a narancsillat. Mihelyst felvette a pulcsiját, kinyitotta az ablakokat bukóra és kiült a teraszra. Elgondolkodott, hogy milyen kutyust is szeretne. „Valami nagy testűt? Nem, dehogy hát azt nincs hol tartani. Igen, ez elég jó érv. Valami kistermetű fajtát kéne választani.” Ezután felállt, kihajolt a terasz szélére, megnézze mekkora a forgalom. Ahhoz képest, hogy nagyváros… Na, mindegy, gondolja és beindult. Ivott egy pohár vizet, majd bement a szobába és leült a gép elé. Behozott egy keresőoldalt, és rákeresett a közeli állatmenhelyekre. Kétutcányira itt a városhatár, ott van egy futtató és a mellett van egy menhely. Hmm. Tökéletes, gondolja majd kikapcsolásra nyomott, felvette a szürke tornacipőjét, a szürke pulcsiját, és egy hajgumit keresett. Összefogta kontyba a haját, hogy ne kelljen a széllel küszködnie. Kulcscsomó, és elindult lefelé. Úgy gondolta, hogy most nem liftezik, inkább lesétál. Persze, ez nagy megerőltetés lenne egy sima amerikainak, de neki nem hiszen mindennap 2x minimum fel-le gyalogol. Mire leér, elborul az ég. Esőre áll. Útközben eszébe jut, hogy a kutyusnak nincs se tápja, se etetője. Nem hogy a kutyusnak, még neki sincs! Belép a közeli vegyesboltba, ahol már törzsvásárlóija is lehetne. Megkéri az eladót, hogy a szokásosat rakja el neki, meg két kutyatálat, meg kiskutyatápot. Odaadott neki egy kevéske pénzt, és azt mondta, hogy a visszajárót meg kerekítse, és úgy adja majd vissza, ha visszajött. Int egyet, és indul tovább. Hamarosan elkezd cseperegni az eső, de nem az a szakadó eső, hanem csak szép finoman, ami ilyen nyári napon jól esik. Szélcsend van. Leila kibontja haját, kezével gyorsan átfésülgeti, és a kezére rakja a hajgumit. Zsebre teszi a kezét és vágtat tovább. Cipője lassanként beázik, de nem zavaró. Pocsolyák keletkeznek egy-egy járdarészen. Egy fél óra gyaloglás után végre megérkezik a kutyafuttatóhoz Megpillantja a félig ázott kutyusokat az eresz alatt a tanítójukkal. Némelyik ugatni kezd, amikor meglátja őt, másik pedig csak csóválja a fargát, a harmadik pedig megrázza magát. A séta folytatódik tovább, Leila ténylegesen nem törődik az esővel, sőt élvezi, ahogy az esőcseppek végig csordulnak az arcán. Végre meglátja a menhely tábláját, és azt a téglaházat, amiben az adminisztrációkat végzik. Gondolja. Csenget a kapun.
– JÖVÖK MÁR! – üvölt ki egy női hang, majd ajtónyitódás után láthatóvá válik az alak is. Egy szőke hajú nő lépett ki az ajtón majd a kapu kulcslyukában kezd kotorászni – Fáradjon beljebb – egy szende mosollyal hívogató kézmozdulat mellett becsukja Leila mögött a kaput, és előre siet.
– Jó napot, van önnek vagy önöknek kölyökkutyájuk?
– Jaj, kedveském persze hogy van! Gyere utánam és válogathatsz. Kérsz egy csésze kávét, vagy teát, mert eléggé átfázottnak tűnsz.
– Köszönöm, nem, és fázni sem fázom.
Néhány ajtón áthaladás után megérkeztek a kölyök kutyusokhoz. Voltak nagyon picik, alig 1 hetesek, voltak nagyobbak, és voltak olyanok, akiket már külön kellett rakni a szüleiktől. Ahol még az anyuka ott volt, lehetett látni „teljes kifejlődésben”.
– Pardon, milyen fajtát szeretne?
– Nekem teljesen mindegy. Lehet keverék is. Csak kistermetű legyen, ugyanis lakásba lesz.
A hölgy szétnézett a kutyusok között, majd meglátta Leila számára a tökéletest, majd elszaladt. Visszatért egy párnával.
– Ők kicsi kutyusok, nem nőnek nagyra – majd kivett három kiskölyköt. Egy sötétebbet, és két arany barnát. - Cavalier king charles spánielek. Már elvihetőek, a koruk miatt. Szabad ám simogatni őket – majd gyengén elmosolyodott.
Leila megsimogatta az összeset. Puha, selymes szőrük volt. Majd az egyik kis barna, felmászott a lábára és aranyosan nyüszizni kellet, mintha azt sugallná, engem vigyél haza. Meg esett rajta Leila szíve.
– Mennyiért adja őket?
– Drágám, ez egy menhely. Ingyen odaadom őt.
– Ingyen? Ó, hát ez aranyos, de ingyen nem viszem el. Legalább, had adjak eledelt, vagy valamit.
– Lehet nálam kapni nyakörvet, hámot, pórázt, játékokat. Ha vesz valamit, megelégszem azzal.
– Rendben. Akkor kérnék egy rá való (felnőtt korára) hámot, pórázt és pár aranyos játékot, ami nem sípolós, ha esetleg éjjel elkezdene vele játszani.
– Ezek éjjel úgy alszanak, mint a bunda. De rendben, hozom a kérteket – majd kivonult a szobából.
Leila gondosan behelyezte a kiskölyköket az anyjukhoz, aki picit rámorgott a kezére de aztán látta, hogy épségben van mind így hát odabújt hozzájuk, és megnyugodott. Felvette a párnát a földről, majd egy térdroppanást kísérően elindult kifele. A kiskutyust belerakta a pulcsija zsebébe úgy, hogy a feje kilógjon. Az egyik keze benne volt a zsebében. Kifizette a vett dolgokat, megköszönte, és a zacskóval elindult hazafele. Visszafele beugrott a boltba, ahol az eladónő már várta, és elvette a kosárnyi ételt, és egyebet. Az eladó megcsodálta a kiskutyust, és megállapította milyen aranyos. Végre hazaért. Úgy döntött nem rázkódtatja tovább a picit, hanem liftezik. A pici elaludt a zsebben. Leila úgy döntött, óvatosan kiveszi, leveszi magáról a felsőt lerakja maga mellé a kanapéra és a kutyust visszahelyezi a zsebbe, de úgy hogy a feje kint legyen, nehogy megfulladjon. Így is tette. A kis pici édesen szunyókált… Leila addig kipakolt a szatyorból, elhelyezte az etetőtálat, felakasztotta a hámot és pórázt. Halk nyüszítést hallott. Visszament a szobába, a kiskutyusnak tágra volt nyílva a szeme és a kanapét szaglászta. Odament hozzá, lerakta a padlóra. Előtte viszont körbenézett, hogy nem tud semmi alá bemenni, ahonnan nem lehetne kivenni. A pici örömmel ugrándozott a szőnyegen. Neki-nekiment Leila szőrös papucsának.
Pár hónap múlva nagyobbacska lett, rendszeresen sétáltak együtt. Egy ágyban aludtak, Maci (ugyanis ez lett a neve) minden reggel pontban 9-kor ébresztette gazdáját a 10-re bejárós munkahelye miatt, ahova vitte magával őt. Imádják egymást mái napig is.
|
Súgó
Friss hozzászólások