|
Első szerelem
2013.08.11. 20:39
Tűz a nap. Lágy szellő simogatja a fák leveleit, madarak csicseregnek untalan. Itt ülök, de nem tudom, mi tévő legyek. Kellemes zenét hallok a távolból, körülöttem fiatalok és idősek, vidámak és szomorúak, én pedig… Villámként csapott belém a felismerés!
A felismerés, hogy mennyire egyedül is vagyok. Még felnőtt sem vagyok, tizenhét éves, de már most szembe kell néznem a magánnyal. Engem ez az érzés, az egyedüllét, már régebb óta kínoz, minthogy vissza tudnék emlékezni. A többi ember mind társaságban, közösségben él, s más emberek között érzi jól magát.
Velük ellentétben, én sosem törekedtem arra, hogy egy közösség tagja legyek. Az iskolában is afféle passzív diák vagyok, aki ugyan tanul, odafigyel, jók a jegyei… De ezzel nem lehet úgy érvényesülni a társaink között, mint ahogyan az olyanok tudnak, akiknek nem okoz nehézséget barátokat szerezni.
Mióta csak az eszemet tudom, csak a családomra számíthattam, nekik tudtam beszámolni arról, hogy mi történt velem, mit érzek. Persze még anno, az óvodában voltak barátaim, de az mégsem ugyanaz. Azt természetesen meg sem említem, hogy barátnőm sem volt eddig. Hogy is lett volna, amikor egy lányt sem merek megszólítani. Ezek összessége először csak fásultságot okozott, de később elkeseredettségbe, bánatba torkollott. Elfogadtam a sorsom, barát, illetve társ nélkül kell leélnem az életem.
Ekkor magamhoz tértem és ugyanaz a zene töltötte meg a fülemet, ami legutóbb. Még mindig a parkban ültem a fűben, bármilyen messzire is tévedtem a gondolataimban. A hátam mögé pillantottam, s láttam egy születésnapot ünneplő tömeget…
Milyen jó volna odamenni hozzájuk, velük együtt ünnepelni. Sőt mennyire szeretnék visszamenni az időben, megváltoztatni a múltat. Figyelmeztetném magam, hogy mi fog rám várni, ha nem változtatok a viselkedésemen. Akkor talán az osztályközösség tagja lettem volna, szereztem volna barátokat. De sajnos ez nem így működik…
Természetesen az is közre játszott, hogy az osztályomba sok olyan tanuló jár, akik viselkedésükben, személyiségükben nem is hasonlítanak rám, nem tudok velük azonosulni. „Az ember megválaszthatja a barátait”, tartja a mondást. Talán épp ezért nem akartam a barátjuk lenni. Nem fogok mindent megváltoztatni magamban, a hozzáállásomban, hogy megfeleljek olyanoknak, akiket nem is kedvelek.
Ekkor azonban a gondolatmenetem megszakadt, s újra a parkban találtam magam. A nap már lemenőben volt, de nem lehetett több öt óránál. Egy ismeretlen lány állt előttem:
- Szia! Petra vagyok… Leülhetek? Van kedved beszélgetni? – kérdezte kicsit félősen.
- Szia, Petra. Engem Dávidnak hívnak. Nyugodtan foglalj helyet – válaszoltam.
S ezután tényleg mellém ült, beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy ő is hasonlóan gondolkodik velem, persze neki azért akadnak barátai. Annyi közös témát találtunk, hogy észre sem vettük, s máris elszaladt az idő.
Ezután még számtalanszor összefutottunk, találkozgattunk. Megismertem a barátait, akik nekem is szimpatikusak voltak, azóta gyakran vagyok velük egy társaságban. Szinte azonnal igazi jó barátok lettünk, de pár hét elteltével már az első barátnőm volt.
|
Súgó
Friss hozzászólások