Csatlakozz te is!

Tűz a nap. Lágy szellő simogatja a fák leveleit, madarak csicseregnek untalan. Itt ülök, de nem tudom, mi tévő legyek. Kellemes zenét hallok a távolból, körülöttem fiatalok és idősek, vidámak és szomorúak, én pedig... Villámként csapott belém a felismerés!

Az egyetlen dolog, amit a kezemben tudok tartani, az a myctonia kristály, de másra nincs is szükségem ahhoz, hogy visszakerülhessek a testembe. Feltétlenül el kell mennem az Ikercsúcsokhoz, hogy megszerezzem a követ, különben kifutok az időből.

Fel is keltem a földről és azonnal a magasba emelkedtem. Sokan azt hiszik, hogy a szellemek képesek a teleportálásra, de valójában csak láthatatlanságról van szó. Az utat ugyanúgy meg kell tennem, méghozzá haladéktalanul. Fehér színű szárnyaim aranyosan derengtek, kellemes, földöntúli port árasztva magából minden egyes változásra, azonban nem szükségeltetett ugyanúgy mozgatnom, mint egy madárnak, hiszen nem kötöttek a föld törvényei. Most, hogy csak a szellemvilágban létezem minden sokkal egyszerűbb, egyben nyomasztóbb is.

A lenyugvó nap velem szemben készült a horizont alá ereszkedni, de nekem északra volt dolgom. Arra is fordítottam arcom és természetfeletti gyorsasággal, aranyos felhőt hagyva magam után az Ikercsúcsokhoz siettem.

Éjfélre máris elértem a monumentális hegyet. A mászásra nem volt gondom, felülről közelítettem meg a barlangot, ahol számításaim szerint myctonia kristályokra lelhetek. Leereszkedtem a bejárat elé, majd bekukkantottam a nagy üregbe. A falakat tükörsima jég borította, ahol jól láttam szellem formámat. Egy sötétlila köpönyeges alak derekán egy aranykötéllel, akinek arcát homály fedi, neméről csak karcsú, nőies vonalai és a csuklya alól kilógó hosszú fekete haja árulkodik. A kezeimre pillantottam, ami olyan sápadt volt, akár a hó. A kékes derengés lila ajkaimat is megmutatta, ám a legborzasztóbb gyilkos sérülésem volt, ami halálom után rajtam maradt, mint valami pecsét vagy béklyó. A köpönyegen egyetlen sérülés látszott, méghozzá a mellkasom közepén, ahol egy sötét lyuk tátongott szívem helyén.

Eltávolodtam a faltól, próbáltam küldetésemre koncentrálni, és elfelejteni azt a képet, amit az imént a tükörben láttam. Olyan hideg járta át a barlangot, hogy kísértet létemre halvány lábnyomaim odafagytak a talajhoz. Igyekeztem minél hamarabb elérni a folyosó végét. Különösnek találtam, hogy egyáltalán nem volt sötét. A jég mindenhol kéken ragyogott, amibe szárnyaim halovány arany világa is belevegyült.

Egyre bentebb és bentebb hatoltam, míg végül egy hatalmas teremben nem találtam magam. A sarkokat és a falak tövét mind-mind a titokzatos myctonia kristály borította. Mellettem is volt egy hegyes, kiálló darab, aminek letörtem a végét. Milyen jó érzés volt végre igazán hozzáérni valamihez! Igaz, hogy nagyon fagyosnak tapasztaltam, de mégis ott tartottam a kezemben. Hihetetlen, annyi sok esztendőn át...

Gondolatmenetemet egy mély moraj zavarta meg, majd karmok kocogását hallottam léptekbe tömörülve. Egy különös szellemsárkány fedte fel magát előttem, teste akár a köd, szemei kéken villóztak. Egy halandó lelkébe könnyedén belemart volna tekintete, de most egy kísértettel állt szemben, bár nem tűnt meglepettnek. Sőt, egyáltalán nem tükröződött rajta érzelem a mélységes életgyűlölete mellett.

-Ki merészeli elvinni innen a kincsem? - kérdezte, miközben végig a kezemben lévő myctonia követ figyelte.

-A nevem Rishana. Szükségem van erre ahhoz, hogy visszaköltözhessek a testembe.

-Tehát élni akarsz – vágta rá, mikor még alig fejeztem be a mondatomat. Hangjából földöntúli utálat szólt, és inkább sóhajtozásnak mint értelmes beszédnek hatott. - Csakhogy ennek ára van. Súlyos ára.

Mikor körültekintettem láttam, hogy a myctoniák közé egykori halandók kristállyá dermedt teste vegyül, mindnek szörnyülködés vetült az arcára. Haláluk előtt sok borzalmat élhettek át. A sárkány felemelte foszlánykezét és megérintette vele sebemet, mire a jégcsap ezer tüskéi nőttek ki belőle. A fájdalomtól hátráltam pár lépést és a sérülésemhez kaptam. Utoljára akkor éreztem ilyesmit, amikor meghaltam, majd kiszálltam a testemből.

A sárkány arcára hátborzongató káröröm ült ki. Nézte, ahogyan szenvedek, én pedig kétségbeesetten tapogattam a mellkasomat. Nem éltem, mégis légszomjam volt, amihez irtózatos szédülés párosult. Sípolt a fülem és minden koccanás bömböléssé erősödött a fejemben. Aztán ordítani kezdtem, de a másik kacaját így is tisztán hallottam.

A kozmikus aranyporral szegélyezett szárnyaim tövéből, ahol testemhez csatlakoztak eresedni kezdtek. Utat törtek behálózva az egész testemet a sebemig, ahonnan lepergették a jégtöviseket, ám a lyukat nem gyógyították be, mégis úgy éreztem hatalmas erő gyűlik fel bennem. Meglibbentettem őket, ám nagy megdöbbenésemre kétszer akkorára nőttek és egészen az égbe törtek. Szebb volt, mint a valaha festett legnagyszerűbb festmény, vagy bármi ezen a földön. A halálsárkány félelemmel vegyült undora hátrálásra késztette, de most már nem menekülhetett. Felé fordítottam szárnyaim, mire hegyes madártollak záporoztak felé, átlyukasztva ködtestét. Fájdalmában felbömbölt, de szenvedéseinek hamar vége szakadt.

A barlangban lévő halandók szobrai mozogni kezdtek, majd darabokra törtek, végül a kristály foglyai az ég felé szálltak. A falak megremegtek és hatalmas repedések futottak rajta ide-oda. A terem lustán befelé omlott, eztán teljesen betemetődött, mintha soha nem is létezett volna.

Kezemben az utolsó megmaradt myctoniával ősi síromhoz siettem. Az ódon kripta egy elfeledett, sötét erdő mélyén emelkedett, magányosan az öreg szomorúfűz alatt. Bejáratát két repedezett angyalszobor őrizte éberen, fáradhatatlanul. Átléptem a rozsdás kapun keresztül, és egyenest koporsómhoz léptem. Foszforeszkáló testem halványan derengett az éjszakában, meleg színeket árasztva magából. Letaszítottam a nehézkes kőfedelet, amire egy nő alakja volt faragva, valószínűleg én lehettem az, de nem ismertem fel az arcát.

A telihold most érte el a zenitet, fénye beragyogta az egész apró kamrát, én pedig tisztán láttam mumifikálódott testemet a sírban feküdni. Az ábrázatom olyan...nyugtalannak tűnt. A hús már rég lerohadt csontjaimról, ahogyan minden egyéb puha rész, kezeimet a mellkasomon keresztbe tették. Megérintettem az ősi testet, de nem bírtam ki, hullani kezdtek könnyeim. Végre, elérkezett az, amire oly régen vágytam. Visszakapom azt, amit évszázadokkal ezelőtt elvettek tőlem, jogtalan...

A kristályt saját hullám szájába tettem. Elsötétült előttem minden, de éreztem, hogy végre anyagot ölt a lelkem, mintha csak megvilágosodnék, s szabad lényemet egy dobozkába zárnák. Úgy, ahogy a sárkány mondta, az életnek súlyos ára van, de én örömmel fizetek érte. Testemre szép lassan narancssárgás erők húst és élő bőrt növesztettek, átjárt a túlvilági energia.

Hirtelen kinyitottam a szemem és felugrottam, a számban lévő kristály kiesett a számból, s a földre hullva apró darabokra tört, akár az üveg. Mellkasomat tapogatva levegőért kapkodtam. Kitépett szívem megkerült, és eredeti helyén dobogott, hogy csakhogy engem éltessen.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.