Csatlakozz te is!

Egy nap Világ! Vagy mégsem?

Tűz a nap. Lágy szellő simogatja a fák leveleit, madarak csicseregnek untalan. Itt ülök, de nem tudom, mi tévő legyek. Kellemes zenét hallok a távolból, körülöttem fiatalok és idősek, vidámak és szomorúak, én pedig... Villámként csapott belém a felismerés! Ma péntek van! El is felejtettem, hogy ez itt a vasárnapot jelenti. Az a pihenőnap, amit az emberek komolyan vesznek. Sütnek-, főznek és kimennek a parkokba, a tengerpartra piknikezni. Élik az életet,, nem csak múlatják az időt. Hát ezért vannak ma itt olyan sokan.

Kezdek, magamhoz térni. Lerázom álmos, kissé borongós gondolataimat.  Elszundítottam a parton és hirtelen nem tudtam, hol vagyok. 38 fok árnyékban! Lehet, hogy napszúrást kaptam! Árnyékban? Na, jó, elég. Semmi bajom, jól vagyok, most már minden rendben van, csak nagyon mélyen aludtam és kimerültem. Ennyi az egész.  Visszadőlök a homokba bágyadtan, félig lehunyt szemmel. Hallgatom az Életet!  A szempilláim alól felnézek a pálmafa napernyőt formáló lombjára! A leveleken átsütő nap különös táncot jár a széllel. Csárdást! Elmosolyodom. 2500 mérföldre távol az otthonomtól, mi más is juthatna eszembe. „Csárdás” Miért is ez jutott eszembe? „Csárdás Honvágy”. Ez az! A legjobb kifejezés. Pedig soha nem jártam népi táncot táncolni és bevallom sok-sok évig nem is kedveltem egész addig, amikor hirtelen valamit megértettem! Ahogy a levelek járják a szél táncot, össze- összebújva, kerülgetve egymást, eltávolodva, majd újra közeledve, összeölelkezve, olykor kapaszkodva, forogva-forogva….  Mi más is lehetne, mint a Magyar néptánc, oly plasztikus ábrája a párkapcsolatoknak. .  Milyen Szép és kifejező. Újra elmosolyodom.

Jó itt a tengerparti pálmafák alatt. Ha már így is úgy is egyedül van az ember lánya, legalább szép helyen. Elmosolyodom ismét, majd újra görbül a szám széle lefelé. Ez a szép és romantikus hely csak felerősíti az érzést bennem. Sokan vannak, én egyedül. Azt reméltem, alig lesznek kint a parton, kissé lehűlt a levegő, mert esett az eső egész délelőtt. Irigykedve hallgatom a békés boldog párok kacagását, búgását olykor panaszkodását. Ez remek.  Így sokkal jobban érzem, hogy mennyire egyedül vagyok! Miért érezzük a tömegben ennyire az egyedüllétet? Körülnézek, hátha látok még egy „egyedül vagyok” embert a parton körülöttem.  Nincs szerencsém.

Ismét lehunyom a szemem. Teljes nyugalmat erőltetek magamra. Nem könnyű, de végül átjárja a testem. Különös és varázslatos hely ez akkor is, ha időnként bosszantó, ahogy, távolról méregetnek néha az itt dolgozó indiai ifjak. Az a módszerük, hogy falkákban járnak, leülnek olykor tisztes távolságban tőlem figyelmüket rám irányítva. Az jutott eszembe a múltkor, ilyen lehet az, ahogy a hiénák várhatnak az áldozatukra. Csakhogy mellé lőttek. Egy idő után – minthogy semmilyen reakció nem érkezik feléjük a részemről –ők is rájönnek erre és tovább állnak. Hm. Ez is egy ismerkedési forma. Vajon van olyan, akinél sikerrel járnak? Nyilván, ha ez a módszerük, de az engem kevéssé sem érdekel. Szerencsére nagy itt a közbiztonság. Elhessegetve ezt az emlékképet, nyugodtan lehunyt szemmel tovább merengek saját gondolataim körül.

Újra itt vagyok! Boldognak és hálásnak kellene lennem. Ezért küzdöttem hónapokon át én, a Családom. Barátaim és olykor vadidegenek léptek az életembe, hogy segítsenek megtelepednem itt.   Hátrahagyva országot, családot, rokonokat és baráokat, nekivágtam a nagyvilágnak! Egyedül. Hittel, bizalommal és nagyfokú naivsággal. Valahogy el kell indulnom! Otthon nem jöttek össze a dolgaim, nem éreztem jól magam, nem találtam a helyem. Egy nap a Világ! Vagy mégsem?  Egy nap elég ahhoz, hogy újra Éljünk, feléledjünk és megtaláljuk a saját Világunkat, lehetőséget kapva újra teremteni mindent a Világunkban.  Ám hány nap és hány álmatlan éjszaka kellett ahhoz, hogy eldöntsük, meglássuk, vagy talán sokkal inkább, hogy kivárjuk, amíg eljön ez a „Nap”!

Egy döntés, amit cselekvés követ. Istenem, hogy szeretnék én így élni! Na, majd most! Mondom én, de máris nevetek magamon. Majdnem hangosan. Ha valaki figyel, biztos jót mulat rajtam!  Mindig nehezen döntöttem nagy dolgokban, a Családom, Barátaim és az élet csodálatos jelei, mind segítettek. Máskor az Élet kényszerítette rám! Olykor kell a kényszer, ha mi magunk nem vagyunk képesek mozdulni, amikor bénító félelmeink és bizalmunk hiánya gúzsba köt és mozdulatlanul állunk vagy forgunk saját tengelyünk körül. Na, ilyenkor jön egy baseball játékos-, ha szerencsénk van -, aki felénk szalad és vagy ellépünk, vagy jól hanyatt esünk, de mindenképp kimozdulunk a körből. Persze ha visszanézek a múltamra, mégis többször előfordult, hogy saját magam indultam él erre vagy arra, de elindultam.

Most is toporgok! Már megint! Ha visszanézem az életem, igen nagy-nagy utat tettem meg! Egy egyszerű, álmodozó, vidéki kislányból igazi „világ-polgár” vált. Eljutott szakmailag is magas körökbe – de nem tetszett, amit ott látott, magány, ármány, pénz és hierarchiakór,  kíméletlen  vértaposás másokon keresztül - így inkább visszaereszkedett a jéghegy csúcsáról. Csakhogy túl lentre sikerült csusszanni. Most újra indulás felfelé, a csúcsok meghódítása felé, de már tudom, hogy másként kell.  Ha nagyot ugrunk az életben, vajon miért nem tudjuk azt megtartani, ha már egyszer megadatott és megszereztük? Alázat! Az élettel szemben! De hát meg volt, mind ez. Alázat, egyensúly.

Eldöntöttem! Elég! Most, itt vagyok! Boldog öröm járja át a testem! Sikerült! Végre! Ezt is megcsináltam! 40-en túl volt bátorságom 2500 km-re az otthonomtól, új életet kezdeni egy vadidegen világban!  És most, hogy itt vagyok, hogy élvezném mind azt, amit megszerettem ebben a helyben, most mégis kevésbé okoz örömet.  Honvágyam van! De mekkora! Vigasztalom magam, hogy ez így normális, és hogy elmúlik. Csak ne lennék ilyen kib.. eyedül. Vagyis nem vagyok egyedül. Nap mint nap ismerkedem új,  kedves emberekkel  Akkor mi a bajom? Miért nem tudom élvezni tovább egyszerűen a hétköznapokat, ahogy eddig?

A válasz itt van. Keresnem sem kell. Súgják a fák, a madarak, a tücskök és a vidám mosolyáradat, ez a negédes illat, ami körül vesz! A lágy szellő, a tenger morajlása, a pálmafák.. egész életemben erről álmodoztam…., most mégis azt kívánom, bárcsak csak ne lenne ilyen piszkosul romantikus, mert akármennyire  igyekszem, a bekeretezett „hiány” fotóját eltüntetni a szemem elő….még mindig itt  lebeg.

Egy Valaki körül forognak a gondolataim, kis kitérővel a múltba. Kapcsolataink. Azon tűnődöm, ha már felismertem, vajon képes leszek változtatni? Minden 40en túli férfi vagy nő, hasonló frusztrációkkal küzd? 40+… milyen viccesek a számok kategóriája, ami megítél, előír, keretbe foglalja még a gondolataid is, ha engeded.  hogyan élj, hogyan öltözködj és hogyan gondolkozz… ha  komolyan vennénk, egész életeket rombolhatna szét és az utolsó napon csak kesereghetnénk, hogy miért nem ismertük fel korábban.. .. Emlékszem mikor Tízen… voltam, mindenki, aki elmúlt 20 öregnek számított.  Ahogy az évek teltek, persze kitolódott: 25-30-35-40.. Bizonnyal én is a tízen-huszonévesek szemében már öregnek számítok. Ó ha tudnák! Ha én, akkor tudtam volna! Az élet igazi értelme mennyire nem az évszámokban rejlik. Az csak egy szám! Belülről, Mi, Magunk! Az valami egészen más!

Elég volt! Befejezem! Itt rohadok egy csodás helyen nyavalyogva saját tengelyem körül, és körülbelül 5 percenként ránézek a telefonomra, hátha jött egy sms Hamirtól!

Hamirral véletlenül találkoztunk a dubai repülőtéren. Egyébként is hektikus napom volt. Hulla fáradt voltam és előttem állt egy majd 18 órás utazás hazafelé, de nem érdekelt. Boldog voltam, végre látom a Családom több hónap után.  10 órát kellett várnom a gép indulására. Hamir helyi arc volt. Fiatal, magas, kissé hosszúkás finom arcvonásokkal. Helyi fehér ruhát viselt fejfedővel. Angyaloknak nevezem őket magamban. Pont ilyennek rajzoltam gyerekkoromban az angyalokat. Emlékszem, első pillanattól kezdve, ahogy rám nézett, annyira kellett fegyelmeznem magam, az arcmimikám, a hanghordozásom, a testbeszédem, de főként a tekintetem nehogy elárulja beszéd közben: mennyire elvesztem első látásra. Alig tudtam koncentrálni arra, amit mondok.  

Találkozásunk kalandosan indult. Hazafelé indulva a repülőtéren készpénzt akartam kivenni az automatából, de egy vasat sem adott ki. nálam akkora már egy fillér készpénz sem maradt, de nyugodt voltam, tudtam, hogy a kártyával a reptéren megoldom a helyzetet. Elképedve néztem az atm-re!  Nem értettem mi történt, de azt tudtam, ha nem veszek ki pénzt, ugrott a repülőjegyem, nem tudok hazamenni, mivel lejárt a vízumom egy órája – lekéstem a korábbi dubai buszt-, ezért egy napos itt tartózkodást ki kell fizetnem ahhoz, hogy felszállhassak a gépre. Mindenki itt akar maradni, ezért nagyon megszigorítják a dolgokat. Most mi lesz? Forró drót haza, telefon-sms. Szerencsére Armand, a Fiam mindent el tudott intézni, beszélt a hazai ügyfélszolgálattal, mivel az én telefonomon már nem volt elég credit, hogy én hívjam az amúgy is majd 10 perces „ kérem, válassza x-y gombot nyomókészülékéről” automata ügyfélszolgálatot.. Hosszú sms-ek után a Fiam kiderítette, hogy egy korábbi hibás, banki tranzakció miatt – amit én reklamáltam meg a bankomnál 2 hónappal ez előtt – letiltották a kártyám atm pénzfelvételét. Erről nem értesítettek persze.. Pechemre éppen akkor folyt a kivizsgálás.  Az atm készpénz kivétel ugrott, de azt mondták fizetni tudok a kártyámmal. Legalább ennyi. Fellélegeztem, megnyugodtam. Egy pillanatra elmerengtem. Boldogság öntött el, mennyire szép, csodálatos fiatal férfi vált a Fiamból! Hogy aggódik értem!  Büszkeség és hála! Emlékszem, édes-keser örömmel engedtem Őt újtára magamban a nagybetűs életbe nem is olyan rég, ám a tudat, hogy boldogságban él, kárpótolt mindenért. A dolgoknak ez a helyes rendje, tudom én, de ez akkor is nehéz.

Na jó, most másra kell koncentrálnom. Akkor most átgondolom, mit teszek. Megpróbálom a lehetetlent - tudtam, hogy kártyával nem lehet fizetni-, talán mégis van megoldás.  Egy helyi fehér ruhás arcokkal teli pulthoz irányítottak segítségért.  Angolul elmagyaráztam mi a helyzet, és hogy lehetne fizetni kártyával készpénz helyett mégis, mert nincs más megoldásom. Nem nagyon értették, így a helyi, arab nyelven igyekeztem elmagyarázni. Az egyik helyi arc –  Hamir – megértette. Felállt, váltott, vitatkozott egy másik helyivel, pár mondattal, majd kijött hozzám a pult mögül.

-          Úgy tudok segíteni, hogy vásárolnom kell valamit, azt ki fizetjük a kártyáddal, én pedig oda adom készpénzben az összeget. Jó lesz így?  Így tudok csak segíteni, mert „ezt” nem lehet kártyával fizetni.

-          Persze, köszönöm igazán! Nagy segítség ez nekem.

Odamentünk a pulthoz. Álltak előttünk. Addig, amíg vártunk, beszélgettünk. Leginkább arról ki merre járt a világban.  Megtudtam, hogy sokfelé járt, de főként Amerikát kedveli legjobban.….Végre ránk került a sor. Pár mondat, amit nem értettem, aztán lehúzták a kártyám a megbeszélt összeggel. Egyszer, kétszer, háromszor…

- a pin kód blokkolva van - mondta Hamir.

Nem hiszem el!  Így sem működött a kártyám! Ráadásul ekkora beégést és blamát. Csak néztem ki a fejemből. Megpróbálnád még egyszer, hátha elütöttem. Nagyon alaposan, egyenként, megfontolva ütöttem be a pin kódom immár negyedszerre.

- blokkolva van – válaszolt kattogások közepette a kis címke.

 Te jó ég! Most mi lesz.  Ekkorát beégni, de inkább most hogy megyek haza?  Biztos nagyon kétségbe esett, kipirult arccal magyarázhattam, azt, hogy nem értem mi történt, tudom, hogy van pénz a számlámon stb. Stb. Magyarázkodtam. Utólag megtudtam, mivel a Fiam járt el otthon az ügyfélszolgálatnál az én kártyámmal kapcsolatban, biztonságból blokkolták azonnal a pin kódom.

Ő csak állt, mosolygott és annyit mondott: várj!  Bement egy irodába, visszajött és a kezembe nyomta a pénzt, összehajtva. 500 pénzt kellett befizetnem. Szóhoz sem jutottam! Ok, mondtam, köszönöm szépen. El kell, hogy fogadjam, de  kérlek, add meg a telefonszámod, itt az enyém. 1 hónap múlva jövök vissza és visszaadom Neked. Ő csak kedvesen mosolygott és olyan szelíden nézett rám, amit soha nem fogok elfelejteni. Kedves, határozott és nagyon vonzó férfi!  Tudtam, hogy elvesztem, de tartottam magam… Megadta a telefonszámát, én megcsörgettem így számot cseréltünk.

- De kérlek, ne mondd el itt senkinek!

- Persze! Értem. A munkaköröd. Nem mondom.

Nemes! Engem is védett ezzel és jelezte, hogy ő sem fogja senkinek elmondani!

-. Köszönöm, nagyon!

 -  Nincs mit igazán, nem nagy ügy, ez csak 500 pénz…

Mosolygott! Kedvesen, szelíden, ellenállhatatlanul.

Még egy darabig beszélgettünk, aztán visszament a pulthoz. Idegességemben kimentem rágyújtani egy cigarettára. Meleg párás, de kellemes és nyugodt éjszaka volt. Pont éjfélkor találkoztunk, most hajnali 5 óra van. Lassan be kell csekkolnom a jegyemmel.  Mélyet szippantottam a megnyugtató cigarettából. Írtam sms-t a Fiamnak, hogy végül minden rendben van. Nagy levegőt vettem és felálltam, elindultam befelé. Ő ott állt egy kollégájával cigarettázott és beszélgettek. Tekintetünk tálálkozott. Szavak nélkül is értettük egymást! Mosolyogva szó nélkül elköszöntünk.. A tekintetünkben benne volt valami különleges összetartozás és cinkosság. Bólintva még egyszer megköszöntem a segítségét és Ő bólintva jelezte: nagyon szívesen. Megborzongtam, ahogy elhaladtam mellette.

10 perc múlva sms-t kaptam!

-„Hol vagy, sikerült becsekkolnod? Örülök, hogy találkoztunk és eszedbe ne jusson vissza adni. Jó utat, vigyázz magadra”

- Még nem - válaszoltam. Sorban állok.

Még írtam valamit, már nem emlékszem mit. Egy érzéstől vezérelve, elővettem a pénzt, amit kaptam. Széthajtottam. Több volt, mint 500 pénz. 600 volt!

Hogy maradjon szendvicsre, üdítőre, vagy akármire.  Visszacsengett a fülemben, ahogy mondta kedvesen,„ez csak 500 pénz” ……

Utána sokat sms-eztünk egymással. Egészen reggelig.. Megvárta az indulásom, holott már 3 órája hazament és aludhatott volna, egész éjjel nem aludt. Miután hazaértem, még pár hétig  írtunk egymásnak üzenetet. A telefonom nem működött és mivel éppen félig elköteleződtem valaki más iránt, a félelmem hogy fiatalabb nálam – bár azt mondta ez őt egyáltalán nem érdekli - én sem tudtam eldönteni, mit akarok tőle. Így megszakadt a kapcsolat.

Mikor visszajöttem, végül két hónap után,  még beszéltünk telefonon, sms-t váltottunk. Végül én voltam, aki megbántotta őt súlyosan. .talán csak a nyelvi különbözőségek okozta félreértés volt mind ez! Igyekeztem jóvátenni, de nem beszél velem. Érzékeny, és én ezt nem vettem figyelembe. Annyira más az otthoni és itteni kultúra. Így most várom, hogy írjon, akkor is ha nem akarom várni.

Álmodozásomból egy madár ébreszt fel. Olyan közel totyogott hozzám. Kicsi, fekete, színes tollakkal és nagyon szép hangja van. Ahogy megmozdultam felreppent. Felülök! Összepakolom a dolgaim, elindulok haza. Még mindig sokan vannak a parton.  A szél még mindig lágyan fúj, meleg, édeskésen friss illatot hozva.

Megváltozom – döntöm el magamban.. Meghozom a döntést és cselekszem.  Utána nem nézek vissza. Minden területen! Az idő úgyis  eldönti hogyan döntöttem. Vajon tanulok majd belőle?  Igen, minden bizonnyal: mert már tudom, hogy nem egy nap a Világ. Minden egyes nap a Világot jelenti!

Hazamegyek és felhívom a Családom a netről.